Kiadás éve: 1994

Kiadó: Food, SBK

Műfaj: Britpop

Ezt hallgasd meg: Trouble in the Message Centre

Ma egy igen nagy kedvencemet mutatnám be nektek, amely még a mai napig megállja a helyét. A választásom történetesen a Blur együttes 1994-es, Parlife című albumára esett, viszont nem alaptalanul, hiszen ez az a lemez, amit minden olyan embernek legalább egyszer hallania kell, aki gitárzenével foglalkozik, esetleg gitárzenéről ír. Mi a fene az a Blur? – hangzik fel mindjárt a kérdés. Nos, a Blur egy stílusteremtő zenekar, és a 90-es évek egyik legjelentősebb angol bandája. Röviden. Azzal, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett 1994-ben, végleg aláaknázta a grunge műfaj alatt az amúgy is ingoványos talajt, és nem is olyan meglepő így már a tény, hogy a grunge néhány hónapon belül halott volt. Igen ám, de a romjain felkapaszkodott egy – akkoriban – merőben új, és érdekes műfaj: a britpop. A britpop-ról már írtam néhányszor, de azt jó, hogyha tudjátok róla, hogy a lényege az, hogy teljes mértékben az angol színtéren élt, s vette ezt alapul, úgymond divatba hozta az angolságot annak idején, és teremtett ellenkultúrát a grunge ellen. Most ez így furán hangozhat, de mindjárt elmagyarázom miről is van szó. Ehhez pedig a Parklife lesz segítségemre. Szóval ’94-ben még merőben más volt a világ. Zenei téren meg főleg. Nyomult az eurodisco, élte virágkorát a gangster-rap, és kapaszkodott fel az elektronika is, egyúttal szépen épült is bele a különféle zenei irányzatokba. Pangás volt az angoloknál, hiszen az akkori nagy nevek kezdtek teljes unalomba fulladni. És akkor (pár héttel Cobain halála után) berobbant a Parklife, amely remekül mutatta be a brit középosztály karikatúráját. A Blur ugyan már azelőtt is adott ki két klassz lemezt, azonban a Parklife volt az, ami meghozta az áttörést számukra, mind a közönség, mind a szaksajtó szempontjából. A Parklife négyszeres platina (!) lett az Egyesült Királyságban. El is kezdeném boncolgatni, hogy mire is ez a nagy siker:

Már a nyitó, barkácsdiszkó szerű Girls & Boys is biztosít mindenkit arról, hogy nem egy szomorkodós, mélabús albummal van dolgunk (a dalt egyébként még ma is hallani az MR2-n), a dalszövege pedig a szexuális határok feszegetéséről szól. A Tracy Jacks a Kinks-et idézi, míg a harmadik, End of a Century a The Beatles-t, és szintén egy időtálló klasszikussá vált az együttes pályaművében. A címadó dal után (amiben felsejlik a Madness bohókás stílusú öröksége), egy szinte már-már punkos beütésű darab következik (Bank Holiday), majd három számmal később (amelyből egy instrumentális) elérkezünk az egyik csúcsponthoz, a To the End-hez, mely dal végleg leszögezte a grunge-koporsót, és előkészítette a britpop nagy menetelését. Az ez után következő London Loves azonnal táncolható ütemekkel operál, de a rá következő dalnál egy kicsit megállnék pihenni: a Trouble in the Message Centre volt az a dal, amit mikor meghallottam, dobtam egy hátast. Egész egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen – előre is bocsánat – baszott jó tracket 1994-ben össze tudott dobni egy banda. Vérprofi hangzás, ütős riffek, kemény dob…ha 2000 után születik, nem lepődöm meg, de így teljesen más a helyzet. A Clover Over Dover (ami egy régi katonai dal átírt változata) után jön a Magic America, ami teljesen nyíltan egy Amerikát savazó szám. Sosem volt titok a Blur "Amerika-utálata" – hát ne lepődjünk meg ilyesmin ezen a lemezen sem. Már csak 3 track van a végéig: a Jubilee megint felpörgeti a hangulatot (és az ember vérmérsékletét), majd a This Is a Low alaposan a földre rántja. Gyönyörű szép, sötét színekkel dolgozó szám, amelyben Damon Albarn kiengedi a hangját, és bizonyítja be, hogy nemcsak kiváló dalszerző, hanem legalább ennyire jó énekes is, miközben – a dalban – sorra veszi végig Anglia nagyobb kikötőit. Belassult, nyugis szám, de annyira megkapó, annyira szép, hogy méltán vált a Blur egyik legjobb dalává. Kivételesen az angol lét ünneplése helyett inkább a brit kolonializmus miatt érzett, némileg burkolt önvád jelenik meg benne, ami ugyebár kényes téma a szigetlakók számára. Az albumzáró Lot 105 pedig méltó befejezése ennek az utazásnak, és hallgatása közben szinte érezzük a kocsmák, és varieték életszagát. Senki se csodálkozzon, ha a lemez befejezése után már rögtön nyúl is újra a Play gomb után.

Felröppentek olyan hírek, miszerint újra összeállnak, felvesznek még egy lemezt, koncerteznek, turnéznak…remélem mindebből meg is valósul majd a legtöbb. A Blur korszakos zenekar volt, de nyugtasson mindenkit, hogy a feje, Damon Albarn azóta is aktív, és neki köszönhető például a Gorillaz (amiben szintén ő énekel), vagy a The Good, the Bad, and the Queen, ami egy lassú, szomorkodós számokra kihegyezett mellék-projektje. A Gorillaz-ról azt hiszem nem kell írnom semmit, mert őket a legtöbben ismeritek, ebben biztos vagyok. Zárásként akkor kanyarodjunk vissza még egy kicsit a Parklife albumhoz: aki igényes popzenére vágyik, és érdekli, hogy miért tartja rengeteg zenekar kiinduló-pontnak ezt az albumot, az feltétlenül hallgassa meg. Szintén hallgassa meg az is, akinek kimaradt a britpop az életéből, és szeretné pótolni ezt a hiányosságot, azonban az Oasis-al már tele van nála a padlás. Végül, de nem utolsó sorban pedig hallgassa meg az is, aki valaha is zeneajánlót, avagy zenekritikát szeretne írni egy-egy mai pop/rock/indie zenekarról, mert akkor legalább képben lesz, hogy a vizsgálandó zenekar honnan lopott. Lehet, hogy ki fogtok röhögni emberek, de ez a lemez pont olyan, ami időtálló (hiába lesz nemsokára már 20 éves), és bármikor szívesen hallgatja az ember. Pont ezért van fenn már fél éve a lejátszómon, és gyakran hallgatom séta/buszozás/metrózás/tanulás, avagy néha csak úgy random pihengetés közben. Sajnálom, hogy a Blur a belső ellentétek miatt már nem maradt fenn sokáig a felszínen és egy iszonyat gyenge 2003-as album után feloszlottak. Talán jobb is volt így. Hiszen Damon Albarn legalább kedvére kiélhette magát, és művészi ambícióit más zenekarokban, Graham Coxon (a másik feje a zenekarnak) pedig önállóan próbált érvényesülni és legutóbbi albuma elég szép kritikákkal büszkélkedhet. No, de az a tény, hogy a Parklife-al mesterművet, és jó előre megírt alappilléreket tettek le az asztalra, az hétszentség és hogyha egyszer nem hallgatod meg legalább, akkor nem tudhatod miről vakerálok én most itt a sorok között. Tessék szépen megkeresni, zenetörténeti mérföldkő.

Értékelés: 9/10