Egy ilyen listát már nagyon régóta meg szerettem volna írni. Mint tudjátok, én nem kifejezetten az a játékos vagyok aki imád a haverokkal multizni avagy maximumra fejleszteni egy-egy virtuális karaktert valami online MMORPG-ben. Én jobb szeretem az egyjátékos kampányokat (multizni szinte egyáltalán nem is szoktam, akkor már inkább a co-op) és emellett kifejezetten nagy figyelmet fordítok a különféle indie videojátékokra is hiszen az utóbbi években kialakult az a tendencia hogy ezek a független alkotások sokszor jóval többet képesek átadni mint a drága pénzért kínált AAA-kategóriás címek. Remek példa erre mondjuk tavalyról a Dear Esther avagy újabban az Amnesia: A Machine for Pigs. Bár mindkettő rövid volt (kérdés persze hogy mi számít rövidnek egy olyan korszakban ahol egy Call of Duty single kampány alsó hangon is csupán 4 órát vesz igénybe...), olyan élményeket és értékeket voltak képesek átadni a játékosoknak amelyek mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Mivel december van, borongós és esős időre áll odakinn, ezért most láttam elérkezettnek az időt arra hogy összeszedjek néhány számomra fontos horror videojátékot amelyek közül szerintem jópárral Ti magatok is játszottatok már, nem mellesleg véleményem szerint ezek a legfélelmetesebb/legparásabb alkotások amelyek valóban képesek a frászt hozni a gyanútlan játékosokra. Némelyiknél elnosztalgiázom majd amiért előre is elnézést kérek, szokásom néha így belefeledkezni egy-egy régi élménybe amelyet az adott játék adott anno. De nem is húznám tovább az időt, lássuk a listát:

10. Dead Space (2008)

Az EA korábban inkább a FIFA és a Need For Speed sorozatokkal szerzett hírnevet magának azonban 2008-ban elhoztak egy olyan címet is amely alapjaiban rengette meg a már akkoriban is vérszegénynek mondható túlélő-horror műfajt. Ez volt a Dead Space amelyet én a legelső PS3-mas játékaim között próbálhattam (igaz, akkor még nem FullHD-tévén). Nos, a sztori alapjáraton bármelyik sci-horrorban megállná a helyét. Kérdés hogy ezeket ki mennyire preferálja. Mert akinek bejött például az Alien, az Event Horizon (Halálhajó) avagy a Danny Boyle -féle Sunshine (Napfény) annak a Dead Space is kiváló szórakozást nyújthat. A történet szerint valamikor a távoli jövőben a USG Ishimura nevezetű óriási bányászhajóval megszakad minden kapcsolat. Egy jóval kisebb űrhajót küldenek utána, hogy segítsenek a bányászhajó legénységének kijavítani az esetleges problémákat. A szervizhajón van Isaac Clarke mérnök is akit a játék során irányíthatunk. Nos, Isaac nagyon várja a találkozást a bányászhajóval, ugyanis a hajón van barátnője, Nicole is aki egyébként orvos. Amikor megpillantják a hajót, az teljesen sötét, nincs kivilágítva. Hívják a hajót, de az nem válaszol. A csapat bekapcsolja az automatikus landolórendszert, de majdnem lezuhannak, mert a USG Ishimura leszállórendszere nem működik. Leszállás után megállapítják, hogy a hajó üres, elhagyatott. Ám egyszer csak nyálkás idegenek végeznek a két pilótával, azonban Isaac-nek és két társának sikerül elmenekülnie. Közben egyetlen menekülő járművük használhatatlan lesz, így a csapat egyetlen választása, hogy életet lehelnek a roncsba, ám ezt egy csapatnyi idegen mutáns akadályozza. Innentől kezdődik az igazi, vérfagyasztó, sci-fi pszicho-horror.

A Dead Space kitűnő atmoszférával operál. Az eleinte néptelennek tűnő hatalmas űrhajó és annak minden egyes szeglete szinte árasztja magából a kétségbeesés és a félelem érzetét, a véres tetemekkel átszőtt, gyéren megvilágított folyosók cseppet sem bizalomgerjesztőek és akkor arról még csak nem is beszélve hogy szinte bármelyik pillanatban Isaac nyakába ugorhat valamilyen rémség. A fegyverekkel is meglehetősen ügyesen kell bánni a játékban ugyanis alapjáraton nem az a legcélravezetőbb taktika ha lövöldözünk velük vaktában mindenre ami megmozdul előttünk, hanem az, ha szépen lassan, komótosan, hidegvérünket megőrizve (avagy legalábbis ezzel megpróbálkozva) célba vesszük a groteszk ellenfelet és előbb a végtagjait lőjük ki, majd a fejét. Bizony, a Dead Space-ben az a legjobb ha szépen megcsonkítjuk az ellenfeleket hiszen ha ezt nem tesszük meg akkor seperc alatt a nyakunkba ugorhatnak. Kifejezetten tetszett még anno hogy a Dead Space semmilyen korábban megszokott HUD-ot nem alkalmaz, Isaac állapotáról onnan tájékozódhatunk hogy a hátára szerelt életerőt jelző csík mennyire van feltöltődve, a lőszerünket pedig akkor láthatjuk ha célra tartjuk aktuális fegyverünket. Ez eleve remek ötlet volt a készítőktől ugyanis így sokkal jobban bele tudjuk élni magunkat a játékba, másrészt ezzel az egyedi megvalósítással akkoriban egyedülállónak számítottak a hasonszőrű játékok között. A Dead Space grafikája szerintem mind a mai napig megállja a helyét. A belső terek iszonyatosan félelmetesek és nyomasztóak, az embert a frász kerülgeti amikor meglát valamit a folyosó másik végében elsuhanni. A zene is kifejezetten kreatív lett, nekem nagyon tetszett hogy mikor egy ajtó felé közelítünk, a zene elkezd szépen lassan egyre fokozódni mint egy jó horror filmnél és aztán az ajtó kinyitásakor tetőzik. Utána pedig vagy nincs is odabenn semmi és megnyugszunk, vagy kiugrik valami csápos rémség és a szívroham közelébe sodorja szegény játékost. A Dead Space (szabad fordításban: Holt tér) azért kapott mindenképp helyet ezen a listán mert megmutatta hogy igenis lehet még ötletgazdag és valóban félelmetes alkotásokat letenni az asztalra AAA-kategóriás címek között is. Nagy kár hogy a 2. és a 3. részek már durván elmentek az akció irányába és ezzel megölték azt a parás atmoszférát amelyet az 1. rész még annyira egyedien tálalt a borzongásra és az igazi horror hangulatra kiéhezett játékosoknak.

9. Alone in the Dark (1992)

Az Alone in the Dark leges-legelső, még 1992-ben megjelent részét nyugodtan nevezhetjük a modern túlélő-horrorok ősatyjának. Nem mellesleg ez volt a legelső 3D-s túlélő-horror is. És H. P. Lovecraft örökségét is nagyon profi módon alkalmazta. 1924-ben járunk és Jeremy Hartwood öngyilkosságot követ el a Luisiana államban található villájában, amit Derceto-nak hívnak. Az eset megosztja a környéken élőket. Egyesek tudni vélik, hogy a Derceto ház meg van átkozva és kísértetek járnak benne. A rendőrség hamar lezárja az ügyet, és lassan feledésbe is merül. A játék elején el lehet dönteni, hogy férfi (Edward Carnby) vagy nő (Emily Hartwood) legyen a főhős. Edward egy magánnyomozó, akit búsás összeg fejében bérelnek fel, hogy kutasson fel egy zongorát a villában, és vigye el egy antikvitás kereskedőnek. Emily Hartwood ezzel szemben az elhunyt Jeremy-nek az unokahúga. Az a meggyőződése, hogy a zongorában van egy feljegyzés amit Jeremy írt, és abból több kiderülhet a gyilkossággal kapcsolatban. Dióhéjban ez lenne a történet. Láthatjátok hogy szinte akármelyik Lovecraft-novellában megállná a helyét, olyannyira frappánsra sikeredett.

Az Alone in the Dark korához képest meglehetősen parásra sikeredett. Emlékszem, még akkor kaptam kölcsön a játékot az egyik volt osztálytársamtól amikor a mi régi számítógépünk elromlott és szervizbe kellett vinni néhány alkatrészt belőle. Na, ekkor kaptam meg az ő winchester-ét amin rajta volt ez a játék is, meg a 2. és a 3. része is + néhány egyéb remek cucc (például az Aladdin, meg a The Lion King...utóbbinál instant agyfaszt kaptam a zsiráfok fején ugrálós szakaszon minden egyes próbálkozásnál). Ami elsőre feltűnt az Alone in the Dark esetében, az a kísértetházas környezet volt. Ez már alapjáraton nagyon bejött de végül sosem toltam végig a játékot, köszönhetően a nagyon nehézkes irányításnak és az idősebbeknek írt logikai fejtörőknek. Ettől függetlenül jól elvoltam vele ideig-óráig. Emlékszem, a frász kivert mikor rögtön a játék elején a tetőtérben próbálgattam az irányítást és hirtelen beugrott az ablakon valami zombi-madár vagy mi a fene. Aztán meg a párja a padlásfeljárón próbált feljönni. Másodszori nekifutásra már cselesebb voltam, az ablak elé szekrényt, a padlásfeljáróhoz pedig egy nehéz ládást toltam, így nem tudtak bejutni és kedvemre gyakorolhattam az irányítást meg a kezelést. Az Alone in the Dark ma már alapmű. Ha végigjátszani úgysem fogjátok, legalább a YouTube-on nézzetek végig belőle egy végigjátszást (emlékeim szerint van magyarul is) mert tényleg alapköve a mai modern túlélő-horror zsánerének és egyébként is egy korrekt kis kalandjáték amely abszolút méltón kezeli Lovecraft munkásságát. A zárójelenete pedig olyan epic hogy már csak amiatt is érdemes megnézni egy végigjátszást belőle!

8. Blair Witch Volume 1: Rustin Parr (2000)

Erről a játékról – sőt, az egész sorozatról – már írtam korábban ITT úgyhogy ezúttal csak futólag érinteném. A The Blair Witch Projekt (Ideglelés) film a maga idejében (1999 végén) egyedülálló és valóban iszonyatosan félelmetes volt, az ál-doksi (found footage) stílusával pedig sok naiv emberrel elhitette hogy amit a filmen láttak az valóban megtörtént. A film folytatása 2000-ben egyértelműsítette hogy az egész csak fikció volt (ennek ellenére sokan utaztak el a filmben található erdőbe a boszorkányt megkeresni és sajnos tényleg voltak olyanok akik végérvényesen eltűntek mindörökre) de az ''addig üsd a vasat amíg meleg'' -alapon rögvest három videojáték is érkezett a témához kapcsolódóan. Számomra az 1. rész volt a legjobb anno, a többi már annyira nem fogott meg. A sztori egyszerű mint a faék: Az első epizód Burkitsville-ben játszódik, ahol a film is. A játékos Elspeth 'Doc' Holliday nevű nőnemű egyén szerepét alakítja, akit azért küldött a Spookhouse, hogy kiderítse, mi áll a Rustin Parr által elkövetett hétszeres gyermekgyilkosság hátterében. A játék során bejárhatjuk Burkitsville városát, nyomokat gyűjthetünk, beszélgethetünk szemtanúkkal és az egyetlen túlélő kisfiúval is. Ez így eléggé unalmasan hangzik (mert az is...) ám kicsivel később már kiszabadulhatunk a hatalmas erdőbe is amely rengeteg rejtéllyel és még több veszéllyel les főhősnőnkre. A Blair Witch Projekt vol.1 egyértelműen legerősebb pontja az atmoszféra. Már maga a kis városka is meglehetősen komor és nyomasztó képet fest de erre még jó néhány lapáttal rátesz a kísérteties erdő is ahol ugyan nem lehet annyit bolyongani mint a The Path esetében de azért a térképünk és a lézer-célzókával ellátott pisztolyunk bőven elkellhet. Rusnya dögök lakják ugyanis az erdőt. A faágakból összetákolt, megelevenedő lények még annyira nem is hozzák a parát a játékosra de a már jócskán bomlásnak indult zombik viszont annál inkább! Amúgy meg amikor én elkezdtem játszani ezzel a játékkal akkor elsősorban nyomozni akartam. Kideríteni hogy mi történhetett pontosan a kisvárosban. Nagyon jól elnyomozgattam, olvasgattam a feljegyzéseket meg beszélgettem a városka lakóival egészen addig amíg a főhősnő el nem kezdett rémeket látni álmában. Volt egy rész amikor a sötét fürdőszobába kellett menni és felkapcsolni a villanyt, majd hirtelen valamit megnevezhetetlen lény ugrott ki a kádból és rohant el mellettünk, na ott kaptam majdnem szívrohamot. Persze ez csak álom volt.

A grafika nem annyira nagy szám. Sőt, helyenként kifejezetten ronda (főként az árnyékoknál). De ez nálam egyáltalán nem vont le az élményből. Hangulatos volt a hideg, őszi tájban mászkálni. Főként az ijesztő erdő nyomott sokat a latba. Nagyon-nagyon parás volt teljesen egyedül kavarni ott, ráadásul nem egyszer úgy el is tévedtem hogy percekig csak tanulmányoztam a térképet hogy akkor most merre is tovább? Aztán persze a filmből is ismerős házba is el lehet jutni az erdő közepén, azon belül pedig a sokat látott pincét is jobban szemügyre vehetjük ráadásul találhatunk is odalenn valakit. De többet nem szeretnék elárulni mert az már nagyon spoileres lenne. Aki bírja a korai Resident Evil/Silent Hill -féle izometrikus kamerakezeléssel operáló túlélő-horror játékokat és nem retten vissza egy kis nyomozgatástól sem az egész nyugodtan próbálja csak ki ezt a játékot.

7. Condemned: Criminal Origins (2005)

Vacilláltam hogy a Condemned avagy a F.E.A.R. kerüljön-e erre a helyre, hiszen egyazon fejlesztő készítette mindkettőt és stílusukban sem térnek el nagyon egymástól. Választásom azért esett a Condemned-re mert sokkal életszerűbb (a F.E.A.R. -széria Alma névre keresztelt fekete hajú szellemkislányán is jócskán be lehetett parázni persze...), nem annyira a természetfeletti dominál benne. A Condemned mocskos, véres és abszolút hideglelős atmoszférával hozza a frászt a játékosra, nem mellesleg iszonyatosan durva is, az alap 18-as korhatár-besorolást én simán felhúztam volna 20+-ra mert a játék helyenként tényleg szörnyen kegyetlen! A sztori egyébként amolyan ''CSI: A helyszínelők'' -féle nyomozósdiként indul. A főhős Ethan Thomas aki épp egy sorozatgyilkos legújabb áldozatához érkezik ki a helyszínre, kollégáival egyetemben. A játékmenet párszor megkívánja hogy spéci eszközökkel nyomokat keressünk/rögzítsünk, van UV-lámpánk is amivel ugyebár a vért lehet láthatóvá tenni, spéci fényképezőgépünk az áldozatok lefényképezéséhez, mini PDA-nk az információk lehívásához, egyszóval minden jóság amire egy magára valamit is adó helyszínelőnek szüksége lehet. Kalandunk ''rutinszerűen'' indul azonban csakhamar a sorozatgyilkos magát Ethan-t teszi meg a gyilkosságok fő gyanúsítottjának ezért célunk a továbbiakban a menekülés és a szálak felgöngyölítése, egyúttal a Serial Killer X névre keresztelt sorozatgyilkos elfogása és saját ártatlanságunk tisztázása. A Condemned igazi ereje a hangulatban rejlik. Már alapból nagyon nyomasztó helyeken lehet benne mászkálni de erre csak még jobban rátesznek a néha-néha ijesztően hirtelen érkező jumpscare-jelenetek és a közelharc. A Condemned ugyanis bár FPS, nem szerezhetünk benne tonnaszámra lőszert és nem akad minden egyes sarkon egy-egy új mordály. Helyettük felkaphatunk vascsöveket, széklábakat, csavarkulcsokat, szögekkel kivert léceket és még több tucatnyi másféle gyilkoló alkalmatosságot amelyekkel a ránk vadászó többnyire drogos, züllött, alja-népeket verhetjük agyon.2-3 csapás és fekszenek, de ugyanez vice versa is áll ergo érdemes néha védekezni is, nem csak őrült módjára vagdalkozni a semmibe. Ha pisztolyt és lőszert is találunk akkor arra érdemes úgy vigyázni mintha csak a Szent Grál lenne és tartalékolni a minél keményebb harcokra. A Condemned nem könnyű de esszenciája pont ebben rejlik. Jóval félelmetesebb úgy játszani hogy az ember nem tudhatja hogy melyik pillanatban veti rá magát egy félbolond valamiféle kihegyezett vascsővel. Emlékszel, én anno úgy játszottam ezzel a játékkal hogy lassan, komótosan, méterről-méterre haladtam benne. Nem rohangáltam, ez eszembe sem jutott. A türelem ebben a játékban hatalmas erény. Meg persze az acélidegek is.

Volt egy rész, a mai napig tisztán emlékszem rá. Bementem egy helyiségbe ahol különféle letakart bútorok voltak, tudjátok, mint mikor épp frissen van festve egy szoba. Voltak benn próbababák is. De szépen felöltöztetve meg minden. És ahogy mentem előre, hirtelen úgy éreztem mintha figyelne valaki. Játékon kívül is. Körülnéztem itthon a szobámban de rajtam kívül nem volt itt senki. Visszatértem a játékhoz és olybá tűnt mintha a próbababák folyamatosan követnének a fejükkel. Kicsivel később pislákolni kezdett a lámpa és minden egyes felvillanásnál néhány próbababa egyre közelebb került hozzám. Hirtelen azon kaptam magam hogy ott állnak körülöttem. Hátborzongató érzés volt, majdnem ki is kapcsoltam a játékot ott helyben. Aztán legyűrtem a félelmem és tovább haladtam. Erre meg az egyik állványról fogta magát az egyik próbababa és lemászott, majd megindult felém. Majdnem szívrohamot kaptam! Aztán jött a többi is. Új ellenfél-típus. Gyűlöltem őket. A játék a végére teljesen bedurvul. Nemcsak a gyilkosságok válnak egyre brutálisabbakká és véresebbekké de még a végjátékban még a főhőst is megcsonkítják. A Serial Killer X ellen vívott harc a padlástérben az egyik legjobb bossfight amelyet valaha átéltem FPS-ben. És a játék legvégén még választási lehetőségünk is adatik. A Condemned 2. része úgy emlékszem 2009-ben jött ki de már kizárólag csak konzolokra. Arra meg már végképp nem emlékszem hogy idén, vagy tavaly vettem-e meg a Petőfi Csarnokban kb. 2000 forintos áron. De végigtoltam. Nem volt kifejezetten rossz. A korábban megismert Ethan abban már egy lecsúszott, hajléktalan, drogfüggő és alkoholista ex-zsaru akit éjszakánként rémálmok gyötörnek. Az újabb rejtélyes gyilkosságok apropóján kollégái visszarángatják a szolgálatba és a régi ismerős, Serial Killer X is feltűnik. Csakhogy ezúttal már a mi oldalunkon. A folytatás jobban ráment az akcióra. A közelharc több tucatnyi felvehető tárggyal bővült (a legjobb az ''élő'' játékbaba volt amely forgatta a fejét és pislogott), a pályák az eddigieknél is sokkal elborultabbakra, az ellenfelek pedig az eddigieknél is sokkal betegebbekre sikeredtek. Volt benne kivégzés lehetősége (mondjuk a legyengült ellenfelet bele lehetett fejeltetni a tévébe), multi, meg egy csomó fejlesztés de mégis annyira de annyira kibaszottul betegre sikeredett hogy a hirtelen ránk ugró, összevarrt testű, csonka lábú, halott ikertestvérének a fejét a felkarján hordó csecsemők látványa annyira leblokkolja még a legkeményebb horror rajongót is, hogy az ember képtelen utána belemerülni bármibe, és csak üreges tekintettel bámul maga elé. A Condemned már csak ilyen. Az 1. részt azért ajánlom jobban mert elérhető PC-re is, így könnyebb beszerezni (ezzel semmi illegálisat nem akartam sugallni, áhh, nem...). Elsősorban azoknak ajánlom akik bírják a mocskos, erőszakos, véres, durva, abszolút méltón korhatáros horror-játékokat és legalább minimális szinten otthonosan mozognak az FPS-ek világában.

6. Fatal Frame 1 & 2 (2001/2003)

Aki otthonosan mozog az ázsiai horror filmek világában az tudhatja hogy az ázsiaiak módfelett stílusosan képesek a frászt hozni az emberre holmi ősi átkokkal dobálózó szellemekkel, avagy falfehérre meszelt arcú, hosszú fekete hajó kislányokkal. A Ju-on és a Ringu (avagy remake-változatban Az átok és A kör) a mai napig képesek arra hogy a frászt hozzák a nézőre és igaz ez a Fatal Frame-játékokra is. Az első két részhez még akkor volt szerencsém amikor egyik haveromnál kipróbálhattam a PS2-t és betette ezt a két DVD-t is, próbaképp, hátha tetszik nekem. Hát annyira tetszett hogy aznap haza sem mentem hanem órákon keresztül játszottuk felváltva, mígnem ránk hajnalodott! A Fatal Frame eszméletlenül nyomasztó és félelmetes atmoszférával lett megáldva. Alapjáraton ez a kísértetes témakör már remek választás volt a készítőktől csakhogy mindezt még tetézték is azzal hogy a játékban található kísértetetek csak egyféleképpen semmisíthetőek meg: ha lefényképezzük őket. Ennek mítosza is van ugyanis úgy tartják hogy ha egy szellemet lefényképezünk akkor az eltévelyedett lelket csapdába zárjuk a fényképen. Szellem-fotókat talán mindenki látott már. Nagyrészük persze egyértelműen manipulált de szerintem akadnak valódiak is (én amúgy is hiszek a kísértetekben szóval meglehetősen nyitott vagyok az ilyen dolgokra...). Témába vág a Shutter című film amit szintén erősen ajánlok. Persze kizárólag a 2004-es ázsiai verziót, nem az amerikai remake-et mert az – mily meglepő – egy hulladék. Szóval a Fatal Frame erősen ráment erre a kísértetes témára de mindezt annyira nagyszerűen használta és tálalta hogy azonnal eszembe jutott ez a név amikor elhatároztam hogy megírom eme listát. A Fatal Frame ugyanis inkább pszicho-horror, már ha beszélhetünk ilyesmiről videojátékok terén. Nem lőhetjük ki benne a gonosz kísértetet sörétes puskával. Helyette le kell fényképeznünk ami sokkalta kreatívabb és – mondjuk ki – reálisabb megoldás. Mert van alapja, háttere, mítosza és ha Ti magatok is szembetalálnátok magatokat egy falfehér arcú, vért könnyező szellemmel akkor nyilván nem úgy akarnátok majd megsemmisíteni hogy fejbe lövitek ezüst golyóval.

Lássuk a Fatal Frame 1. részének sztoriját: miután több, mint egy hete semmilyen hír nem érkezett felőle, Miku elindult a Himuro palotába testvérét, Mafuyu Hinasaki-t megkeresni. Testvérét nem találta, rátalált viszont az anyja öreg fényképezőgépére, amit Mafuyu szokott magával hordani. Bár rájön, csapdába esett az udvarházban, Miku továbbra is kutat testvére és egy kivezető út után. Két évvel később érkezett is a folytatás, a következő történettel: az ikerpár Mio és Mayu Amakura elmennek játszani, amikor Mayu követ egy rejtélyes karmazsinvörös pillangót az erdő mélyébe. Mivel aggódik testvéréért, Mio követi Mayu-t, mígnem egy elveszett faluba érkeznek. Bemennek egy öreg házba, ahol megtalálják a Camera Obscurát. Mio-nak fel kell fednie a Crimson Áldozati Rituálé rejtélyét, amíg követi a nővérét, akin Sae, az utolsó feláldozott lány gonosz szelleme egyre jobban eluralkodik. Azért vettem egybe a két játékot mert kialakításukban és játékmenetükben teljesen megegyeznek. Nekem a Crimson Butterfly alcímet viselő 2. rész jobban tetszett mert sokkal komplexebb és kidolgozottabb, nem mellesleg sokkal parásabb is volt. Manapság már nem tudom hol lehetne beszerezni ezeket az alkotásokat de az biztos hogy a PS2-es éra számomra legjobb címeiről van szó. Állítom mindezt úgy hogy nekem a PS2-es éra kimaradt ugyebár mert sosem volt PS2 konzolom (PSOne volt, most pedig PS3 van és lesz majd PS4 is idővel). Éppen ezért csak haveromnál tudtam játszani ezzel a két remekművel. De már ott is akkora hatást gyakoroltak rám hogy azóta is reménykedem benne hogy egyszer majd bejelentenek egy HD-remake kiadást a szériával kapcsolatban (ugyanígy jöhetne egy Shenmue 1-2 HD-remake is). Elsősorban azok vadásszanak erre a két címre akik odavannak az ázsiai horror filmekért.

5. Clive Barker's Undying (2001)

A játék amitől annak idején hetekig rémálmaim voltak. A Clive Barker (Hellraiser, Kampókéz, Alvajárók) nevével fémjelzett horror FPS-ben egy Patrick Galloway nevezetű háborús hőst alakíthatunk aki az I. világháború borzalmai után régi barátja, Jeremiah Covenant meghívására érkezik annak kísérteties, hatalmas kúriájába egy éjjelen. Jeremiah borzasztó rossz állapotban van. Konkrétan haldoklik. Halott rokonai kísértik és kergetik lassacskán az őrületbe. A fegyverekkel és a különféle mágiákkal, varázslatokkal egyaránt jól bánó Patrick feladata lenne ennek megakadályozása és barátja megmentése. Csakhogy az ijesztő kúria vérmocskos falai között semmi sem az aminek elsőre látszik és mire Patrick erre rájön, már nem fordulhat vissza.

Hát, gyerekek...ezzel a játékkal kb. 12 évesen játszani nem volt épp egy leányálom. Inkább néztem volna a Disney mesedélutánt a tévében! De nagyon lekötött a cucc. Már akkoriban is rajongtam a horror műfajáért, képzelhetitek mennyire magával ragadott egy alapvetően horror témájú FPS. Gyerekként abszolút befogadó voltam. A miszticizmus, a szörnyek, a démonok és egyéb ilyesféle dolgok is mind-mind nagy hatással voltak rám. Persze most sem járok két lábbal a földön és szokták rám mondani hogy álmodozó-típus vagyok de gyerekként ez sokkal de sokkal durvább volt nálam. Szinte ittam a játék történetét (ebben nagy segítségemre volt a hozzá ingyenesen letölthető magyarosítás is) amely sötét titkokkal és családi viszályokkal jócskán átitatott volt és amely évezredekre visszanyúlt a múltba. Szerintem Barker piszkosul jó munkát végzett mikor megírta a játék történetét! Emlékszem hogy rögtön az egész kaland úgy kezdődött hogy ott állhattunk Patrick személyében az ódon kúria előtt az éjszakában és első feladatunk volt hogy lépjünk be az ajtón. De Patrick rendelkezett egy amolyan amulett -szerűséggel amely egy zöld kő volt és segítségével (már nem emlékszem pontosan, talán a jobb egérgomb lenyomásával lehetett előhozni...) láthattuk néhány másodpercig a jelen világ ''kifordított'' verzióját. Nem mellesleg a múltban történt dolgokat is megmutatta ez a kő. Szóval a játék elején volt egy lámpavas vagy mifene amit ha megnéztünk ezzel az amulettel akkor láthattunk rajta egy felakasztott hullát. De az igazán borzongató dolgok a festmények ''másik arcai'' voltak. Például a galéria-teremben állt a hatalmas családi festmény amelyen az összes családtag szerepelt. Ezt ha megnéztük az amulettel akkor véres, sokkoló képet kaptunk amelyen mindegyikük halott avagy már átváltozott valamiféle zombi -szerű démoni teremtménnyé. A játékmenet egyébként klassz volt. Jártuk a hatalmas kúriát, öltük a ránk támadó visító, kutya -szerű dögöket és alkalomadtán kulcsokat gyűjtögettünk. Aztán később a Covenant-ház mellett eljuthattunk még családi kriptákba, temetőkbe, egykori apátság romjai közé és nekem személy szerint tetszett hogy még a Túlvilágra is átlátogathattunk. Az alap pisztoly + puska mellett szert tehettünk nyílpuskára is, egy mágikus kaszára (igen, kaszára...) és mindezek mellé még ott voltak a különféle varázslataink is mint például a fagyasztás avagy a halott-feltámasztás. A pályák ügyesen lettek felépítve, tartalmasak és – akkori szemmel nézve – szépek voltak. Ha jól emlékszem egy-egy szakaszt bossfight zárt amikor is mindig Jeremiah egyik átváltozott rokonával kellett felvennünk a harcot. Az én kedvencem a kibelezett, láncokkal teleaggatott összeaszott zombi-testvér volt aki már a családi festményen is úgy nézett ki hogy rögtön kirázott tőle a hideg. De azt hiszem apám is le akarta törölni a gépről mikor az egyik átvezető jelenetben egy embert összekötöztek és élve eltemettek egy kő-oltár alá. Na igen, a Clive Barker's Undying nem gyerekmese. Egy igazi felnőtt horror-kaland amelyet bátran játsszon végig mindenki aki nem ódzkodik a kicsit régebbi, hosszúra nyújtott FPS játékoktól!

4. Silent Hill 2 (2001)

“A nyugtalan éjszakáimon, látom azt a várost. Silent Hill-t. Megígérted, hogy egy nap újra elviszel oda. De sosem tetted. Most egyedül vagyok… A “különleges helyünkön”… Várok Rád…”

A Silent Hill-játékok mindig is garanciát jelentettek a minőségi túlélő-horror kalandozásra. A leges-legjobb epizód szerintem mindmáig a 2. rész, abból is a Director's Cut verzió. Ez egy felnőtt sztori, felnőtteknek. Fiatalabb játékosoknál bőven kicsaphatta ama bizonyos biztosítékot már régebben is de szerintem még mostanság is áll ez a feltevés. A Silent Hill 2 nem kegyelmez a játékos lelki világának. A történetben James Sunderland, a főszereplő, levelet kap az elhunyt feleségétől, Mary-től, akit elvitt egy betegség három évvel a történet kezdete előtt. Azt írja benne, hogy vár rá a ''különleges helyükön'', a békés, csendes üdülővárosban, Silent Hill-ben. Jól tudja azt, hogy a felesége már halott, de mindennél jobban hiányzik neki, és bármit megtenne azért, hogy ismét vele lehessen. Emiatt nem is gondol bele abba, hogy esetleg a levél hamis (a kézírás amúgy is teljesen egyezik Mary-ével), azonnal a városba megy, reménykedve abban, hogy Mary nem halt meg. Mikor azonban megérkezik a városba, az már egészen más helyre emlékeztet, mint ahová ő és a felesége szerettek jönni. A városra sűrű köd telepedett, és konganak az utcák az ürességtől. Később embertelen alakú, groteszk és különös lények tűnnek elő a ködben, amiért is elkezdi megkérdőjelezni a saját elméje tisztaságát. Ahogy halad egyre előrébb, úgy találkozik néhány hasonló sorstársával, akik szintén Silent Hill-be jöttek, ránézésre ismeretlen okokból. Lassan rájön, hogy valamilyen módon a város kapcsolatban áll önmagával, és az ide érkező néhány emberrel. A történet végén pedig rádöbben a nagy igazságra, hogy mi is volt a valódi oka arra, hogy Silent Hill-be látogasson. Kezdetben a ködbe burkolózó városka felfedezése még inkább izgalmas mintsem félelmetes, ám a játék csakhamar rémálomba fordul.

A sztori remek. Sötét, nyomasztó és tele van elfeledett tragédiákkal amelyeket mind a város hoz újra felszínre. Ez egyébként teljesen megszokott irányvonal a Silent Hill játékok esetében. Mármint hogy a város szembesíti az oda látogatót régi bűneivel. A játék hangulata nagyon komor. Világos rész szinte nincs is benne, nagyon sokat kell sötét helyeken mászkálni és a város utcáit is áthatolhatatlan köd-takaró borítja. Mocskos, véres, rozsdás és halott minden egyes ház, minden egyes épület. Nem csak kívül, belül is. Torz kreatúrák vánszorognak mindenfelé (ezek jelenlétére az adóvevő sistergése hívja fel a figyelmet) és egy idő után már ember legyen a talpán aki különbséget tud tenni álom és valóság között. Emlékezetes jelenetekben sincs hiány. Ott van példának okáért az a képsor amikor egy Piramisfej "megerőszakol" egy groteszk teremtményt. Avagy amikor James egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő lépcsősoron ereszkedik alá Silent Hill (jelképesen inkább a Pokol) világának mélyére. Kuriózum, hogy a játékhoz magyar szinkron is készült és az is, hogy szintén lelkes amatőrök már optimalizáló javítást is összedobtak, így akár Win7-en is gond nélkül élvezhetjük a 2. rész eléggé borongósra és ijesztőre sikerült történetét. A bejegyzés elején olvasható idézet is innen származik, azóta már szállóigévé vált. Kötelező alkotás. Nemcsak a túlélő-horror rajongóinak de minden játékosnak is!

3. Slender: The Eight Pages & The Arrival (2012/2013)

A Slenderman mítosza kamu de kreáltak már neki akkora felhajtást hogy kialakult körülötte jókora érdeklődés. Természetesen az értelmesebbje úgysem hiszi el hogy akad egy magas, öltönyös, arctalan rémség amelynek néha ág -szerű csápok nyúlnak ki a testéből és kifejezetten a sűrű sötét erdőkben szeret áldozataira lesni. Nem mellesleg ha valaki elveti létezését és ezt még le is írja akkor azt is könnyedén meglátogathatja az éjszaka folyamán (várjunk csak...úgy hallottam mintha valaki kopogott volna...hmm...áhh, na mindegy, biztosan csak képzelődtem). De azt még én is elismerem hogy a Slenderman egy nagyon ügyesen kitalált fiktív karakter lett amely az utóbbi 1-2 évben vált igazán felkapottá. Csak idő kérdése volt hogy mikor érkezik egy videojáték is a témában. Tavaly itt volt nekünk ugyebár a The Eight Pages amely face-cam videók százait termelte ki magából. Tudjátok, ez ama műfaj amikor a videós egyén felveszi saját magát amint éppen a játékkal játszik és emígy a videóban azt is megörökíti mikor összeszarja magát egy-egy jumpscare apropóján. A The Eight Pages-ben – mint az a címéből is kiderül – a játékos feladata 8 papírlap összegyűjtése egy kísérteties erdőben, az éjszaka közepén (mert hát mikor máskor indul neki az ember ilyesfajta kalandnak ha nem az éjszaka közepén...). Ez kezdetben még egész könnyen fog menni ugyanis 2-3 lapot (rajtuk gyerekrajzokkal) játszi könnyedséggel meg fogunk találni. Igen ám, de ahogyan egyre több lapot veszünk fel, úgy kezd el minél inkább ránk vadászni a semmiből felbukkanó, csápos Slenderman.

A kezünkben lévő elemlámpával amúgy sem látunk messzire ám sanszos hogy ha össze-vissza rángatjuk az egeret és félbolond módjára pánikolunk az erdőben akkor igen gyorsan feltűnhet előttünk a Slenderman aki ha elkap, vége a játéknak. Éppen ezért SOSEM szabad a hátunk mögé néznünk, vajon követ-e bennünket. Mert követ, ezt biztosra vehetitek. A The Eight Pages egyébként ha jól tudom ingyenes, alig pár Mbyte helyet foglal és túlzottan erős gép sem kell a futtatásához. A The Arrival már komplexebb. Az idén kijött kvázi ''remake'' ugyanarra a koncepcióra épít mint az elődje csakhogy fényévekkel szebb grafikai körítés és kidolgozottabb játékmenet társaságában. A The Arrival esetében már nem is éjszaka, hanem alkonyatkor kezdünk és karakterünknek neve és motivációja is van. Célunk egy barátunk megtalálása de amire eljutunk az erdő közepén álló házához, már ránk esteledik. Innentől fogva célunk ugyanaz: megtalálni 8 papírlapot miközben Slenderman fokozatosan egyre jobban a nyomunkba ered. Ám a The Arrival már több szakaszból áll. A jól megszokott erdő után eljuthatunk más helyszínekre is ami egyrészt jó dolog mert így legalább változatosabb lesz a játékmenet, másrészt a félelem-faktor kissé visszább szorul ugyanis szerintem sokkal jobb lett volna ha inkább az erdőt csinálják meg mondjuk háromszor nagyobbra és kiveszik például a holt felesleges gyárépületet. Sebaj, talán majd a folytatásban ezt is meglépik. A Slender-játékokat azoknak ajánlanám elsősorban akik nem érnek rá végigvinni egy teljes játékot azonban szeretnének néhány perc/óra elejéig kellemeset borzongani és ijedten felsikoltani mikor hirtelen, egy öreg fa mögött feltűnik a Slenderman ijesztő alakja.

2. Outlast (2013)

Idén az Outlast lett a legfélelmetesebb videojáték és ezt egész nyugodtan kőbe is lehetne vésni. Ugyan ITT már alaposabban kiveséztem de annyit még mindenképp szeretnék elárulni róla hogy mivel az egész koncepció erősen hajaz az ál-doksi (found footage) horror filmekre, emígy egy igazán egyedi stílusú alkotásba kóstolhat bele az aki elindul felfedezni a kísérteties elmegyógyintézet sötét titkait. Az Outlast az Amnesia koncepciójára épít, azaz a játékban nem találhatunk felszedhető fegyvert amelyek segítségével szembeszállhatnánk az ellenfelekkel. Az Outlast erőssége a lopakodásban és a bujkálásban rejlik. Így pedig sokkal inkább átjön az a félelmetes, csontig hatoló rettegés amelyet a játék közvetít. Az ellenfelek válogatott elmebetegek. Kezdve az ártalmatlan, magában beszélő avagy éppen a fejét a falba verő kattanttól a skála a machete-vel a kezében anyaszült meztelenül mászkáló agresszív állatig terjed de a játék későbbi szakaszában már egy kis természetfeletti is befigyel. Számomra nagy öröm volt hogy a végigjátszás során lehet gyűjtögetni különféle iratokat, naplóbejegyzéseket melyek által teljesebb képet kaphatunk az elmegyógyintézet múltjáról és a korábban ott folyt eseményekről. Az ilyen dokumentumokat én mindig szeretem elolvasgatni, nem csak ebben a játékban de a többiben is. Hiszen egy videojáték során nagyon fontos a történet (ezt az indie videojátékos cikkemnél elemeztem ki leginkább, mégpedig ITT). Nálam a grafika és a multi cseppet sem mérvadó. Én az igényes sztorit helyezem előtérbe. Szeretem ha beszippant egy játék és magában tart egészen a fináléig. Az Outlast igen hamar képes beszippantani bárkit aki kicsit is fogékony a horrorra. Olyan ez a cucc mint egy remek horror film.

A játék kegyetlen. Tele van erőszakosabbnál-erőszakosabb jelenetekkel. Dúskál a vérben és a szanaszét vagdosott emberi testekben. Itt egy végtag, ott egy méteres bél...az Outlast nem finomkodik. Valahol a negyedénél behoz egy őrült dokit is a képbe aki jobb elfoglaltsága nem lévén az intézetben tébláboló elmebetegeken kísérletezik. Sajnos főhősünk, a kalandvágyó újságíró képében mi is megtapasztalhatjuk hogy milyen a doki egyik páciensének lenni...ezt néhány ujjunk bánja. A végjáték felé közeledvén ugyebár mint említettem, képbe kerül a természetfeletti is. Ez néhány embernek megfeküdte már a gyomrát. Szerintem viszont jól illik a játékmenetbe és a történethez is ügyesen fonták hozzá ergo én semmi kivetnivalót nem találtam benne már első végigjátszás során sem. A legjobb viszont az egészben az hogy az Outlast iszonyatosan betalált a játékosoknál. Divat lett belőle face-cam videókat csinálni, lehetett és a mai napig lehet is róla eldumálgatni baráti beszélgetések alkalmával. Nem csoda hát hogy már be is jelentettek egy hivatalos DLC-t hozzá amely a Whistleblower nevet kapta. Mélyebben nem akarok belemerülni hogy pontosan hogyan is zajlik a játékmenet, milyen a grafika és a hangok. Ezeket elolvashatjátok kritikámban ha a fenti linkre kattintotok. Legyen elég annyi hogy az Outlast – indie mivolta ellenére – abszolút méltó a 2. helyezettnek kijáró helyre ezen a listán. A győztest pedig talán már ki is találtátok:

1. Amnesia: The Dark Descent (2010)

Minden idők legfélelmetesebb videojátéka. Talán akadnak akik vitába szállnának ezzel de aki akár csak egyszer is végigjátssza Daniel a Brennenburg kastélyban tett hátborzongató kalandját, az egészen biztosan elgondolkodik majd ezen első mondat létjogosultságán. Élménybeszámolóm ITT olvasható. A történet egyébként előszeretettel merít H. P. Lovecraft munkásságából. A korábban a Penumbra-sorozatért is felelős Frictional Games készítőcsapata az első Amnesia megjelenésével nagyon de nagyon belenyúlt valamibe. Tökélyre fejlesztették a Penumbra idején már kifejlesztett játékmenetet amely abból állt hogy a játékosnak a kaland során semmilyen fegyver nem akadt kezébe. A szörnyen groteszk rémségek elől mindössze elbújni avagy drasztikusabb esetben elszaladni lehetett. Hatalmas para volt amikor először eredet a nyomomba egy torz alak (közelebbről nem tudtam szemügyre venni ugyanis ha a játék során Daniel valami ijesztőt lát akkor elkezd torzulni a kép, bogarakat hallucinál, majd – ha sokáig nem teszünk semmit – elájul...de az biztos hogy az illetőnek valami nagyon nem volt rendben az ábrázatával) és csak menekültem előle szobáról-szobára. Bebasztam magam mögött az ajtót és a kis, gyenge fénnyel megvilágított szobában az egyetlen lehetséges helyre bújtam el: a szekrénybe. Résnyire tárt szekrényajtó mellett lestem kifelé és a hideg kirázott amikor a rémség hatalmas robajjal elkezdte betörni a szoba ajtaját. Inkább gyorsan teljesen magamra csuktam a szekrény ajtaját, nehogy véletlenül meglásson. A teljes sötétségben vártam meg amíg a hörgések és morgások alábbhagynak és végre a zene is csillapodik (a játéknak nagy segítsége hogy a zene jelzi mikor már nincs veszély). Mikor már minden ''nyugis'' volt (épp csak a szívem kalapált veszettül és a kezem remegett), előmerészkedtem a szekrényből és óvatosan, lassan araszolva haladtam tovább célom felé mert tudtam jól hogy a rémség még valahol arra lehet a környéken és ha elkap akkor bizony vége a játéknak. Az ilyen és ehhez hasonló élmények miatt imádom annyira az Amnesia-t. Egyszerűen nincs olyan videojáték számomra amely csak kicsit is megközelítené ezt a vérfagyasztó, lidércnyomásos hangulatot.

Persze kellett a megfelelő történet is ahhoz hogy nálam ekkora etalonná váljon. Mint említettem, Lovecraft hatása szinte végig érződik az alkotáson. Ha az Amnesia könyvben jelent volna meg, akkor is egész biztosan beszereztem volna. A folytatást úgyszintén ugyanis az idén kijött A Machine for Pigs (kritikám ITT) már a Dear Esther-t is jegyző The Chinese Room bevonásával készült, ők pedig olyan frappáns sztorit kanyarítottak a játék köré hogy bőven irodalmi magasságokba emelték vele az alkotást. A The Dark Descent még nem érte el ezt a szintet anno de azért semmiképp sem kell szégyenkeznie a sztorit illetően. Külön tetszett hogy itt is találhatunk leveleket, dokumentumokat, naplóbejegyzéseket amik által még teljesebbé avanzsálódik a történet. Bár Daniel amnéziás (innen a főcím), olykor-olykor megelevenednek előtte a múltban történt események, felsejlenek neki olyan dolgok amiket annak idején már egyszer átélt. Így kap egyre nagyobb hangsúlyt egy bizonyos ősi barlang is (innen az alcím) amely iszonytató titkokat rejt magában. A több befejezést is kínáló végkifejlet eléggé magvas mondandóval bír. Nem akarok spoilerezni de sok minden kiderül a kaland végére Daniel-ről és a sötét múltjáról, meg persze a barlang mélyén található titokzatos tárgyról is. A sztori többi részét fedje jótékony homály azok előtt akik még nem játszottak a játékkal. Higgyetek nekem, ha belekezdtek, olyan élményben lesz részetek amelyet csak egy kiváló könyv adhat! A gótikus horror műfajának legzseniálisabban videojátékba átültetett produktuma az Amnesia: The Dark Descent. Félelmetes, nyomasztó (nem árt benne 1-2 óránként kis szünetet tartani), a koncepció és a játékmenet pedig olyannyira meghatározó lett azóta hogy manapság nem is győzik agyba-főbe másolni a különféle indie játékfejlesztők (a legjobban ezt eddig az Outlast vitte véghez). A modolási lehetőség végett pedig rengeteg úgynevezett ''custom story'' született már az Amnesia-hoz (a Justine nevezetű hivatalos DLC-n kívül) melyeket rajongók készítettek nagy örömmel és megannyi kreatív ötlettel. Ez az alkotás nemcsak a legfélelmetesebb, de a legjobb túlélő-horror videojáték is evör. A többség már biztosan ismeri. De aki még nem, az pótolja minél hamarabb!

Ez lett volna az én szubjektív összeállításom a 10 legfélelmetesebb videojátékról. Már péntek este ki szerettem volna tenni de aztán arra gondoltam hogy december 6-án, mikor mindenki Mikulás-lázban ég, talán mégsem lenne illendő egy ilyen horror-listát megjelentetni. Ezért csúszott át szombat reggelre. Ám ennek ellenére bízom benne hogy sokatokat lekötött és kellemes olvasnivalónak találtátok. Nem kevés munkám van benne, írtam ezt az összeállítást is körülbelül 2 hétig. Persze ezek a videojátékok sem utoljára szerepeltek itt (te jó ég, az Amnesia már majdnem minden videojátékos bejegyzésben helyet kap!) hiszen nemsokára indul videojátékos-csatornánk amelynek keretein belül majd ezekről a címekről is fogunk értekezni. Idén több toplista már nem lesz. Hosszabb olvasmányok már csak az év végi összeállítások (év videojátéka/filmje/zenei albuma, stb.) lesznek. Akiknek jó a memóriájuk azok emlékezhetnek rá hogy írtam nemrég hogy lesz majd még egy toplista idén. Nos, nem lesz. Megvan már több mint a fele de témáját tekintve nem szeretném közzétenni így Karácsony, avagy a szeretet ünnepe felé közeledvén. Annyit elárulhatok hogy filmes lista lesz és majd jövő januárban olvashatjátok a blogon. Jelenleg a videojátékos-csatorna jobban leköt. Nincs is más hátra mint hogy újfent megköszönjem kitüntető figyelmeteket, és jó hétvégét kívánjak nektek! ;)