Kiadás éve: 2009
Kiadó: XL Recordings
Műfaj: Shoegaze/Krautrock/Post-punk revival
Ezt hallgasd meg: Sea Within A Sea
Kezdjük ott, hogy mindenkitől (főleg The Horrors -rajongóktól) elnézést szeretnék kérni amiért így megkésett ez a kritika. Hiszen írtam a Strange House albumról, és a Skying-ról is – épp csak a kettő közt lévő időben kijött (egyben elég fontosnak számító) The Horrors nagylemezről, a Primary Colours-ról nem írtam. Egészen mostanáig. A fiúk 2007-es debütje klassz volt: újnak, frissnek, izgalmasnak, pimasznak és trendinek számított de másodszorra már nem lehetett elsütni. A zajos hangzást, a lázadó-korszakot és az emo-kinézetű imázst (amely miatt a legnagyobb népszerűségre tettek szert) lecserélték tehát komolyabb dolgokra. Összeszedték a Portishead zenekar fejét (Geoff Barrow) és az ő produceri felügyelete alatt összeállítottak egy rendkívül érett és komoly lemezt. Ez lett a Primary Colours.
Kevés olyan tökéletes albumnyitányt hallani manapság, mint amilyen a Mirror's Image lett. Éteri, óvatosan kibontakozó, a német elektronikus pszichedéliát idéző analóg szintis hangzása nem kis meglepetésként érte mindazon rajongókat, akik egy újabb zajos, zúzós, üvöltözős nagylemezre számítottak. Ehelyett letisztult és okosan átgondolt lett az egész cucc. Felesleges lenne egyenként elemeznem minden egyes dalt, hiszen a Three Decades, a Who Can Say és a Do You Remember is mintapéldái lehetnének annak, hogy miként kell a shoegaze stílus bevonásával tökélyre fejlesztett post-punk revival -dalokat készíteni. Aztán viszont érkezik a New Ice Age. És itt most álljunk is meg egy kicsit. Tekintve, hogy a dal annyira inspiráló hatással volt rám, hogy annak idején (még az Agyiszintes-időkben) novellát írtam róla (''Új jégkorszak'' címmel, de hiába keresnétek, hiszen a szerverleállás miatt ez is odaveszett), nos, emellett pedig ez az a dal amely a leginkább emlékeztet a régi, 2007-es The Horrors zenei világára. Tempós, pörgős, zajos és Faris Badwan is rendesen kiengedi a hangját benne. Fogjuk rá, hogy a Strange House dalcsokrának lenyomata.
Aztán viszont jön a Scarlet Fields amely azon kívül, hogy roppant hatásos basszustémával rendelkezik, az olyan dalszöveg-kezdéssel mint: ''As the Summer fades away/You'll lead me to the garden/Passing the lovers/Swooning in the Autumn'' engem azonnal megvett kilóra. Az I Only Think of You nekem a nyilvánvaló Joy Division -párhuzam ellenére sem nyerte el a tetszésem. Túl soknak éreztem benne a folytonos kesergést. Oké, hogy jól állnak a szomorú, depresszív dalok a zenekarnak de több mint 7 percen keresztül ezt hallgatni, már kicsit sok. A jóval pörgősebb I Can't Control Myself és a címadó Primary Colours után pedig elérkezünk az album záró darabjához. Ez nem más, mint a Sea Within A Sea. Azt hiszem, rengeteg helyen méltattam már ezt a 8 perces dalt. Azon kívül, hogy zseniálisan van összerakva, a vége felé eszközöl egy olyan frappáns váltást, hogy az ember elámul rajta. Teszi mindezt úgy, hogy a dal több mint fele instrumentális szakaszból áll. Vitán felül a The Horrors egyik legjobb, legtökéletesebb szerzeménye. Olyasféle kacérkodás az elektronikával amely csak igen kevés zenekar esetében sülhet el jól. Nos, a The Horrors esetében több mint jól sült el. Abszolút felnőttek a Primary Colours albummal. Olyan zenekarrá avanzsálódtak akikre nemcsak hogy érdemes odafigyelni, hanem egyenesen kötelező is. Így talán nem is annyira meglepő, hogy például az NME zenei magazin is 2009 legjobb albumának választotta a Primary Colours-t. Joggal. A 2011-es Skying csak még inkább alátámasztotta azt a tényt, hogy jelenleg a The Horrors Anglia egyik legfontosabb és legdinamikusabban fejlődő zenekara. Én bízom benne, hogy a májusban érkező Luminous csak még inkább ráerősít erre. Aztán végül is könnyen lehet, hogy 2014 nem is a Klaxons, hanem a The Horrors éve lesz. Majd meglátjuk.
Értékelés: 10/9
