Szakad az eső. A lepukkant, mocskos, szeméttel borított new york-i városrészben hajléktalanok melegszenek a hordóban gyújtott tűznél. Drogosok és alkoholisták tanyája. A falakon graffitik, a sötét zugokban alvó (vagy éppen halott) emberi roncsok heverésznek. Aki ide betéved, az számoljon azzal, hogy szempillantás alatt megölhetik egy kis aprópénz reményében. Ilyen és ehhez hasonló helyszíneken játszódik a Remedy fejlesztőgárdájának 2003-as alkotása, a Max Payne II – The Fall of Max Payne. Folytatásról lévén szó, érdemes tisztában lenni az előzményekkel. A Max Payne 1. része még 2001-ben jelent meg. TPS-nézetes lövölde volt, az akkoriban igencsak népszerűnek számító ''bullet-time'' időlassítás miatt amelyet a Mátrix-filmek hoztak be a köztudatba. A családját elveszítő, kiégett new york-i zsaru története egésze magával ragadóra sikeredett. Az in medias res felütéssel nyitó film noir sztori igazi bosszúállós, kemény történetté kovácsolódott (amiből még a rémálom részek sem lógtak ki túlzottan…ezek inkább a horror hatáshoz tettek hozzá). Max Payne karaktere borzasztó jól kidolgozott és azonnal megszerethető volt, az említett ''bullet-time'' miatt pedig még az is eljátszadozott vele akit amúgy a véres sztori teljesen hidegen hagyott (nekem meg pont a sztori tetszett benne). Várható volt, hogy érkezik majd a folytatás és két év múlva jött is. A The Fall of Max Payne minden szempontból továbbfejlődött, kidolgozottabb lett mint az elődje. Szebb lett, jobb lett, összetettebb lett. Ám amiért én mégis jobban szeretem mint az 1. részt, az a csavaros, sötét film noir története, mely filmeket megszégyenítő alapossággal bontakozik ki.
Miután az 1. részben Max fél New Yorkon bosszút állt és kiirtott rengeteg gengsztert, a The Fall of Max Payne rögtön azzal indít, hogy hősünk visszakerült a new york-i rendőrség kötelékébe, mint nyomozó. Családja már nincs, élete kvázi egy fabatkát sem ér (legalábbis szerinte). Igen ám, de ekkor feltűnik a színen Mona Sax. A femme fatale -jellegű nő egyből rabul ejti Max szívét és szegény megkeseredett pasas halálosan szerelmes lesz a cseppet sem tisztességes, sőt, kimondottan profi bérgyilkos végzet asszonyába. Így a new york-i alvilág megint a nyakukra száll és megkezdődik Max és Mona személyes bosszúhadjárata az eleinte csak kisstílű, majd később egyre durvább bűnöző népség ellen. A sztori mellesleg helyenként Tarantino műveire emlékeztethet. Profin össze van rakva, az egyszer biztos. Rémálom-részek ezúttal nem kaptak helyet benne ám van egy olyan helyszín amely helyettesíti ezt. Konkrétan egy vidámparkra gondolok ahol Max hallucinációi összemosódnak a valósággal. Félelmetes és szürreális élmény. Mindazonáltal sokkal valóságosabb mint az 1. részben szereplő sötétben ''vér-platformon'' mászkálós szakasz. Újdonság továbbá, hogy Max mellett ebben a részben irányításunk alá vonhatjuk társát, Mona Sax kisasszonyt is.
Vele főként mesterlövészkednünk kell majd. Az igazi főszereplő azonban továbbra is a kiégett zsaru, Max Payne (szójáték: maximális fájdalom) akinek személyiségét még tovább árnyalták a készítők (amellett, hogy fizimiskáját is teljes egészében lecserélték). A grafika amúgy igencsak szép. Bár leginkább alja putri helyeken fogunk mászkálni a játékban, ezek igencsak részletesen lettek megalkotva. Külön ki kell még emelnem a fizikát. A The Fall of Max Payne előtt egyáltalán nem sok játékban tapasztalhattunk ilyesféle remek és valósághű fizikát. Elvetődünk egy szobában, belassul az idő, záporoznak a golyók és miközben – még mindig lassítva – halomra lőjük a szoba túlvégében álldogáló rosszarcot, aki a fizika törvényeinek abszolút megfelelően esik össze. Épp egy festékes vödrökkel teli asztalra, amely ennek hatására fel is borul és repül minden szanaszét. Ijesztően reális.
A hangok és a zene tökéletes. Már maga a menü-zene is olyan szinten hátborzongató, hogy aki mániákus depresszióban szenved az szó nélkül a saját himnuszává választatná az egyébként az 1. részből is ismert zene áthangszerelt változatát. A szinkronhangok is tetszettek. A végefőcím alatt hallható Late Goodbye pedig olyan szinten zseniálisan illik a játék végéhez, hogy én annak idején azon nyomban ki is szedtem mp3-ban. Apropó, játék vége: A The Fall of Max Payne – jó film noir sztorihoz méltóan – egyáltalán nem vidám befejezéssel büszkélkedhet. Nincs happy end, nincs feel good befejezés. Azonban a végefőcím után kapunk egy üzenetet: ''Max Payne kalandjai az éjszakában még folytatódnak''. És folytatódtak is. Csak épp nem az éjszakában. A Remedy kiszállt (ők inkább az Alan Wake készítésébe kezdtek bele), a helyüket pedig az a Rockstar Games vette át akiknek – többek között – a GTA-sorozatot is köszönhetjük. A Max Payne III már az ő munkásságuk eredménye. A játékról pedig legyen elég annyi, hogy én 2012 legjobbjának választottam. Kultikus trilógiáról beszélhetünk. Az 1. rész beírta magát a TPS-ek történelmébe, a 3. rész zseniálisan újította meg a szériát, a kettő között elhelyezkedő The Fall of Max Payne pedig a tökélyre fejlesztette azt a fajta bús, keserédes, mélyen depresszív film noir hangulatot amelyért annyira szeretni lehet ezt a címet. Csak remélni tudom, hogy Max Payne kalandjai az immár új generációs konzolokon is folytatódni fognak.
