Mikor a film első 10 percében eltűnik a farmer család megkereszteletlen kisbabája, és kisvártatva láthatjuk is hová került, illetve mi történik vele, én már bizton tudtam, hogy a The Witch az év egyik legfontosabb horrorfilmje lesz. Mióta bejelentették, azóta vártam. Vasárnap a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretén belül végre alkalmam is nyílt megnézni, az Urániában. Azért itt mindenképp szeretném kiemelni, hogy aki kitalálta, hogy 2016-ban angol filmet magyar hangalámondással vetítsenek - ráadásul szinkrontolmáccsal, bármiféle felirat nélkül -, az minimum kukoricán térdepelést érdemelne. Értem én, hogy az Uránia nagy hagyományokkal rendelkezik, és persze egy elég patinás hely, de azért ne menjünk már vissza a '80-as évek végére, mikor fater még az NDK-ból hozta be a VHS kazikat és egy haverja alámondta a magyar hangot. Mellesleg az se volt jó ötlet, hogy a magyar hangsáv külön fejhallgatóból szólt. Ez mi? Egy nyomorult magyar felirat bőven elég lett volna, és akkor az ember nem zökken ki a film élményéből. Hiszen például Ralph Inesonnak olyan durva ír akcentusa van, hogy a mondandója nagy részéből egy büdös szót nem értettem. Kate Dickie esetében már messze jobb volt a helyzet. Bár ő skót születésű, a film felében szinte végig hisztérikusan, magából kikelve kiabál - nála meg épp ezért voltak gondjaim a mondandó megértésével. Egyébként minden egyes szereplő rendkívül erős alakítást nyújt, legyen szó akár az előbb említett Kate-ről (Trónok harca, Prometheus, Mocsok), vagy az amúgy amerikai Anya Taylor Joyról, aki eddig leginkább csak az erősen zs-kategória közeli Atlantis TV sorozatból lehetett ismerős, ám biztos vagyok benne, hogy a The Witch után máris sorban állnak érte a filmrendezők. A gyerekszínészekre sem lehet panasz. Amit Caleb (Harvey Scrimshaw) leművel egy testileg-lelkileg könyörtelen csúcsjelenetben, az különösen megrázó.
A történet dióhéjban annyi, hogy Williamet (Ineson), feleségét és öt gyermeküket száműzik közösségükből, és nekik egy erdő melletti területen letelepedve kell megteremteniük a megélhetéshez szükséges élelmet, lehetőleg még a Tél beköszönte előtt. Aztán Samuel, az újszülött és megkereszteletlen csecsemő eltűnik, és hiába gyanakszik William a környéken kószáló farkasokra, innentől a családtagok és a néző számára is egyértelmű, hogy a tanya körül a Gonosz ólálkodik. És ezt a The Witch - nagyon ügyesen - már a film első 10 percében egyértelművé teszi, mi több, megmutatja a rémséget. Az elsőfilmes író-rendező, Robert Eggers egyetlen percig sem finomkodik. A The Witch brutális és kegyetlen horror, olyan mértékű misztikummal megszórva, hogy ehhez foghatót eddig még sosem láttunk. De tényleg soha. Elkerülhetetlen a párhuzam a The Blair Witch Project filmmel, ám annak is inkább a videojáték verziói jöhetnek szóba, hiszen ott több derült ki a filmben (és az ál-weboldalakon) megemlített boszorkányról, aki a burkitsville-i erdőkben tanyázott. Aki játszott a Blair Witch Volume III: The Elly Kedward Tale játékkal (ITT írtam róla), annak már lehet viszonyítási alapja a The Witch filmhez. Komor, szürke táj, félelmetes erdő, New England, az 1600-as évek eleje, és persze rengeteg misztikum. A történelmi hűséget a forgatókönyvhöz felhasznált kéziratok és naplók szolgáltatták, azt pedig mindannyian tudjuk, hogy a 17. században a boszorkányüldözések és a boszorkányoktól való félelem elég jelentősen megtalálható volt még az amerikai kultúrában. Eggers egyébként nagyon ügyesen emelte át ezeket a telepesek hiedelemvilágából, nekem főként a különféle állatoktól, és persze az ismeretlentől való rettegés tetszett. A legfélelmetesebb talán a nyúl volt, attól a hideg kirázott.
Mellesleg a fényképezés egészen gyönyörű. A szinte végig természetes fénnyel felvett film bizonyos jeleneteinél kifejezetten jól működik, hogy a szereplőkkel együtt mi, nézők sem látjuk pontosan a félelem manifesztációját. Jarin Blaschke operatőr döntése a már hosszú évtizedek óta szokatlan 1:1.66-os képarány mellett kiválónak bizonyult, a szélesebb perspektívát eleve kizáró formátum úgy illeszkedik a klausztrofóbiás hangulathoz, mintha kifejezetten erre találták volna ki. A zenét külön kiemelném. Az idegeket pattanásig feszíti, rendre hangkollázs káoszba fullad, és ettől a nézőnek feláll a hátán a szőr. A legemlékezetesebb ilyen jelenet pont a film elején látható, mikor Eggers már-már magától értetődő természetességgel megmutatja a rémet. Nem vitás, hogy az év egyik legfontosabb filmjéről beszélünk - és nem csak horror viszonylatban. Az alapötletet a Ragyogás szolgáltatta, azonban itt nem egyetlen karakter, hanem egy egész család elkárhozása a tét. A dráma nagyon keményen jelen van, a naturalisztikus ábrázolásmód és a régi vágású rémtörténetként helytálló cselekményszál, a húsba maró és egyszerre lenyűgöző végkifejlettel karöltve olyan egyedi horrorélményt nyújt, amelyre méltán fogunk emlékezni év végén. A fanatikus vallásosság és az álszentség, a kirekesztettség, az egymásra utaltság és az egymás ellen fordulás, az élet és a puszta túlélés ellentéte, a nővé érés és a lázadás, a babona és a valóság kapcsolata, a korrajz és még megannyi más, futólag érintett téma halmozódnak egymás hegyén-hátán. Ám az összhatás mégis zseniális. Bíztam benne, hogy mivel indie filmként érkezik, a The Witch korrektül megállja majd helyét. Ez így is történt. Ami 2014-ben a The Babadook, és tavaly az It Follows volt, az idén a The Witch - ehhez kétség sem férhet. Rendkívül fontos alkotás, melyet mindenképp látni kell. Úgy horror, hogy valójában csak karcolja a horrorfilmek hangulatát (az a néhány jumpscare jelenet nem kellett volna), ám mégis odaszögez a vászon elé.
