Gondoljuk csak át gyorsan, hogy mitől is igazán jó egy vérbeli horrorfilm: természetesen a félelemkeltéstől. Mikor lerágjuk a körmünket izgalmunkban, mikor idegeink pattanásig feszülnek és mikor egy-egy borzasztó hatásos ijesztgetés alkalmával szinte felugrunk félelmünkben. Ezek azok az adalékok amelyektől egy horror igazán horror lesz és ha a félelemkeltést még stílusosan is tálalja, az már tényleg csak hab a tortán. Jómagam mindig is imádtam rettegni egy-egy horrorfilmen. Ha az ember rutinos horror-rajongó akkor egy idő után már azt gondolhatja: mindent látott a zsáneren belül. Naivan azt hiheti, őt már semmi sem tudja meglepni, semmitől sem ijedhet meg úgy istenigazából. Aztán jön egy alkotás amely visszaidézi benne azokat az időket amikor még jóval fiatalabb fejjel ült a tévé előtt és átizzadt tenyérrel várta, vajon mi fog következni az újabb parás jelenetben. Nálam ezt a korszakot idézte vissza a Fekete ruhás nő amely egyébként egy Susan Hill könyvadaptáció, The Woman in Black címmel jelent meg 1983-ban.
Természetesen a könyv nekem is megvan a gyűjteményemben. Egy minden ízében remek - és valóban félelmetes! - kísértethistória, melyet nem ajánlatos elalvás előtt olvasni, főleg ha odakinn netán még az eső is csepereg. Odavagyok pedig a gótikus kísértettörténetekért. Könyv, avagy film - nekem teljesen mindegy. Sokkal jobban szeretem ha egy film a paráztatásra van kihegyezve, mintsem a véres jelenetekre. A Fekete ruhás nő pedig ezt mesterien hozza. Elérte nálam, hogy 24 éves fejjel szinte rettegtem egy-egy jelenet alatt. Néhol konkrétan a hideg kirázott, annyira profi módon lett megalkotva ez a szerény kis angol horror amely ugyan a mozikban egyáltalán nem tarolt ám horror-berkekben annál nagyobb népszerűségnek örvend azóta is. Már a története is olyan, hogy aki hisz a kísértetekben, annak már eleve garantált a remek szórakozás: Arthur Kipps (Daniel Radcliffe akinek végre sikerült kitörnie a Harry Potter szerepkörből) fiatal londoni ügyvéd kinek felesége négy éve halt meg, és azóta képtelen feldolgozni az elvesztését. Új megbízatása a távoli kis faluba, Crythin Gifford-ba szólítja, ahol egy asszony hagyatéki ügyeit kell elrendeznie. Kipps kénytelen nevelőnőre bízni a kisfiát, és elutazik a lápvidékre. A helyiek elutasítóan fogadják, egyedül csak a jómódú földbirtokos, Sam Daily (Ciarán Hinds) viselkedik vele barátságosan. Kipps beköltözik a néhai ügyfél házába, hogy nyugodtan dolgozhasson. Hamarosan kiderül, hogy az ódon lakhely sötét, félelmetes titkot rejt.
Tudjátok vannak horrorfilmek amelyektől borzong a néző. Vannak olyanok is amelyektől konkrétan a frász kiveri egy-egy jelenet során. És vannak olyan, amelyek nemcsak hogy ezt a kettőt vállvetve alkalmazzák de képesek elérni azt a hatást, hogy egyrészt a szar is megfagyjon az emberben, másrészt hogy a film után még napokkal is rémálmai legyenek. Ehhez pedig magának a filmnek semmi extrát nem kell felvonultatnia, sőt, elég ha az egyik legalapvetőbb, ősi emberi tulajdonságra alapoz: a félelemre. A Fekete ruhás nő klasszikus módszereket alkalmaz. A beállítások, a fényképezés, a hangok és a díszletek mind-mind profi módon lettek megalkotva. Például a kísérteties kúriában rengeteg gyerekjátékot láthatunk és ezeket stílusos közelikkel teszi iszonyatosan nyomasztóvá a film. Ugyanígy a feszültségkeltés is remekül működik hiszen amíg Kipps a szobában csak olvas és semmi különös nem történik, addig is jópár érdekes, egyben cidriztető részletet tudhatunk meg az egykor ott élő család sötét múltjáról. Aztán hirtelen bekúsznak az apró kis adalékok (zörejek a felső szintről, becsapódó ajtók, stb.) amelyek már előrevetítik, hogy hamarosan a néző szívroham-közeli állapotba fog majd kerülni a hatásos jumpscare jelenetek végett. És mindennek tetejébe a film pofátlanul váratlan is. Amikor pont nem számítunk rá, akkor lep meg egy ijesztő jelenetsorral és amikor feszülten várjuk, hogy "na, most biztos történni fog valami!" akkor nem történik semmi paráztató.
Ezáltal a Fekete ruhás nő egyáltalán nem kiszámítható és a film vége sem épp derűs (bár valamilyen értelemben mégis, ám ezen lehetne vitatkozni). Nincs benne felesleges sallang, nem kever műfajokat sem, amit általa kapunk az színtiszta, klasszikus értelemben vett ijesztgetős horror gótikus kísértettörténetbe ágyazva. Engem ezzel az eleggyel már megvett kilóra, azóta is csak ajánlgatom minden ismerősömnek ezt a filmet hiszen valóban egy rendkívül félelmetes és stílusos alkotásról van szó. Magyar szinkronnal kevésbé ajánlom de manapság már potom 1000 forint a DVD amelyen ott van a magyar mellett az eredeti angol hangsáv is, így szó nem érheti a ház elejét. 2012-ben speciel szimplán az év horrorjának választottam ami azért elég sok mindent elárul. 2015-ben érkezett hozzá egy folytatás, A fekete ruhás nő 2. – A halál angyala címmel de ez messze nem lett annyira jó mint az előd. Akadt benne pár igen hatásos ijesztgetés, de nagyjából ennyi. Fontos film a Fekete ruhás nő és ez nem vita tárgya. James Watkins rendező nagyon megtalálta a hangulatot benne. Egyébként ő korábban rendezett már egy Eden Lake-et (szintén zseniális horror!) illetve újabban a remek Black Mirror sorozat "Shut Up and Dance" részét rendezte meg. Bár szerintem igazi nagy dobása a Fekete ruhás nő volt. Mely látványos CGI és vödörnyi vér nélkül is képes félelmet kelteni a nézőben, méghozzá klasszikus módszerekkel. Ha kimaradt volna, akkor sürgősen tessék pótolni de kifejezetten ajánlom az eredeti könyv és maga a DVD beszerzését is.
Legjobb jelenet: Az összes, amely az ijesztő kúriában játszódik
