Survival game. A műfaj már jó pár éve bontogatja szárnyait de úgy igazán csak 2014-ben forrott ki, köszönhetően az olyan alkotásoknak mint a The Forest, a Don't Starve, a Rust, vagy épp jelen cikkem tárgya - egyben 2014 szerintem leginnovatívabb játéka - a This War of Mine. 2014 a túlélésről szólt és ezt a legtöbb survival game hitelesen át is tudta adni. A körítés és a tálalás az, amiért a This War of Mine nálam mégis az élre került.

A játék alapkoncepciója kifejezetten friss és egyéni szemszögből közelíti meg a háborút. Nem egyszemélyes hadsereg vagyunk benne akik mennek előre és halomra lőnek több száz embert, sérülést bekapván pedig egy sarokban pár másodpercre megbújva, azonnal visszaregenerálódik az életerejük. Nem, a This War of Mine a háború emberi oldalát mutatja meg. Még csak nem is katonákat, hanem civileket irányítunk benne. Az időpontot évre pontosan nehéz lenne behatárolni, én a környezetet és úgy az egész összképet tekintve a délszláv háborúra voksolnék, szerintem elsősorban ez, és a jobb háborús filmek (például a Zongorista) inspirálták a lengyel fejlesztőket a játék megalkotásánál. Menü mint olyan, nincs. Az egyetlen opció a "Survive", erre rákattintván máris belecsöppenünk a játék sötét és komor világába melynek központi helyszíne egy rommá lőtt házikó (egy "shelter", azaz menedék) amelyen több a lyuk mint egy svájci sajton. Kapunk rögtön három random embert is (van összesen kb. tíz karakter) akik mind-mind rendelkeznek háttérsztorival. Ezekből szép folyamatosan ismerünk meg részleteket. +1 ember később csatlakozhat még a kis társaságunkhoz, bár ez is rajtunk áll hogy befogadjuk-e avagy sem. Mert a választás joga ebben a játékban végig a miénk és néha olyan erős morális kérdésekbe ütközünk hogy legszívesebben felállnánk a játék elől és otthagynánk az egészet a fenébe, mert akármennyire is edzett az idegrendszerünk, a háború valódi borzalmait eddig még egyetlen produktum sem adta át ennyire hitelesen - depresszív, lehangoló és végtelenül szomorú.

Fő célunk - jó túlélőjátékhoz méltón - természetesen a túlélés lesz. Tutorial nincsen, mindenre magunktól kell rájönnünk. A játék a 2,5 dimenziós és a point n' click stílust használja amely nekem régóta nagy kedvencem (kalandjátékokon nőttem fel). Az irányítás nincs túlbonyolítva. Egy klikk a séta, két klikk a futás. Minden mást pedig interakcióra alkalmas ikonok mutatnak. Picit "hangyafarm" érzése lehet az embernek első blikkre de hamar megbarátkozunk a kezelőfelülettel és átadjuk magunkat a This War of Mine világának. Annak a világnak amelyben nincs irgalom és könyörület. Túl kell élnünk a háborút, mindegy milyen áron. Az első pár nap még viszonylag csendesen fog eltelni. Kitakarítjuk a menedékünket, összelootolunk annyi mindent amennyit csak helyben találunk. Építünk ágyakat (különben embereink a hideg földön töltenék az éjszakát), egy craftolásra alkalmas munkapadot, tűzhelyet, és egyéb alap-dolgokat. Fontos megjegyezni hogy embereink nem holmi robotok, hanem - a Sims mintájára - érző és szükségletekkel rendelkező egyének. Éhesek, fáradtak, kimerültek és depressziósak lehetnek, sőt, akár teljesen össze is omolhatnak idegileg. Ezért gondoskodnunk kell róluk.

Építhetünk patkány-fogó csapdát amely kétnaponta termel egy kis húst, gyűjthetünk esővizet, összetákolhatunk egy rádiót amelynek segítségével nem csak a városban zajló eseményekről vagy az időjárásról szerezhetünk tudomást, hanem zenét is hallgathatunk. Itt említeném meg hogy a This War of Mine soundtrack-je zseniális lett, az elektromos gitárra szerzett témák nagyon sokat adnak a hangulathoz és nekünk magyaroknak külön öröm hogy még az Omega együttes "Gyöngyhajú lány" dalának főtémáját is felhasználták a készítők (a játék előzetesében is ez szól). Szóval éldegélünk, próbálunk mindenre odafigyelni. Igen ám, de a készleteink hamar kifogynak. Mi ekkor a teendő? Nos, esténként lehetőségünk nyílik arra hogy az egyik emberünkkel elmenjünk a városba portyázni. Különféle helyeket (kórház, iskola, gyártelep, ódon családi ház, stb.) látogathatunk meg és a játék kilistázza nekünk hogy hol milyen zsákmányra számíthatunk, illetve mekkora a kockázata annak hogy ha odamegyünk akkor nem térünk vissza többé. Hisz a játékban nem minden NPC barátságos.

Tegyük fel, ellátogatunk egy házhoz. Kipakoljuk a kukákat a ház előtt, ezzel némi faanyaghoz jutván. De mindez semmi, ettől még nem fog jóllakni otthon senki. Beljebb merészkedünk, mire kilép az ajtón egy pasas és közli velünk hogy hajlandó velünk cserekereskedelmet folytatni csak vigyünk némi gyógyszert a beteg édesapjának. Odaadhatjuk legközelebb a gyógyszert, ezzel elnyerhetjük szimpátiáját és juthatunk némi extra felszereléshez. VAGY... És igen, itt lép be az amiről már fentebb is írtam. Mégpedig hogy minden döntés egyedül rajtunk áll. Háború van és éhezünk. Akár le is üthetnénk a pasast és a beteg, haldokló öregember mellett komótosan kifoszthatnánk az egész házat, ezzel olyan cuccokhoz jutván amikről álmodni sem mertünk volna. A választás joga egyedül a miénk. A This War of Mine ilyen szempontból is kíméletlen. Egyszer például ellátogattam a dettó rommá lőtt iskolába. Egy csomó klassz holmit találtam, mikor hirtelen lépések hangjaira lettem figyelmes (ezt a játék a The Last of Us-hoz hasonlóan ábrázolja) és egy ajtón bekukucskálva láttam ám amint egy fegyveres katona magával vonszol egy nőt a sufniba. Azt hiszem el tudjátok képzelni hogy mit művelt vele odabenn. Dilemmáztam hogy rájuk törjem-e az ajtót. Fegyverem nem volt, még egy nyamvadt késem se. Neki pedig ott figyelt a Kalasnyikov a vállán, ugye. Nehéz volt de inkább elosontam a helyszínről. Nem kockáztattam meg a komfrontációt. Hazaérvén karakterem depressziós lett a történtek hatására.

Máskor megesett velem hogy kopogtattak az ajtón. Két gyerek állt ott akik a szüleiknek kértek némi gyógyszert. Adtam nekik, erre pár nap múlva megjelent az egész család és köszönetüket leróván, hoztak némi elemózsiát. A legdurvább viszont az volt mikor - úgy a 22. nap tájékán - elmentem az eleve kifáradt karakteremmel a közeli gyárba amelyet a szakadárok tartottak uralmuk alatt és a szívem majd' kiugrott már a helyéről miközben járőröztek fel-alá és én épp az emeleten próbáltam némi felszerelést összelootolni hisz otthon a másik karakterem súlyos sérült volt és kellett volna neki a kötszer. Egyszer csak hirtelen benyitott egy katona és azonnal tüzelt volna, ha nem vagyok gyorsabb, és szúrom agyon a késemmel. Csakhogy a dulakodás hangjait meghallották a földszinten. Felrohantak, látták mi történt és azonnal lőttek. Emberem holtan esett a padlóra, checkpoint pedig nincs. Pár nap múlva fel is adtam a játékot. Másodszori nekifutásnál már sokkal élelmesebb voltam és jobban felkészült. Mikor újra meglátogattam a helyet, már volt nálam egy pisztoly. Azzal szépen leszedtem két-három szakadárt, majd a fegyvereiket magamnál tartva végigmentem az egész gyáron. Mire megvirradt, vértől ázott az egész hely. Ám ezúttal a szakadárok vérétől.

A This War of Mine nem nehéz, hanem könyörtelen. Az első néhány nap után már minden egyes nap a túlélésről fog szólni. Egyszerűen lehetetlenség lesz felkészülni a különféle eseményekre. Például míg mi vígan portyázunk az éj leple alatt és annak örülünk hogy mennyi klassz cuccot sikerült lootolnunk a közeli kisboltból, addig a menedékünkbe mások is betörhetnek, szintén ilyesféle szándékok által vezérelve. Reggel hazaérvén pedig az fogad bennünket hogy elloptak tőlünk pár dolgot, egyik karakterünk pedig (aki őrködött) megsérült mikor felvette a harcot a betolakodókkal. Ám épp ilyen lutri az is hogy milyen NPC karakterek fogadnak bennünket egy-egy új helyszínre érvén. Lehet hogy barátságosak akik szívesen csereberélnek velünk ezt-azt, de lehet hogy azonnal le akarnak lőni bennünket és kirabolni. Éppen ezért célszerű a legtöbbször csendben lopakodni és csak akkor futásnak eredni hogyha már tényleg súlyos életveszélyben vagyunk, de ekkor se biztos hogy megússzuk.

A különféle szituációkban érdemes mindig mérlegelni hogy megéri-e nagyobb kockázatot vállalni a kecsegtető felszerelés érdekében hiszen elég egy rossz lépés, egy óvatlan mozdulat és máris halottak vagyunk. Érdemes az első hetet fejlesztgetéssel tölteni, ha a 10. napra már fegyverünk is van, az remek! Őrizzük meg. Hozzáteszem: egy konyhakés is fegyver. Lesből támadva igen hasznos. Ha pedig csak egyetlen fegyveres katonát/szakadárt ártalmatlanná tudunk tenni vele, nyert ügyünk van hiszen a hullát kifosztva magunkhoz markolhatjuk a lőfegyverét. Abba pedig már csak lőszert kell szereznünk (akár vennünk) és ha nem rambózunk be mindenhová akkor az egyetlen ellenfelünk utána csupán az idő lesz.

Zseniális, húsba maróan őszinte és életszerű alkotás a háború mocskos pokláról amelyben ember embernek farkasa és a túlélésért folytatott küzdelem sokszor messze fontosabb mint az hogy mit tartunk helyénvalónak, vagy morális szempontból kevésbé megkérdőjelezhetőnek. Ha ölni kell, akkor ölni kell. Ha fegyverrel támadnak rád egy ódon házban akkor tedd meg amit a túlélési ösztönöd diktál. Aztán pedig azon lehetőleg már ne akadj ki hogyha az emeletről lecammog egy öreg néni és a fiát szólongatja, akinek épp pár perccel ezelőtt szúrtad bele a konyhakést a nyakába. Iszonyatosan durva és brutális alkotás lett a This War of Mine, de pont ezért lesz belőle klasszikus és ezért választottam én is 2014 legjobbjának. Végre egy játék amely megmutatja a háború valódi arcát, mindemellett pedig az utóbbi időben nagyon felkapott survival game zsánert is remekül alkalmazza. Gyenge idegzetűek inkább kerüljék el, akiknek viszont bejött annak idején a Spec Ops: The Line (én imádtam), szeretik a túlélős játékokat, avagy csak szeretnék megtapasztalni a háború igazi arcait a civil lakosság szemszögéből, azok bátran tegyenek egy próbát a játékkal. Még sok-sok hasonló alkotás kellene hogy napvilágot lásson. Egyébként csak érdekességként jegyezném meg hogy 2014 lett az az év mikor nálam végre egy ízig-vérig indie játék - ráadásul egy survival! - kapta az év legjobbja titulust. Ez pedig mindent elmond arról hogy mennyire nagy teret hódítottak maguknak az indie játékok és hogy mennyire érdemes odafigyelni rájuk.

"A modern háborúkban homályos eszmék miatt, kutyaként halunk meg..."

(Ernest Hemingway)