Jól emlékszem, mennyire vártam ezt a filmet. Anno nagyon felkeltette az érdeklődésem, méghozzá több szempontból is. Egyrészt az egyedi látványvilága miatt, amelynek lényege hogy a főszereplő "szemén" keresztül láttatják velünk az eseményeket, másrészt Alexandre Aja társrendező neve miatt aki, még manapság is az egyik legjobb horror-rendező a placcon (többek közt neki köszönhetjük a Magasfeszültséget, a Tükröket és a Sziklák szeme 2006-os remake változatát is). A francia Franck Khalfoun rendezésében érkezett Maniac tulajdonképpen egy remake, de sikerült úgy átültetni a mai korba, hogy mégis megmaradtak az eredeti változat legnagyobb erényei. A főszerepet a kölyökképű Elijah Wood kapta, aki szerény véleményem szerint tökéletes választás volt a szerepre hiszen pont azzal emelkedik ki az átlagból, hogy nem emelkedik ki az átlagból. Értsd: teljesen hétköznapi figura, aki ha épp mellettem utazna a buszon, akkor sem nézném ki belőle, hogy nőket gyilkol és skalpol meg. Mert bizony a filmben szereplő Frank egy ilyesfajta elmebeteg pszichopata. Anyakomplexusa (itt azért egyesekben felsejlhet a Psycho) egészen odáig fajult, hogy áldozataiban saját anyját látja akiről - és ez a visszaemlékezésekből derül ki - sosem lehetett elmondani, hogy mintaanya lett volna. Ivott, drogozott, az utcán a fia szeme láttára dugatta meg magát másokkal és cseppet sem érdekelte, hogy Frank végignézi az egészet. Szegény kisfiúban ez az életmód olyan mély lelki sérülést okozott, hogy felnőtt korára egy teljesen eszét vesztett, bekattant alakká vált, aki éjszakánként nőkre vadászik és miután megölte őket, skalpjukat hazaviszi a műtermébe ahol próbababákra húzza rá a véres, húscafatos hajzuhatagokat. Gyakran kísértik hallucinációk és migrénes fejfájások hada, amelyekre rengeteg gyógyszert szed. Aztán belép az életébe Anna (Nora Arnezeder) aki profi fotós és csodálja Frank munkásságát, amint mérnöki precizitással készíti a próbababáit. Ők ketten összebarátkoznak, de persze Frank nem tud leállni gyilkos szenvedélyéről és tovább öl és csonkít. A végjátékban aztán összemosódik képzelet és valóság, együtt robogunk előre a keserű végkifejlet felé.

Nagyon tetszett az egyedi, "belső nézetes" POV stílus és a zene is, amely azon túl hogy nagyon fülbemászó szintipop, a cselekmény szerves részét is képezi. A kamerakezelés is hibátlan lett, pedig könnyedén elhasalhattak volna vele. Ám szerencsére ez az újszerű látásmód tökéletesen illeszkedik a filmbe (bár elvétve kapunk külső szemszögből felvett jeleneteket is) és Elijah Wood is gyakran néz bele a tükörbe ahhoz, hogy ne csak a mozgását és tetteit, de egyáltalán őt magát is láthassuk. Az erőszakos, véres jelenetek egyébként iszonyatosan élethűre lettek megcsinálva, szinte a néző is a testén érezheti a penge hidegét, avagy a húsába vájó kés éles fájdalmát. Amikor pedig Frank az ágyon összekötözött öreg nőről egyszerűen letépi a fejbőrét a hajával együtt, na, azon még én is felszisszentem. A Maniac azonban mégis inkább azért emelkedik ki, mert ha lehántjuk róla az egyébként nagyon jó, elvont kerettörténetet, és a gyilkos motivációinak mozgatórugóját akkor kapunk egy olyan lecsupaszított valóságot, amely bárkivel, bárhol, bármikor megtörténhet. Hiszen elmebeteg, aberrált emberek nap mint nap felkelnek és lefekszenek, közben pedig senki sem tudja mit csinálnak. Talán csak magukban beszélnek egész nap, de az is lehet hogy a pincében kínoznak halálra egy nőt. A Maniac sorozatgyilkosa teljesen hétköznapinak tűnő figura. Olyan aki előre enged téged a sorban, de közben azon filózik, hogy egy csavarhúzóval átdöfi a koponyádat. Épp ettől lesz nyugtalanító és a megszokottnál sokkal félelmetesebb ez a film. Mert túlságosan is hétköznapi. Hab a tortán, hogy vizualitásában is emlékezetes.

Legjobb jelenet: Lucie legyilkolása egyetlen dal alatt