Mikor az Iraki háborúval kapcsolatos filmek kerülnek terítékre, az ember rögvest olyan alkotásokat kezd el kirajzolódni látni lelki szemei előtt, mint a Bombák földjén, az Amerikai mesterlövész vagy akár az HBO saját gyártású Generation Kill sorozata. Pedig a témát már számtalan film próbálta meg feldolgozni, több-kevesebb sikerrel. Akadnak például, melyek a háború témáját csak érintőlegesen használják, a fő cselekményszálat nem rá hegyezik ki. Ilyesmi volt az Elah völgyében vagy a Testvérek - egyik sem túl erős film. Aztán ott vannak - a kötelező dokumentumfilmek mellett - a polgárpukkasztásra, mi több, a sokkolásra játszó rendezők munkái. Jó példa erre a Redacted, ami megmutat megerőszakolást és lefejezést is, a minél durvább hatás érdekében. A 2010-es Buried viszont egy egészen más szemszögből mutatja be a háborút, méghozzá úgy, hogy egyetlen lövés sem dördül el benne.
Mi több, végig ki sem jutunk benne a föld alól. Merthogy a Buried a teljes játékideje alatt egy szűk fa koporsóban játszódik. Az élve eltemetés talán az egyik legborzalmasabb halál, amitől az ember életében retteghet. A lassan, fokozatosan fogyatkozó oxigén, a bezártság, a sötétség mind-mind képesek percek alatt a téboly szélére sodorni az így járó szerencsétlent. Filmekben láthattunk már ilyesmire korábban példát, noha - és ezt nagyon gyorsan hozzá kell tennem - egy teljes filmet még nem fűztek fel erre a tematikára ennyire jól. Nekem hirtelen az 1988-as Nyomtalanul (The Vanishing) illetve a Kill Bill vol.2 vonatkozó jelenetei jutottak eszembe, aztán beugrott, hogy a CSI - A helyszínelők c. sorozatban is volt egy Tarantino által rendezett dupla-epizód, melyben egy őrült az egyik helyszínelőt rabolta el és ásta a föld alá, hogy onnan aztán élőben közvetíthesse a haláltusáját (spoiler: nem halt meg). Tehát maga a téma nem épp újkeletű, azonban csak igen kevés rendező mer hozzányúlni. Veszélyes ez a terep, mint a futóhomok, hiszen át kell adni a pánikot és a klausztrofóbiát, de olyan elemi erővel, hogy maga a néző is ott érezhesse magát a föld alatt, tehetetlenül. Rodrigo Cortés tökéletesen oldotta meg a feladatot, a Buried pedig egyszerre lett egy hihetetlenül nyomasztó, feszültséggel teli thriller és egy pontos látlelet az Iraki háború időszakáról.
Paul Conroy (Ryan Reynolds) egy fa koporsóban tér magához, valahol a sivatag közepén, hat láb mélyen elföldelve. Fogalmas sincs, hogy kerülhetett oda, csupán ködös emlékfoszlányai vannak arról, hogy konvojukat terroristák támadták meg, ő pedig elájult. Zsebeiben kutakodva sikerül előhalásznia öngyújtóját. Ekkor tudatosul benne, hogy nincs kiút, vélhetően a fa koporsó lesz örök nyughelye. Ám hirtelen megcsörren mellette egy mobil. Paul felveszi, a vonal tulsó végén pedig fogvatartója közli vele, hogy ha nem történik minden akarata szerint, akkor ott fog megrohadni a hideg földben. Három millió dollárt követel érte váltságdíjként, a film pedig innentől indul be igazán és olyan mélyre rántja a nézőt a felszínes emberségről alkotott társadalomkritikába, hogy utólag is emelem kalapom a készítők előtt. És emelem kalapom Ryan Reynolds előtt, aki végre megmutatta, hogy tud ő színészkedni is, ha nagyon akar. Azt nem mondom, hogy Oscar-díjas alakítást nyújt, de teljesen rendben van. Külön kiemelendő a látvány, ami biztosan hatalmas munka lehetett a forgatáson, hiszen egy nagyon szűk hely érzését kellett átadni. Nálam ez maximálisan átjött, a növekvő klausztrofób érzés rajtam is eluralkodott, amint Paul egyre kilátástalanabb küzdelmét figyeltem. Tényleg elképesztően profi a kameramunka, holott baromi kevés hellyel és minimális fénnyel kellett beérnie az operatőrnek, de briliáns munkát végzett.
A Buried lényege azonban az üzenetében rejlik. Én nem szeretném elárulni, hogy mi a végkifejlet - hátha valaki még nem látta a filmet -, de olyan szinten vág pofán, hogy padlót fogsz. És ha mindez nem lenne elég, végig, a teljes kálvária alatt kíméletlenül szembesít vele, hogy a háború mennyire megmérgezi az emberek elméjét, illetve hogy a valóságban messze nem olyan segítőkész a "hős" Amerika, mint amilyennek a hollywood-i filmekben mutatják. Paul kétségbeesetten telefonálgat, de zárt ajtókba ütközik. Van ahol nem hisznek neki, van ahol lekoptatják, mások pedig egyszerűen túl jelentéktelennek tartják ahhoz az életét, hogy nagyobb médiavisszhangot kapjon az ügy. Nagyon jók a Paul és a fogvatartója közötti párbeszédek is, nekem személy szerint az a rész tetszett a legjobban, mikor a rejtélyes alak minduntalan terroristának nevezi Paul-t, amiért az betört az országukba, mire a férfi azzal érvel, hogy ő csupán egy kamionsofőr. Erre a fogvatartója: - De amerikai? Akkor terrorista. Ebben a jelenetben minden benne van, ami az Iraki háború okozta feszültséget és káoszt kísérte a 2000-es években és ehhez a filmnek nem kellett sokkolnia, vagy belemagyaráznia dolgokat a pátoszos mementóba, elég volt remek párbeszédeket írni és mindezt egy torokszorítóan izgalmas thrillerbe ágyazni. Erősen ajánlott darab!
