Ez egy olyan játék, amit már nagyon régóta szerettem volna végigvinni és most, hogy újabban egy csomó indie játék leárazásra került PS Store-on, kaptam is az alkalmon és megvásároltam. Kíváncsian ültem le elé, ugyanis sem a mellé vásárolt Oxenfree, sem az AAA-kategóriás Assassin's Creed Origins nem nyerték el túlzottan a tetszésemet.
Szerencsére a Brothers mérföldekkel jobban betalált nálam. Mondjuk, hogy miért, arra egyértelmű választ nem igazán tudnék adni. De szerintem, mert öregszem. Mindig is többre tartottam a független fejlesztésű, indie játékokat, hiszen azokban túlteng a kreativitás és az innováció. Nem is csoda, hogy például az idei év legjobbjának már most a Hellblade: Senua's Sacrifice pokolraszállását tartom. Szóval valamiért a Brothers: A Tale of Two Sons jobban elkapott, lekötött és nagyjából egy délután alatt a végére (+100%-os kimaxolás) is értem.
A történet egy testvérpárról szól, kiknek apja halálos beteg lesz. A két fiú talicskán elviszi őt a helyi piócásemberhez (najó, gyógyítóhoz) aki elmondja nekik, hogy a fater életét csak az Élet fájának - itt már kapcsolódunk a skandináv mitológiához - nedve mentheti meg, ami pedig nem ott van a közelben a fenyőerdőn túl, a kis patak mellett. A fiúknak jókora utat kell hát megtenniük, versenyt futva az idővel, rengeteg kalandon át, hogy megmenthessék apjuk életét. A sztori amúgy bármikor elmenne egy Grimm-mesének, csak aztán a falubéli vidámságot és a madárcsicsergéssel megtöltött erdőket felváltják a véráztatta patakok és a kiszáradt fákról némán lógó, rothadásnak indult halottak. De ne szaladjunk még ennyire előre, különben azt hihetnétek, hogy a Brothers valamiféle Limbóhoz hasonló kifordított, szürreális kaland. Kezdjük inkább azokkal a dolgokkal, amik már az első percekben is nyilvánvalóak. Például az irányítás, ami meglehetősen forrdalminak számít ebben a műfajban.
A két fiút ugyanis egyetlen kontrollerrel kell irányítanunk, a bal analóg kar az idősebb, míg a jobb analóg kar a fiatalabb testvért hivatott mozgásra bírni. Ha pedig interakcióba szeretnénk lépni, akkor elegendő az adott oldal ravaszát lenyomnunk. És igazából ennyi, több gombra nincs is szükségünk a játékhoz. Ez a fajta irányítás persze kissé szokatlan lehet, az első pár percben össze-vissza fogunk körözni a testvérekkel, de bőven megszokható. És ha már kellőképp kitapasztaltuk, elindulhatunk a sűrű erdő irányába, hogy biztonságos falunkat magunk mögött hagyva elébe álljunk az ismeretlen nyújtotta kalandoknak. Egy másik rögtön szembetűnő pont a grafika. Itt igen vegyes érzéseim vannak, ugyanis néhány helyszín elképesztően gyönyörű, míg például maguk a karakterek - főleg az átvezető animációkban - botrányosan bénán festenek. Sejtésem szerint a textúrák azon kívül, hogy kicsit magasabb felbontást kaptak, semmivel sem lettek szebbek az előző generációs változathoz képest.
Pedig - ahogy említettem - akad néhány helyszín, ahol viszont a leesett államat keresgéltem a nappaliban, annyira gyönyörűre alkották meg őket a svéd fejlesztők. Legtöbbször a kamera is igyekszik úgy forogni, hogy mindent lássunk, de szerencsére manuálisan is forgathatjuk, ha kedvünk tartja. A játékmenet a klasszikus 3D-s platformerekre hajaz, azaz haladunk előre, ugrálunk ahol kell és néha logikai feladványokat oldunk meg. Utóbbiaknál a dolog pikantériája, hogy ezekhez legtöbbször mindkét testvért igénybe kell vennünk. Teszem azt, amíg az egyik füttyszóval eltereli a szántáson vadul csaholó kutya figyelmét, addig a másik át tud mászni a szalmabálákra és így tovább. Jópofák ezek a feladványok és szerencsére igen változatosak is, sosem érezzük úgy, hogy már megint ugyanezt kellene csinálnunk. A hangok és a zene is igen eltalált lett, külön érdekesség, hogy a játékhoz a készítők kitaláltak egy saját fantázianyelvet, amin megszólalnak a karakterek. Amit még mindenképp ki kell emelnem, az a lezárás. Ennyire drámai, megindító, érzelemdús befejezést igen ritkán látni videojátékban.
Ahogy haladunk előre a két testvérrel, a meseszerű táj kezd egyre komorabbá válni. Először csak azt látjuk, amint a hegyi patak áttetsző vizét vörös vér szennyezi, kisvártatva pedig ennek okát is megláthatjuk: halott óriások fekszenek benne. Később elhaladunk egy barlangrajz mellett (figyelem, könnyű eltéveszteni!) ami azt ábrázolja, hogy az óriások között háború dúlt. Igen ám, de semmi többet nem tudhatunk meg minderről. És itt ütközik ki a Brothers egyik legfájóbb pontja, mégpedig hogy a világa nincs eléggé részletesen kidolgozva. Engem speciel baromira érdekelt volna az óriások háborúja, avagy később a vérkultusz az emberáldozattal - aki mellesleg egy pók asszonyság - de klassz lett volna megtudni valamit a tenger közepén álló hatalmas torony lakójáról is. Sajnos ezeket nem bontják ki, inkább a játékos fantáziájára bízzák, hogy tovább szövögesse magában őket. Mondjuk lehet tervbe volt véve egy esetleges folytatás, csak az sosem készült el, pedig nálam instant buy lett volna.
De félre a kukacoskodással, a Brothers: A Tale of Two Sons még így is az egyik legjobb, legfantáziadúsabb és egyben legdrámaibb indie kalandjáték, amit találhatunk a piacon. Amondó vagyok, hogy aki csak egy picit is kedvet kapott hozzá, az ne habozzon, vágjon bele ebbe a véres Grimm-mesébe, különben egy hatalmas kalandot szalaszt el.
