Most, hogy telement a szemem csöccsel, el is kezdem a havi Retrospektív cikket. 2002-ben épp az általános iskola utolsó éveit jártam kifele, és nagyban készülődtem a gimire. Természetesen odaadó rajongásom a PC magazinok iránt kicsit sem lankadt, így emlékszem jól, mennyi cikket olvastam a BloodRayne nevezetű, jobbára TPS hack n' slashként aposztrofálható játékról. Aztán a cucc megjelent, én meg simán lemaradtam róla. Valahogy a Mafia meg a Star Wars Jedi Knight 2: Jedi Outcast jobban lekötöttek. A BloodRayne pár közepes értékeléseket kiosztó cikk átnyálazása után feledésbe merült nálam, egészen 2004 végéig, mikor is egy GameStar magazinhoz (Wikipedia szerint 2004/11) hozzá nem csapták teljes játékként, én pedig örvendezve rohantam haza vele utolsó óra után, és mire apám feltehette volna a kérdést, hogy "Leckéd nincs?", már települt is a gépre a BloodRayne.
A játék fejlesztői az a Terminal Reality, akik letették az asztalra a 2000-es évek egyik legjobb nyomozgatós túlélőhorrorját a Blair Witch Volume 1: Rustin Parr képében (írtam ám róla #1, #2), később viszont olyan minősíthetetlen förtelmekkel borzolták a játékosok idegeit, mint a Kinect Star Wars, vagy a The Walking Dead: Survival Instinct - utóbbinak léteznie sem lenne szabad ebben az univerzumban. A BloodRayne azért még valamilyen szinten tisztességes iparosmunkának számított, szexi és szó szerint vérszomjas hősnővel, nácigyilkolással, II. világháborúval, okkultizmussal, vámpírokkal és annyi vérrel, amiből Drakula gróf 200 évig nyugodtan élhetne. Megjelenésekor sem volt egy nagyon-nagy durranás, de megtalálta a maga rajongótáborát, és ideig-óráig bárkit képes volt lekötni. Más tészta, hogy a teljes végigjátszásra már nem sokan tartottak ki mellette, és ennek megvoltak az okai.
A BloodRayne főszereplője - minő meglepetés! - Rayne, aki félig vámpír, félig ember = azaz dhampir. A sztori 1933-ban veszi kezdetét, mikor Rayne a Brimstone Society titkos társaság (olyasmi, mint a Spookhouse volt a Blair Witchben) megbízásából a Louisiana államban lévő Mortton térségbe utazik, hogy kivizsgáljon egy különös ügyet. A mocsárvidéken aztán élőholtakba és jókora pókokba botlunk majd, de ezek lekaszabolása egyáltalán nem jelent nagy kihívást. Rayne karjaira gyilkos pengék lettek erősítve, és ha vámpírokról van szó, egy Penge mindig jól jön (haha!). Ezek használatával rendkívül látványos kivégzőmozdulatokat vihetünk véghez, de ha úgy tartja kedvünk, akkor csak simán végigvagdalhatjuk ellenfeleink népes táborát, egészen a küldetés végéig. Rayne kegyetlen szexi, úgy feszül rajta a bőrszerkó, mintha egy goth-punk bandából lépett volna elő, megjelenésében pedig a készítők szeme előtt a Nocturne című játékuk Svetlana Lupescu nevű, dekoratív hölgy karaktere lebegett.
Miután élőholtak és pókok testnedveit szívtuk (fene a csaj gusztusát!), öt évet ugrunk előre az időben, mikor Rayne immár Argentínában bérgyilkoskodik, és feltűnik egy igen értékes kegytárgy, Belira koponyája ("the Skull of Beliar") is. A játék utolsó harmada pedig jó II. világháborús okkult-nácis cucchoz méltón hova máshova mint Németországba kalauzol, ahol a Gaustadt kastélyban rendetlenkedhetünk. Bérgyilkos misszióink alatt különféle célpontokat kell eltennünk láb alól, de nem ám Hitman barátunk módszereivel, itt a csendes gyilkolás legalább annyira felesleges, mint pornóoldalon a Facebook-megosztás. Azért időről-időre belebotlunk majd táposabb ellenfelekbe, de szerencsére mi magunk is kapunk extra képességeket. Az első ilyen az időlassítás (bullet-time), ami a 2001-es Max Payne-től datálva úgy 2008-ig igen nagy népszerűségnek örvendett a videojátékokban, és természetesen Rayne kalandjaiból sem hagyták ki. Aztán ott van még az Aura Vision, amivel könnyebben meglelhetjük a célunkat, meg a Zoom Vision, ami pedig a célzásban segít. Ja igen, merthogy Rayne jól bánik a kézimunkával, akarom mondani, a kézifegyverekkel is, de kalandunk során egyre nagyobb mordályokra tehetünk szert, így például megeshet, hogy törékeny női vámpírunk golyószóróval, vagy aknavetővel a vállán ritkítja a nácikat.
A játékmenet egyébként onnantól válik élvezhetővé, hogy teljesítjük az első szakaszt. A Mortton térség mocsárvidékén játszódó részek ugyanis baromi monotonak, élőholtakat meg pókszerű lényeket gyilkolni feleannyira sem élvezetes, mint fegyveres náci őröket vagy génmódosított übersoldatokat. A grafika felemás. Rayne szépen, - 2002 mértékéhez függően - aprólékosan kidolgozott, a környezet viszont sok helyen pocsék. Megint csak a mocsaras első szakaszt tudnám felhozni példaként, ott a textúrák néha olyanok, mintha valaki lehányt volna egy falat, és azt digitalizálták be. Mosottak, életlenek, összecsapottak. Később szerencsére jócskán javul a helyzet, a titkos laboratóriumok és náci bázisok már kellemesebb látványt nyújtanak, de a grafika összességében így sem emelkedik az "elfogadható" fölé. Zene az baromira nem rémlik nekem (pedig biztos volt), mondjuk mikor toltam a játékot, épp akkor szereztem be a U2 "How to Dismantle an Atomic Bomb" lemezét és az szólt aláfestőnek. Persze tudom-tudom, valami death metal jobban illett volna, de alteresként nekem a U2 megfelelt háttérzenének bármihez. Rayne szinkronhangja viszont az a Laura Bailey volt, aki újabban az Uncharted 4-ben - de inkább annak Lost Legacy kiegészítőjében - alkotott maradandót Nadine Ross szerepében, a The Last of Us Part II-ben pedig Anna lesz.
Nem minősíthetetlen játék a BloodRayne, de azért a jótól kicsit messze áll. Hamar tud monotonná válni, ha az ember ráun a folytonos gyilkolászásra, a sztori pedig egy kockás füzetből kitépett lap kutya által szétrágott csücskén elfér. Tisztában vagyok vele, hogy van 2. része, filmadaptációja, pár képregényes átdolgozása és egy 2011-es, 2D-s vadhajtása is, de ezek nekem kimaradtak. A 2002-es BloodRayne számomra egyszeri kaland volt, annak viszont bőven elment. Kissé bugyuta kaszabolós akciójáték, összelopkodott elemekkel és egy majdnem ikonikussá vált hősnővel, akinek bögyös képeire gyanítom, hogy minden sulis osztálytársam rárántott, akiknek kölcsönadtam a játék tesztjét tartalmazó újságjaimat. Most már senkinek nem tudnám ajánlani, mert elég csúnyán öregedett. Inkább nézzetek meg róla egy végigjátszást (Szovi csinált nemrég, ITT elérhető), az bőven elég.
