Rideg porosz várkastély helyett ezúttal a forró algériai sivatagba kalauzol bennünket az Amnesia új része, azonban a válogatott borzalmak itt is hamar felütik torz fejüket. Párhuzamos világok, ghoulok, dzsinnek és egy szívbemarkolóan fájdalmas kerettörténet közepette kapjuk meg a horrorjátékok legfrissebb gyöngyszemét.
Az Amnesia: The Dark Descent minden idők egyik legjobb horrorjátéka. Kész, pont, ezen nincs értelme vitatkozni. A Frictional Games 2010-ben olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatta meg a túlélőhorror zsánert és amit még évekkel később is rengetegen próbáltak lemásolni, vagy a saját képükre formálni (lásd: Outlast 1-2, Alien: Isolation, Layers of Fear, stb.) Az Amnesia nem csupán azért lett hihetetlenül sikeres, mert a PewDiePie és hasonló youtuberek közkedvelt videós alapanyagává avanzsálódott szinte a megjelenése napján, hanem azért is, mert az újító játékmenetén túl egy roppant erős történetet mutatott be, ami egyszerre táplálkozott H. P. Lovecraft munkásságából, és a klasszikus, ódon kísértetkastélyok mítoszaiból. A folytatást már nem a Frictional Games, hanem a sétálószimulátorokban otthonosan mozgó The Chinese Room követte el, és bár az A Machine For Pigs történetét illetően szintén egy kimagaslóan erős alkotás lett, a para-faktor már nem teljesített annyira jól. A nagy kérdés nem csak az volt, hogy az eredeti fejlesztőgárda, a Frictional Games visszatér-e még valaha legnagyobb sikerjátékukhoz, hanem az is, hogy merre indulnak, merre fejlődnek tovább - a válasz a SOMA képében érkezett 2015-ben. A játékot én személy szerint imádtam. A SOMA egy hihetetlenül komplex történettel rendelkező, ízig-vérig sci-fi horror, ami ugyan nem az űrben, hanem a víz alatt játszódik, de bizonyos részei (például mikor az élőhalott elől kell bujkálnunk egy nagyobb, több helységet magába foglaló épületkomplexumban) így is képesek a frászt hozni az emberre. Na, innen kellett a svéd fejlesztőcsapatnak továbblépnie.
1937. márciusában járunk, 100 évvel a The Dark Descent eseményei után. Főszereplőnk Anastasie “Tasi” Trianon, egy francia régész, aki épp repülőn utazik kedvesével és munkatársaival, mikor hirtelen furcsa villanások közepette egy másik világ sziluettje kezd kirajzolódni az elsötétülő égbolton. A gép rotorja kigyullad, a zuhanást követően pedig Tasi elájul, és mire magához tér, már senkit nem talál a roncsban - igazából az is kérdéses, hogy ő maga hogyan élhette túl a szerencsétlenséget? A szabad levegőre kilépve hamar konstatálja, hogy a forró algériai sivatagban értek földet, és jó lenne minél előbb megtalálni szerelmét, valamit munkatársait. A közeli barlangok felé indulunk tehát, miközben Tasinak egyre több múltbéli esemény jut eszébe: többek között az is, hogy már több hónapos terhes. Ekkor vesz észre a kezén is egy különös amulettet, mely később a világok közötti utazásra fog szolgálni. A Rebirth ebben nem úttörő, hiszen már a The Dark Descent esetében is áttérhettünk egy másik dimenzióba Daniellel, azonban az egésznek a háttere itt, jelen cím esetében van csak igazán kifejtve! A Rebirth ugyanis tökéletes folytatása a 2010-es első résznek. Rendkívül okos módon gondolja tovább a történetet, és - ez nekem különösképp tetszett - egyáltalán nem szájbarágósan teszi mindezt. Jónéhány párhuzam előkerül a The Dark Descenttel kapcsolatban, amik ott csak felszínesen lettek említve (pl. Daniel expedíciója, Alexander módszerei, a Tin Hinan sír, vagy a "vitae" életadó energiája) és sokkal jobban kifejtik azokat.
Mindemellett a Rebirth teljesen tudatosan építkezik elődjéből: tűzgyújtó szerkezetek helyett szedegethetünk gyufákat, valamint hamar előkerül az olajjal tölthető pilács is, ami azonban talán még az eddigieknél is hamarabb fogy ki, szóval érdemes ésszel használni. Tasi mentális egészségére ugyanúgy hatással van a sötét, azaz ha túl sokáig tartózkodunk ilyen helyen, akkor szerencsétlen elkezd össze-vissza hallucinálni. Természetesen ellenségek itt is az életünkre törhetnek. Velük kapcsolatban amit a leginkább sajnáltam az az, hogy szinte egyáltalán nem félelmetesek. Érdemes összevetni az első rész teremtményét, meg ezeket a ghoulokat, egyértelműen a Brennenburg kastély hideg padlóján csoszogó, groteszk rémség viszi a prímet! Ugyanakkor az adrenalin-szintet ezek a ghoulok is képesek megdobni, viszont a Rebirth meglehetősen visszafogott, ha horrorról van szó. Nem fogunk gyakran izzadó tenyérrel kuporogni egy félhomályos sarokban, várva, hogy az adott szörny odébbálljon, ellenben sokkal leleményesebb logikai fejtörőkbe futhatunk bele, és olvasnivalóból is legalább háromszor annyit kapunk, mint a The Dark Descent és az A Machine For Pigs esetében összesen! Maximalistáknál ezzel pedig a teljes játékidő is lazán 8-9 óra fölé csúszik.
A Rebirth második felétől érvényesül igazán a SOMA utánérzés. Addig egy horrorelemekkel átitatott, sivatagi kalandfilmnek is beillő settingben portyázhatunk barlangokkal, egy francia erődítménnyel, meg persze a perzselő sivataggal, de a játék felénél mintha az egész átlépne a SOMA sci-fi világába: különös, nem evilági szerkezetek, high-tech - már-már steampunk! - gépezetek, és egy remek háttérsztori a valaha szebb napokat is látott Császárnőről, valamint a Kapu Őrzőiről. Közben Tasi múltjáról is lehull a lepel, a végjáték pedig négy különböző befejezést kínál, játékstílusunktól függően. Nem vettem volna rá mérget, de a Rebirth abszolút méltó folytatás lett. Nem csak univerzumépítésben jeleskedik, de az eltérő settingbe áthelyezett új történetszál is remekül sikerült. Néha a narratíva ugyan átesik a ló túloldalára (visszaemlékezésekből például indokolatlanul sokat kapunk a játék elején), de mivel ezek szerves részét képezik a történet egészének, bőven megbocsáthatóak. Az árazás is több mint korrekt: kevesebb, mint 10. 000 Ft egy ennyire hangulatos és kellő alapossággal összerakott horrorjátékért bőven megéri. Kíváncsi vagyok, vajon innen merre indul tovább a svéd csapat.
PRO:
- nagyszerű, komplex sztori (négy befejezéssel)
- tonnányi háttértörténet az Amnesia-univerzumhoz
- ötletes fejtörők
KONTRA:
- sokkal kevésbé félelmetes
- a sok flashback/narráció kissé túl lett tolva
