Talán fura lehet, hogy egy viszonylag régi - 2014 végi - Assassin's Creed játékról írok, de számomra ez a legfontosabb AC epizód mind közül. Meg is magyarázom miért, ám előbb muszáj írnom pár szót a sorozatról. Szóval annak idején nekem az Assassin's Creed teljes érdektelenségbe fulladt. Emlékszem amikor mindenki csodát várt tőle 2007-ben és emlékszem arra is, mikor nem sokkal később elhozta a megváltást Ezio kalandjaival. Connor és a III. rész Amerikába áthelyezett történeti szála nekem már az elejétől kezdve teljesen unszimpatikus volt, a Black Flag azonban az első percétől kezdve beszippantott, és rengeteget kalandoztam a Karib-tengeren Edward kapitánnyal és mindig lelkes legénységével. ITT örvendeztem is a játékról. Aztán egy kis kihagyás után a Rogue vezetett vissza az asszaszinok és templomosok örökös harcába. Egész korrekt áron szereztem be PS Store-ról, még januárban.

A helyszín és a történelmi kor azonnal levett a lábamról. A hétéves háború. A 18. század nagy konfliktusa, mely végigsöpörve Amerikán, Európán és Ázsián, felégette a világot. 1752-ben járunk, a mai Egyesült Államok földjén, negyed évszázaddal a függetlenségi nyilatkozat megszületése előtt. Amennyire nem tetszett mindez a III. részben, annyira magával ragadott itt. Mondjuk mindehhez kellett egy erős történet, és egy szimpatikus protagonista is. Shay Patrick Cormack a Testvériség ellensége. Az asszaszinból lett templomos megdöntheti a rendet, melynek néhány évvel ezelőtt maga is tagja volt. A korábbi részekben már oly sokszor látott fura ultramodern ereklye utáni harc egész érdekes, ám ennek megtalálása és hatalmának megismerése ezúttal nem a sztori végét, hanem tulajdonképpeni kezdetét jelenti. Amikor ugyanis Shay egy Benjamin Franklin által végzett kísérlet során valószerűtlen pontossággal megtudja, hogy hol rejtezik az ereklye, különösebb hezitálás nélkül odautazik, majd véletlenül sikerül elszabadítania az ősi, idegen istenek által hátrahagyott tárgyat. A nagy tűzvészekről szóló wiki-bejegyzéseket olvasóknak ebből már ki is derült: az 1755-ös nagy lisszaboni földrengés bekövetkezte így aztán nekünk tudható be. Shay lelkiismerete nem igazán bírja el a nyomást, fellázad az akciót elrendelő Achilles ellen, végleg összeveszik régi barátjával, és hátrahagyja a Testvériséget. Ettől a ponttól kezdve templomosként éli tovább életét, és ebben igen sok segítséget is kap.

Az Észak-atlanti óceán tele van veszéllyel

Ez egy roppant fontos eleme a játéknak. Mármint a "másik oldal" megismerése. Shay pálfordulása egy teljesen másik, új oldalát mutatja be az Assassin's Creed sorozatnak. Mondhatnánk, hogy az "ellenség" bőrébe bújva még izgalmasabb tevékenykednünk, ám a helyzet jóval árnyaltabb. Nincs már jó és rossz, fekete és fehér. Hősünk két fronton indul csatába: felveszi a harcot hajdan volt mentorai ellen, miközben a hétéves háború amerikai eseményeiből, a francia és indián harcokból is kiveszi a részét. Ha ez nem egy komplex történeti szál, akkor semmi nem az. A játék az Assassin’s Creed III, a Black Flag és a Unity epizódokat kapcsolja össze - igencsak frappánsan -, olyan rég látott szereplőket vonultatva fel, mint Haytham Kenway, Adéwalé és Achilles. Az amerikai területek végső felosztásáért folytatott háború csak nevében szólt a franciákról és az indiánokról, igazából a franciák vívták a britek ellen, mindkét oldalon kiegészülve szövetséges indián törzsekkel. Ennek a hajnalán járunk, kilenc véres, és kegyetlen év vár most ránk. Szerintem a sztori csillagos ötöst érdemel. Engem szinte végig lekötött, a vége pedig valami egészen zseniális. A játék vége ugyanis egy az egyben a Unity eleje, csak más szemszögből. De Shay kalandjai messze sokkal izgalmasabbak mint a durcás kölyök Arno, vagy épp Connor missziói.

Sosem voltam nagy Manson rajongó. Ezt muszáj így előre leszögeznem. Volt az általánosban egy rohadt nagy fan, a Dani. Megvolt rajta minden stílusjegy, amitől be tudtad azonosítani, hogy "mansonos": Volt neki pár pólója, meg 2-3 pulcsija is, amiken ott virított ez a csávó. Én meg úgy voltam vele, hogy oké, biztos nagyon elvont meg minden, de nekem kissé túl kemény a zenéje. Jelzem, nekem akkoriban még a Linkin Park is keménynek számított. Főként Depeche Mode meg The Cure lemezeket hallgattam, valahogy meg se fordult a fejemben, hogy nekem valaha is Manson-t kéne betennem a discmanbe. Persze az MTV-n én is láttam a videoklipjeit. Ezeket konstatáltam annyival, hogy jó elvont egy fasz, és már kapcsoltam is tovább. Ez a Dani meg olyan szinte ajnározta nekem őt, hogy aztán elhatároztam, egyszer meghallgatok tőle egy lemezt. Mármint nem Danitól, hanem Mansontól. Bár azóta Dani is egy zenekarban nyomja, de ez most más tészta. Már gimi alatt - 2004 vége felé - , egy szép őszi napon, mikor szokásos látogatásom ejtettem a kerületi könyvtárban, szembetalálkoztam a Lest We Forget: The Best Of c. albummal. Poénból hazavittem.

Hajtott a kíváncsiság. Tudtam, hogy ez valami új lesz. Valami, ami keményebb és elvontabb mint bármi, amit korábban hallgattam. Kibaszott Marilyn Manson, az antikrisztus szupersztár, akiért milliók rajonganak, a dalait meg rongyosra játssza az MTV, és merészebb pillanataiban a nyálas Viva TV is. A Tainted Love nagyon pörgött akkor még mindig, mondjuk nekem a Depeche Mode feldolgozás Personal Jesus jobban tetszett. Pont azért mert Depeche Mode az eredeti. A többi dal viszont annyira nem fogott meg. Jó zúzósak voltak, de én pont akkoriban kezdtem nyitni az elektronikusabb zenék felé, és ez a kemény rock ekkora dózisban már túl sok volt. Egyedül még a The Nobodies jött be, mert előtte hallottam már a From Hell c. Johnny Depp film végén. De ennyi. Nem taglózott le, nem ragadott magával, és nem tértem meg. Éltem tovább az életem, közben sorra értek a különféle zenei hatások, és én magam is elkezdtem komolyabban foglalkozni a zenekészítéssel. Manson  meg a múlt homályába veszett, Danival, a nagy rajongóval együtt. Tavaly, mikor kijött a The Pale Emperor, végighallgattam. De csak mert épp nagyon nem volt más, amit hallgathatnék. És végső soron, nem is volt annyira rossz. Előtte persze olvastam pár oldalon, hogy Manson már rég önmaga paródiájába fordult. De a The Pale Emperor egy tisztességes rocklemezként hangzott számomra. Valahol ott határoztam el, hogy egyszer végig fogom hallgatni Manson korai - és mindenki szerint legjobb - lemezeit.

Megtörtént. Már legalább 2 hónapja folyamatosan függök a jobbnál-jobb lemezein, és nagyon nehéz volt kiválasztanom azt az egyet, amelyről a kritikát írtam. Ez végül a 2000 novemberében megjelent Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) lett, Manson 4. stúdióalbuma. Véleményem szerint mind közül a legjobb. Újabb konceptlemez, lényegében ez az első része annak a fordított trilógiának, aminek a középső eleme a Mechanical Animals, és a befejezése az Antichrist Superstar. Nálam ez az etalon, ebben kulminálódik minden, amiért a Marilyn Manson zenekart szeretni lehet. De ne rohanjunk annyira előre. Akinek Manson nem több egy divatos árucikknél, vessen egy pillantást a debütáló Portrait of an American Family c. lemezre. Az egész korongra jellemző az elfojtott, mélyben rejtező szorongás, frusztráció és düh, ami időnként a felszínre tör, és pusztít. A dalszövegek, az innen-onnan összeollózott hangok, a zörejek, a hangulatkeltő elemek mind-mind egy átlagos amerikai white trash család eltitkolt életébe engednek bepillantást. A velejéig romlott, gonosz gyerekek, az elnyomott háziasszonyok, a pedofil apák, perverz nagypapák, a rémálmok, a lőfegyverimádat, a képmutatás, a dogmatikus vallás, a komplexusok és mélyen eltemetett bűnös vágyak kavalkádja ez. Már itt megmutatkozott az a sötét zsenialitás, az a fajta bűnös élvezet, amelyet Brian Warner, és zenekara a későbbiekben tökélyre csiszolt, és végigsöpörtek vele a világon.

Rá egy évre a Smells Like Children már sokkal több hasonlóságot mutatott a kvázi mentorként jelenlévő Trent Reznor zenekara, a Nine Inch Nailssel. Sötét elektronika, süvöltő gitárok, düh és agresszió minden mennyiségben, pedig ez tulajdonképpen egy remixalbum. Aztán jött az Antichrist Superstar, és a zenekar véglegesen belépett a halhatatlan rockzenekarok díszes panteonjába. Az Antichrist Superstar Marilyn Manson legerőteljesebb, legkerekebb, legnagyobb hatású alkotása, a 90-es évek, és úgy általában, a rockzene egyik legfontosabb momentuma. A zenekar rengeteg helyről merített ihletet, felsorolni is sok lenne azokat a műalkotásokat, filmeket, irodalmi és zenei műveket, amelyek inspirálták Mansonékat, de a végeredmény egy összefüggő, szerves, egységes kollázs, ami egyszerre felemelő, fennkölt, kegyetlen, szomorú, beteg és zavaró. Gondolkodásra késztet, rejtett utalások utáni nyomozásba kezd az érdeklődő, újra és újra átböngészi a misztikus, okkult szimbólumokkal ellátott borítót, és beleássa magát a dalszövegekbe, elemezgeti a vissza-visszatérő zenei és szövegi motívumokat. Itt már a szaksajtó is elismerte, hogy legenda van születőben. Manson végérvényesen rászabadult a világra, és semmi sem állhatott útjába. A helyüket a világban nem találó, lázadó tinédzserek, és elvont, különc fiatalok váltak azonnal rabjaivá zenéjének, stílusának, és személyiségének. Az Antichrist Superstar lemezzel a banda egy igazi klasszikust tett le az asztalra, mely mérhetetlenül sötét, komor alkotás volt. A milliósra duzzadt rajongótábor epekedve várta a következő albumot, mindenki egy újabb gonosz, pokoli művet várt a zenekartól, de csalódniuk kellett. Az 1998-as Mechanical Animals képtelen volt megugrani a baromi magasra tett lécet. Sokkal személyesebb, érzelmesebb hangvételű a lemez, mint az elődei, ezáltal bizonyos szempontból színesebb is - de nem erőteljesebb. Hogy is lehetett volna az, amikor az Antichrist Superstar elért mindent, még azt is, amire a zenekar legvadabb álmaiban sem gondolt volna: halhatatlanokká váltak.

Vártam ezt a filmet. Ugyan Nicolas Winding Refn nem épp a kedvenc rendezőm, de a Bronson Tom Hardy egyik legerősebb alakításával tetszett, a Valhalla Rising a maga szimbolikájával tetszett, a Drive a soundtrack miatt tetszett, a Pusher-trilógia pedig a mai napig igazi klasszikusnak számít a keményvonalasabb gengszterfilmek között. Mikor tavaly megláttam a Neon démon első előzetesét, azonnal felkaptam a fejem. A synthwave zene maradt, mellé pedig úgy tűnt, kapunk egy igazán elvont művészfilmet, sok szürreális dologgal és persze nem kevés adag erőszakkal és szexszel. Én is bekaptam a csalit, pedig a végtermék nem tükrözi a valóságot.

A történt szerint Jesse, egy 16 éves árva lány Los Angelesbe érkezve modellként próbál szerencsét, a kivételes szépsége és személyisége pedig mindenkit lenyűgöz, így egyre sikeresebb lesz és mindegyre feljebb és feljebb jut a ranglétrán. Csakhogy népszerűségére az összes riválisa kezd egyre jobban féltékeny lenni, és nem rettennek vissza semmitől, hogy újra ők kerüljenek reflektorfénybe. Refn a modellek világát igencsak jól mutatja be. A siker érdekében mindenen és mindenkin átgázoló, érzelmeket csak a legritkább esetben kimutató nők kész androidokként festenek a maguk kimért, rideg módján. Jesse ellenben pont ezek szöges ellentéte. Naiv, de saját szépségével tisztában lévő lány, aki mer kockáztatni. Itt jegyezném meg, hogy a még csak 18 éves Elle Fanning kitűnő alakítást nyújt. Emellett pedig valóban gyönyörű szép, amire a film rendesen épít is. Viszont nekem a Ruby-t, a leszbikus sminkest alakító Jena Malone sokkal jobban bejött. Amúgy ő volt Gretchen a Donnie Darkoban. Szerintem baromi jól játszott, ahogy a balfasz hoteltulajdonost alakító Keanu Reeves is. A film nem rajtuk, és nem is a látványon, avagy a zenén csúszik el.

Vigyázz, helyenként spoileres!

Számomra a Démonok között 1. része abszolút kedvenc film, olyan, amelyet büszkén teszek ki a polcomra a DVD gyűjteményem közé. A filmben látott eset pedig külön is elég érdekes, ITT írtam róla bővebben. James Wan zseniális rendező, ezt már a 2004-es Fűrész esetében is bebizonyította - természetesen Leigh Whannell hathatós segítségével. Utána maradt a horrornál, de a torture porn helyett elment a természetfeletti irányába, mely olyan remek filmeket szült, mint például az Insidious 1-2, és a már említett Démonok között, melyben kulminálódott minden jellegzetes összetevő, melyekkel egy ilyen témájú film maradandó lehet. Wan remek érzékkel játszadozott a nézők idegeivel, pontosan tudta hogy mikor kell beszúrni egy-egy jól időzített jumpscare jelenetet és mikor kell pattanásig feszíteni a nézők idegeit úgy, hogy aztán semmi csattanó nem jön el. Igen, már az 1. részben is voltak olyan jelenetek, mikor szinte adta magát egy ütős jumpscare lehetősége, de Wan megcsavarta az egészet azzal, hogy mégsem dobta be. Ezért kedvelem őt sokkal jobban, mint a tucathorrorokat futószalagon gyártó hollywoodi kollégáit - neki van érzéke a horrorhoz. Tudja mikor, mennyit kell adagolni belőle. A 2 évvel ezelőtti, gyalázatosan gagyi Annabelle spin-off után újra a kezébe vette az irányítást, és elhozta nekünk a 2016-os év egyik legjobb horrorját. Ez az Enfield Poltergeist esete.

Szerencsére elég időt hagynak a nyomozásra is

A film elődjéhez hasonlatosan a hetvenes években játszódik, a főszereplők pedig az első részben megismert szelleműző házaspár (Ed és Lorraine Warren), akiket a természetfeletti újabb kihívás elé állít: az egyház egy Londonban élő szegény családhoz (Hodgsonékhoz) vezényli őket, akiknek házát megszállta egy gonosz entitás. Értelemszerűen rájuk vár a feladat, hogy kiderítsék, mi és miért sanyargatja azt a szerencsétlen famíliát. A híressé vált Enfield Poltergeist esetet feldolgozó Démonok között 2 esetében az angliai közegbe való áthelyezés remek döntés volt, az esős, borongós időjárás nagyon sokat tud hozzáadni a filmhez, így még akkor sem lehetünk nyugodtak ha nappal történnek a különös események a házban. Gondolok itt például a TV-s jelenetsorra, az volt az első momentum, hogy még én is megijedtem a filmem. Sajnos becsúszott pár elég kiszámítható jumpscare, aki edzett horrorrajongónak számít, az ezekre már jóelőre számíthat. De még ezekkel együtt is kifejezetten félelmetes film lett a Démonok között 2, melyhez a '70-es évek remekül átültetett hangulata nagyon jól illik. Külön piros pont a film elején felcsendülő The Clash számhoz ("London Calling") bár az OST és a zene az előző részben is szuper lett. Joseph Bishara igazán ijesztő tételeket komponált ehhez a filmhez is, bár nekem volt egy kis áthallás a The Witch filmzenéjével. A fényképezés sterilebb, a kameramozgás viszont sokkal lassabb lett, néha a kamera szívesen időz el bizonyos részleteken. Mondjuk van is rá ideje, hiszen a játékidő 2 és negyed óra lett. Ritka ez egy horrornál, de ide nagyon is kellett. Wan láthatóan szeret karaktereket építeni és hangulatot teremteni, ezért lassan csap bele a lecsóba. De amikor beindulnak az események, akkor viszont erősen fogjuk szorongatni a moziszék karfáját.