Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Seven Days

2017. július 25. - -Britpopper-

Nem igazán ajánlom ezt a filmet azoknak akik már kisgyereket nevelnek. Egy szülő ugyanis értelemszerűen a széltől is óvja csemetéjét, ügyel és vigyáz rá a nap 24 órájában. Ám eljön az idő amikor a gyermek már önállóvá kezd válni. Amikor a szülők helyett a barátok/barátnők és az otthon tanulás, meg a kertben játszadozás helyett az ismeretlen felé történő kíváncsiság fontosabbá válik. A szülő persze óva inti és leteremti ha sötétedés után érkezik haza, nade ez az élet rendje. Előbb-utóbb mindeni elhagyja a családi fészket és a saját lábára áll. Ám mi történik akkor ha a gyerek nem érkezik haza iskola után? Ha semmi hír nincs róla és senki sem tudja merre lehet? Az ilyen esetek azért a legtöbb esetben pozitív végkicsengéssel záródnak, de találhatunk sajnos negatív végkifejleteket is. Daniel Grou kanadai rendező Seven Days című filmje az utóbbi kategóriába esik. A főszereplő Bruno (Claude Legault) élete egy szempillantás alatt megváltozik amikor kislánya egy napon nem érkezik haza az iskolából. Feleségével mindent tűvé tesznek a gyermek után, ám az csak nem akar előkerülni. Végül a rendőrség kopogtat ajtajukon, hogy bizony nagy baj történt. Örökre emlékeimbe vésődtek azon képsorok mikor Bruno a mezőn téblábol, körülötte rendőrök szörnyülködnek és egyszer csak ott találja magát a kislánya holtteste felett. A gyereket súlyosan bántalmazták, megkötözték, megerőszakolták majd megölték. Bruno összerogy lánya teteme mellett. Látja a véres ruháját, a zúzódásokat a nyakán és a combjain, az élettelen tekintetét és a hamuszürke arcát. Később feleségével megromlik kapcsolata, házasságuk rámegy erre a tragédiára. Ám mielőtt Bruno belehalna a fájdalomba, a hírekben bemutatják, hogy elkapták lánya gyilkosát. A kajánul vigyorgó szemétláda meg sem próbálja tagadni bűnösségét. Bruno számára pedig innentől fogva csak egyetlen dolog számít: bosszút állni. Mesteri tervet eszel ki. Szerez egy erdő közepén álló, tóparti kis házikót magának, ahová elvonul magányosan és szorgos munkába kezd. A néző csak később tudja meg, hogy tulajdonképpen az egész házat egyfajta kínzókamrává alakítja át. Aztán csakhamar elrabolja (igen furmányos módon) lánya gyilkosát, miközben éppen egyik börtönből a másikba szállítják át. Elviszi a titkos házba és kikötözi. Innentől pedig a film átmegy egy nagyon brutális torture porn alkotásba amelynek fő mozgatórugója egy megkeseredett apa mindent elsöprő revansa.

tumblr_nvf4orxqyg1rt156jo5_1280.jpg

Bruno ugyanis a lehető legváltozatosabb eszközökkel kínozza hét napon át a gyilkost, aki eleinte tagad és fenyegetőzik, majd később mindent beismer és a végén már azért könyörög, hogy Bruno mielőbb végezzen vele. Nem egy könnyű darab a Seven Days. Erős gyomor kell hozzá. És bár alapvetően kanadai alkotásról beszélünk, a filmben mégis végig franciául beszélnek (hiszen Kanadának akad olyan része ahol a francia a hivatalos nyelv). A lezárás is eléggé érdekes lett. Én mondjuk teljesen másra számítottam. A kínzások pedig - mint említettem - tényleg megkívánják az erős gyomrot és az edzett nézőt. Például a lánccal verés annyira élethűre sikeredett, hogy a mai napig nem tudom hogyan csinálták meg, de szinte nekem fájt amint Bruno teljes erejéből lesújtott vele áldozatára. Akad egy műtét is a filmben amely aztán végképp kibaszhatja a biztosítékot az egyszeri nézőknél szóval aki nem bírja a helyenként gyomorforgató jeleneteket, az jobb ha bele sem kezd. Az alapkoncepció egyébként feltűnt már más filmeknél is, és természetesen eme film is megkapta a saját kis amerikai remake-változatát (mégpedig a Fűrész 2 alkotóitól) de ne szaladjunk el azon fontos szempont mellett sem, hogy bizony kevés az olyan film, amelyekben a gyilkos elnyeri méltó büntetését. A Seven Days viszont pont ilyen. De utána hetekig nem megy ki a fejetekből.

Legjobb jelenet: A gusztustalan műtét

Watch Dogs teszt

watchdogsboxartps41jpg-9586e1.jpg

Még emlékszem, mennyire beharangozták ezt a játékot. Én is csak tátottam a számat az E3 videókat látva, álmodni sem mertem volna róla, hogy valaha is kaphatunk egy ennyire jól kinéző, ennyire valósághű open world játékot. Az Ubisoft Montreal valami olyasmit ígért, amit soha előtte nem láthattunk még videojátékban. Olyasmit, ami mellett még a GTA V is elismerően bólogatott volna. Aztán megjelent a Watch Dogs és az álmok szertefoszlottak. Sorra jöttek ki róla a nem épp dicsérő tesztek és kritikák, én pedig úgy voltam vele, hogy akkor inkább kihagyom. Esetleg várok vele egy leárazásig, de előrendelésben - ahogy eredetileg elterveztem - biztosan nem veszem meg. Akkoriban PC már nem volt a lakásomban, konzolból pedig csak a PS3. Mivel a játék arra is megjelent, sokáig foglalkoztatott, hogy megveszem rá és tolhatom végre. Aztán elnézegettem az összehasonlító videókat és azt kellett látnom, hogy az E3 videókon demózott látványvilágot biztosan nem PS3 konzolon fogom megtalálni. Így a vásárlási ötletet elvetettem, helyette inkább toltam az Alien Isolation-t meg a Far Cry 4-et és a Watch Dogs szépen a feledés homályába is merült nálam.

7_5.jpg

6_6.jpgAztán már PS4 birtokában elkezdtem nézegetni, hogy mely játékokra érdemes beruházni. Az általam leginkább érdekelteket egyből megvettem, de persze maradt még néhány nagyobb név, amik felett átsiklottam. Rájöttem viszont, hogy nem szabad mindig hinni az előzetes online és offline teszteknek, hiszen ezek többsége külföldi tesztek alapján születik, sokszor úgy, hogy a cikkíró még a végére sem ért a tesztelendő játéknak. Nos, nekem a Watch Dogs végigjátszására rengeteg időm volt, ezért úgy érzem, átfogóbb képet tudok adni a játékról, mint a neten fellelhető hazai tesztek kb. 80%-a. Ez nem beképzeltség, ezek tények. Az Assassin's Creed Unity is pont ugyanebben a cipőben jár. Róla is rengeteg negatív kritikát olvastam, viszont most hogy magam is játszhatom, egészen más fényben mutatkozik a játék. Ehhez persze sokat hozzá tett, hogy rengeteget javítottak rajta - immáron sokkal élvezhetőbb. És egy egészen korrekt Assassin's Creed játék kezd körvonalazódni előttem. De erről majd máskor, most a 2014-es Watch Dogs a főszereplő. Abban pedig Aiden Pearce a főszereplő: egy profi hacker, aki társaival piti bűnözőként éli mindennapjait és tehetős emberek online számláiról húznak le nem csekély összegeket. Ez az életmód egészen addig működik is, míg egy napon olyan célpontba botlanak, aki meg is tudja védeni az értékeit. Kinyomozzák ki is Aiden valójában, mindezek után pedig elkerülhetetlenné válik a tragédia: Aiden és unokahúga épp hazafelé kocsikáznak, mikor pár motoros üldözőbe veszi őket. Rálőnek a kocsira, mely felborul. Aiden túléli, de unokahúga meghal. Ezek után a gyásztól megkeseredett férfi bosszút forral és elhatározza, hogy leszámol azokkal, akik felültették őt.

Tovább

Mechanikus narancs

"Mókáztunk egy kicsit az éji utazókkal"

Régen is voltak botrányfilmek. Gondoljatok csak például a Cannibal Holocaust esetére a '80-as években. Azt a filmet nem elég, hogy több helyen rögtön évekre betiltották, a rendezőnek konkrétan bíróság elé kellett állnia mert többek szentül meg voltak győződve róla, hogy amit a filmben láttak (egy turistacsoport emberevő kannibálok áldozatává válik és szépen lassan mindegyiküket megerőszakolják, majd megölik, majd pedig megeszik) az valóság. Mázli, hogy a vádat végül ejtették amikor a szereplők mind megjelentek a bíróságon, bizonyítván, hogy ők igenis életben vannak. Ám kevésbé mázli, hogy állatkínzás vádjával (hiszen a filmben valódiak az állatgyilkosságok) vonulhattak át egy másik perre rögvest. A Mechanikus narancs azonban még régebbi, egészen pontosan 1971-ben jelent meg. Stanley Kubrick mára már kultfilmmé avanzsált sci-fi műve egy alternatív világképet fest fel a néző előtt. Ebben a kifordított, disztópikus Angliában éldegél Alex (Malcolm McDowell) aki - és ez már az első 5 percben kiderül - instant pszichopata, és sem a verekedésektől, sem a nemi erőszaktól, de még a gyilkosságtól sem retten vissza, ha alkalma nyílik rá. Haverjaival balhéról-balhéra járnak és közben magasról tesznek a szabályokra, a normákra és a központi hatalomra. A maguk módján lázadók ők, de tetteik az erőszakból, és nem a szabadság utáni vágyból táplálkoznak. Egy éjszaka Alex a bandájával együtt betör egy művész házaspárhoz a kertvárosban. A férfit megkötözik, feleségét pedig a szeme láttára erőszakolják meg.

kubrick07.gif

Miután még jobban elfajulnak a dolgok, a rendőrség kiérkezésekor a banda többi tagja egyszerűen leüti és otthagyja Alexet, hogy ő vigye el a balhét helyettük. A gyorsított eljárásban történő tárgyalás során a fiatal férfit 14 év letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Azonban két év letöltött után lehetőséget kap egy "kezelésre", melynek folyamán a beteget olyan kúrában részesítik, hogy a végén soha többé ne akarjon majd erőszakos tetteket elkövetni. Alex a mielőbbi szabadlábra helyezés reményében beleegyezik a kezelésbe. Ennek keretében egy székhez kötözik, szemeit kipeckelik (innen az azóta ikonikussá vált kép) és egész nap erőszakos képsorokat nézetnek vele miközben Beethoven IX. szimfóniája bömböl a háttérben. A film ezen szegmense igazi próbatétel még a néző előtt is. Amit Alex lát, azt láthatja a néző is - persze ha eleve nem lenne elég az, hogy egy lekötözött, kipeckelt szemű ember szenvedéseit nézzük. A film utolsó negyede a "meggyógyult" Alex visszatérését láttatja a társadalomba. Helyét nem találja, az erőszak és a szex legapróbb gondolatára pedig öklendezni kezd. Balszerencséjére belebotlik egykori áldozatába is akinek sok-sok éve megerőszakolta és megölte a feleségét. A film vége cseppet sem pozitív. Kubrick nem változtatta meg az alapanyagként szolgáló regény eredeti végét, így filmjének befejezése egyszerre vált ki elégedetlenséget és dühöt a nézőből. Zseniális társadalomkritika mindaz, amit a lezárásban láthatunk. Az egész alkotás egyébként tele van nyíltan ábrázolt szexualitással és gátlástalan és öncélú erőszakkal amelyek révén több elkövetett bűncselekményt is a filmnek tulajdonítottak és Kubrick maga kérte, hogy vegyék le a mozik műsoráról. Egészen haláláig nem is játszhatták Angliában a mozik. A Mechanikus narancs még mai szemmel nézve is egy elgondolkodtató, helyenként megbotránkoztató, merész alkotás, amely Huxley és Orwell megrögzött rajongóinak igazi csemege lehet.

Legjobb jelenet: Alex rákezd a "Singin' in the Rain"-re

Marilyn Manson - Budapest Park 2017.07.20

2388-1.jpg

Elég durva hogy ez a zenekar még 2017-ben is mennyi embert meg tud mozgatni, holott fénykorát egyértelműen a 2000-es évek elején élte. A The Golden Age of Grotesque albummal végérvényesen világhírű vált bagázs a 2004-es Best Of után úgy tűnt, végleg feloszlik. Ennek ellenére 2007-ben kijött az Eat Me, Drink me ami viszont már sokkal inkább szólt Brian Warnerről, mint Marilyn Mansonról. Utánna is jöttek még albumok - meglehetősen ingadozó színvonalon - de a kezdeti sikereket már képtelenek voltak túlszárnyalni. Mondjuk ez kész csoda is lett volna, tekintve hogy maga Brian - aki központi figurája a bandának - egy öregebb és kövérebb lett az évek alatt. A Parkos koncertet kifejezetten vártam, hiszen meglehetősen ritkán ejtik útba Magyarországot (lefogadom hogy jó 10 évig megint nem járnak erre) és hát azért mégiscsak élőben lehet látni őket, miért ne érné meg? Rengetegen voltak, mire odaértünk - a kapunyitás után bő másfél órával - még mindig tolongtak a bejáratnál az emberek. Szerencsére épp akkor jött egy biztonsági hogy az előre vásárolt jeggyel rendelkezőknek megnyitnak egy külön utat, úgyhogy szerencsésen és kifejezetten gyorsan bejutottunk. El kell mondanom hogy a biztonságra most háromszor annyira ügyeltek mint máskor, motozás, fémdetektoros kapu, stb. Még a lakáskulcsomat is külön megnézte egy tag. Mivel baromi fülledt volt az idő még este is (napközben 37 fokig kúszott a hőmérő higanyszála), mindenképp be kellett szerezni valami hűsítőt. Erre a sör remek alternatívát kínált, kár hogy kilométeres sor állt a pultok előtt. Jó fél órás sorbanállás után, két, a kelleténél jóval drágább sörrel épp elhelyezkedtünk a 20:30-as kezdéshez. A Revelation felvezetésnek klassz volt, de aztán felgyulladtak a fények, megjelent a színpadon a zenekar és berobbant a This Is The New Shit. A közönség persze megőrült - főleg az első pár sorban álló tinik - viszont az iram nem hagyott alább. Jött a Mobscene és a The Dope Show, amik nagyon szépen megalapozták a hangulatot. Közben Brian beköszönt a budapestieknek, kommunikált a közönséggel és minden harmadik szava "fuck" volt. Megemlítette a nemrég elhunyt édesapját is, kinek tiszteletére pár rajongó megható szövegű molinót készített és emelt a magasba. A Great Big White World bitang jól szólt, a No Reflection viszont a többséget hidegen hagyta. Hát igen, a Marilyn Manson még mindig az a banda akiknek inkább a régebbi számaiért rajonganak többségben. A Sweet Dreams alatt Brian megint felcsatolta a cirkuszos gólyalábakat de itt ez már inkább érződött cikinek, annak idején a Guns, God and Government turné alatt ennek sokkal nagyobb létjogosultsága volt. Leheletnyi pihenés után szétcsapták a Parkot a Disposable Teens dübörgő dobjai, majd jött egy új szám: a We Know Where You Live. Nem is volt rossz. A Deep Six is korrektül szólalt meg, a The Beautiful People sem okozott csalódást. A szintén új SAY10 volt viszont szerintem a koncert legjobbja, ezen végig érezhető volt hogy Brian nem rutinból adja elő, hanem igazi szenvedéllyel. A Tourniquet utolsó előtti dalnak jó választás volt, a zárás pedig a Coma White hozta el - bár erről dönthetett a közönség. Elköszönés nem volt, a zenekar lesétált a színpadról és mindenki mehetett haza. Összességében korrekt koncertet adott a Marilyn Manson, bár végig érezhető volt rajta hogy nincs már meg bennük az az energikusság, ami annak idején. Brian nem ugrált össze-vissza, csak párszor elfeküdt a színpadon és kb. minden egyes dal végén direkt elejtette a mikrofonját, mintha az olyan baromi menő dolog lenne. A kivetítőn mikor közelről mutogatták jól látszott hogy rendesen el van hízva már. Twiggy lenyomott néhány ütősebb szólót de mintha ő is csak félgőzzel tolta volna végig a koncertet. Én azt mondom bőven megérte. Ha nem is volt kiemelkedően emlékezetes, abszolút tisztességes lett. Év végén nyilván nem erre fogom majd azt mondani hogy az év koncertje volt számomra, de legalább az életben egyszer láthattam élőben amint Manson gólyalábakon lépdel és üvölti hogy "Sweet dreams are made of this, who am I to disagree?"

Kifelé menet pedig felhangzott az In The End a Linkin Parktól.

Hidegrázós élmény volt.

img_20170720_213033.jpg

img_20170720_213029.jpg

img_20170720_205438.jpg

img_20170720_205946.jpg

img_20170720_205954.jpg

img_20170720_213014.jpg