Tök jó dolog ez az online rendelés. Korábban csak magyar oldalakról rendelgettem össze mindenfélét, most már inkább Kínából szerzek be ezt-azt. Mint mondjuk ezt a Ryuk figurát, egyenesen Sanghajból. A Death Note volt az első anime amit végig érdeklődve néztem meg. Annyira magába szippantott hogy szinte egy hét alatt ledaráltam az egészet. Agyas kis anime ez a Death Note. Igényli a maximális odafigyelést. Jobban is tettem hogy egyben daráltam le az egészet, hiszen rengeteg apró részletre kell figyelni. A True Detective volt hasonló nálam. Ott is annyi név, múltbéli esemény és apró részlet került napvilágra, hogy muszáj voltam egyben is megnézni az összes részt. Bár többen is mondják, hogy az a sorozat is inkább működik egy 8 órás filmként, mintsem sorozatként. Hát a Death Note is pont ilyesmi. Megkívánja a kellő figyelmet. A Death Note globális sikere és a megjelenése után még évekig tomboló rajongás egyértelműen jelzi, hogy az alkotó duó egy jó ötlet megvalósítását vitte véghez megfelelően használt kifejezőeszközökkel, így minden adott volt ahhoz, hogy világszerte gyorsan klasszikussá váljon. Ráadásul a Death Note-láz a hazai színtéren is gyorsan áldozatokra talált, köszönhetően annak, hogy a mangaverzió, az animesorozat (tévés sugárzásban és DVD-n kiadva), és az élőszereplős mozik magyar nyelven is hamar hozzáférhetővé váltak a nagyközönség számára. Természetesen a merchandising-ipar is gyorsan lecsapott a potenciális aranybányára, számos mutációját produkálva a halállistákon át a figurákig.

Ja, és érkezik majd a 2011-ben bejelentett amerikai remake is, melyet Adam Wingard (The Guest, You’re Next) fog rendezni, és amiben a Csillagainkban a hiba sztárja, Nat Wolff játssza a főszerepet. Az R-besorolás bizakodásra adhat okot. Meglátjuk mi sül ki belőle. Én bízom benne hogy nem cseszik (nagyon) el, mégiscsak az egyik leghíresebb - és legjobb! - animéről van szó. Halállistás helyett várólistás.

Sosem játszottam a régi Spec Ops játékokkal. Azaz…pontosabban emlékszem én egy réges-régi PSX-es epizódra amivel játszogattam pár percet, de az valami taktikai lövölde volt inkább és nehézsége miatt hamar odébb is dobtam. Szóval nem ismertem a Spec Ops címet. Ami mondjuk nem is feltétlenül baj, mert a The Line alcímmel ellátott epizód már teljesen megreformálta a szériát. A TPS-nézet és a taktikázás maradt (bár ez utóbbi szerencsére lényegesen leegyszerűsítésre került) ám a fő hangsúlyt sokkal inkább a sztori és a körítés kapta. A Spec Ops: The Line inkább egyfajta középső ujjal merészen történő bemutatás Amerikának. Lerántja a leplet a háború borzalmairól, az emberi gyarlóságról és az átélt szörnyűségek miatt lassan, fokozatosan széthulló emberi elméről amely a teljes őrületbe torkollik. Ugyan a játék alapjait egyszerre szolgáltatta egy könyv ("Heart of Darkness") és Francis Ford Coppola híres filmje (naná, hogy az "Apokalipszis most!") de a Spec Ops: The Line önmagában is teljes mértékben megállja a helyét. Felsorakozik a háborúellenes alkotások közé (mint például a többszörösen díjnyertes Bombák földjén) és hiába a központi karakter – Martin Walker parancsnok – belső lelki vívódásai állnak a középpontban, nem is annyira burkoltan akkor is árnyalt képet fest arról, hogy bizony egy háború cseppet sem kellemes és hazafias. Ott bizony embereket gyilkolnak le (sokszor ártatlan civileket) és mindezt miért? Mert pár öltönyös barom nagy unalmában épp nem tudott mást kitalálni. A háború borzalmai a Spec Ops: The Line esetében megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul a felszínre törnek.

A sztorit már ismertettem egy átfogó kritika keretében ITT. Még egyszer leírni ugyanazt pedig nem akarom. Most inkább arra koncentrálnék, hogy miért is lett ez a videojáték ekkora kedvenc nálam. Alapvetően én is háborúellenes vagyok. Megértem, hogy nagyon-nagyon régen egy-egy háború még egyáltalán nem volt oly nagy kunszt mint a ''modern'' időkben. A középkorban például háborúkat indítottak néhány hektár termőföld, vagy egy hegytetőn álló vár apropójából. Később már a kapzsiság odáig vezetett, hogy konkrét országok megszerzéséért vonultak hadba emberek. Megint később a fanatizmus és szélsőséges eszmék miatt indultak meg a harcok. Aztán többek között később azért is mert a fene nagy ''hazafias'' Amerika mindenbe beleütötte az orrát és mindenhol ott akart lenni, vagy rendet teremteni (lásd: Vietnami-háború), vagy az értékes nyersanyagot megkaparintani (lásd: Iraki-háború).

Afganisztán megszállása biztosan elégedett kurjongatásokat váltott ki nem egy redneck, lőfegyverrel alvó suttyó-paraszt amcsiból, de manapság már pontosan tudjuk, hogy az is csupán a ''fekete arany'' (olaj) miatt történt (miért, azt hittétek tényleg tömegpusztító fegyvereket kerestek ott?). Néha érdemes belegondolnotok abba, hogy még ha nem is közvetve, de hány háborút éltetek már át. A leghíresebb talán a 2003-ban kezdődött és 2011-ben véget ért Iraki-háború (valamiért a Délszláv-háborúról sokan rendre megfeledkeznek) amelyre még én is emlékszem, hiszen nem telt el úgy nap, hogy valamelyik híradó ne emlegette volna az amerikaiak ''hazafias'' tetteit a térségben (arról persze nem tettek említést, hogy ugyanezek a ''dicső'' amerikaiak civileket – sokszor gyerekeket – erőszakoltak meg és/vagy lőttek agyon). Durva témakör, de megtörtént. Azóta persze sok mindenről lehullt már a lepel. Véleményem szerint hiba volt idejekorán véget vetni a harcoknak. Írmagjában kellett volna kiirtani a terrorizmustól minden egyes bokorból Iraktól Szíriáig. Akit jobban érdekel a véleményem, ITT olvashat az iraki-háborúról. A különféle készítők azóta pedig egyre merészebben nyúlnak hozzá a háború témájához.

Edgar Allan Poe igen nagy kedvencem. Bár nem ő volt korának legnagyobb írója, hatása mind a mai napig tetten érhető. Halálának pontos oka még ma is ismeretlen. Többen gyanakodtak idült alkoholizmusra, agyrázkódásra, kolerára, kábítószerekre, szívrohamra, veszettségre, tuberkulózisra, de öngyilkosságra is. Az igazság talán sosem derül már ki. Poe munkássága az egész világirodalomra hatással volt, de közvetetten olyan tudományokat is befolyásolt, mint a kozmológia és a kriptográfia. Emellett Poe és művei a kortárs irodalomban, zenében és filmekben is gyakran felbukkannak. A gótikus horror egyik legnagyobb alakja volt. És bár számomra Howard Phillips Lovecraft nagyobb hatással bír, azért Poe is előkelő helyet foglal el kedvenc íróim között. A gótikus horrorról már írtam korábban ITT, érdemes elolvasni. Felkaptam a fejem tavaly mikor megláttam a Művész moziban az Extraordinary Tales (Rendkívüli mesék) előzetesét. Animációs antológiát készíteni Edgar Allan Poe műveiből nem épp egyszerű vállalkozás, hiszen megfelelő alázat és ismeret nélkül könnyedén elhasalhat a produkció. Szerencsére a Disney-klasszikusokon edződött, spanyol Raul Garcia sikeresen vette az akadályt. Az öt novellát feldolgozó Rendkívüli mesék epizódjait egy temetői háttértörténettel fogja keretbe, az epizódok között a Holló beszélget a halállal a költő halott szerelme, Virginia Clemm sírja fölött. A halál motívuma pedig végigkíséri a filmet.

Ez mondjuk nem annyira meglepő, ha megnézzük mely történetek kaptak helyet a filmben. A test halálközeli változásai: kínzásnak kitettsége (A kút és az inga), lét és nem-lét közötti lebegése (Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban), halál utáni továbbélése (Az áruló szív), elpusztulása (A vörös halál álarca) és feltámadása (Az Usher-ház vége) Poe kedvenc témái közé tartozott. Véleményem szerint jó érzékkel sikerült kiválogatni azon műveket, melyek adaptálása igen hálás feladat lehetett a készítők számára. Személyes kedvencem Az Usher-ház vége. Nekem már az 1960-as, Vincent Price szereplésével készített filmfeldolgozás is nagyon tetszett, de ez az animációs kisfilm még jobban képes átadni a történet gótikus horror mivoltát.  A nyúlánk, riadt szemű, minden villámlástól és ajtócsapódástól berezelő figurák kicsit Tim Burton bábjait idézik a Karácsonyi lidércnyomásból és A halott menyasszonyból, de talán ez a hasonlóság nem is véletlen. Különösen úgy, hogy ezt a Poe novellát Burton egyik kedvenc színésze, a tavaly nyáron elhunyt horrorveterán, Christopher Lee olvasta fel a kellemesen mély hangján. A képi világ mellett a hanghatások is sokat adnak hozzá a hangulathoz. Különösnél különösebb hangeffektek (hátborzongató ajtónyikorgás, elhaló nyögések, egyre hangosodó szívdobogás, vérfagyaszó sikolyok, dörgő villámlás) borzolják a néző idegeit - és még mindig csak az első történetnél járunk.

Gyerekkoromban rajongtam az Indiana Jones filmekért. Az Elveszett frigyláda fosztogatói, a Végzet temploma és a mindmáig szerintem leges-legjobb rész, az Utolsó kereszteslovag is mind-mind VHS-en jutottak el hozzám egy nagyon szép, igényes gyűjtői dobozban amely mellé járt kis ''útlevél'' is (tulajdonképpen ez csak egy kis füzetecske volt, benne országokkal ahol Indy valaha is megfordult), meg egy csomó extra cucc de helyet kapott még benne egy Ifjú Indiana Jones kalandjai VHS is (már meg nem mondom pontosan melyik epizód) amely szintén tetszett de persze az eredeti trilógia nyomába sem érhetett. Egyébként ha emlékezetek még rá, az Ifjú Indiana Jones kalandjai ment anno a tévében is, lerövidített részek formájában de be lehetett itthon is szerezni VHS-en is őket. Délutáni matinénak például mindig tökéletes volt. Na mindegy, szóval a lényeg az hogy landolt nálam a ''klasszikus'' Indiana Jones trilógia és egy nap alatt le is daráltam mind a három részt, annyira megtetszett. Már az Elveszett frigyláda fosztogatói is magával rántott, ezt pedig csak tetézte a kissé horrorisztikusabb Végzet temploma (a gusztustalan vacsora a palotában mindenkinek megvan, ugye?) és a minden ízében tökéletes Utolsó kereszteslovag. Izgultam, féltem, nevettem rajtuk de a lényeg, hogy végig érdeklődéssel néztem őket. Bővebben ITT nosztalgiáztam Indy kalandjairól.

Aztán ott volt ugye a tévésorozat meg az éktelen nagy lopás, de mégis élvezhető Elveszett ereklyék fosztogatói (a nimfomániás, Lara Croft -utánzat csajjal akinek minden részben feltűnt egy exe) és 2008-ban befutott az új Indiana Jones rész is, a Kristálykoponya királysága de az csak arra volt jó hogy elnosztalgiázzunk a belezsúfolt utalásokon és rejtett poénokon (nomeg megbotránkozzunk azon hogy Harrison Ford milyen öreg is már). Emellett szép lassan utat tört magának a Tomb Raider vonal is amelyet a mai napig imádok és leszámítva a két botrányosan középszerű mozifilmet, szerintem ezt a ''kalandozó archeológus/régészprofesszor aki ősi sírkamrákban keresgél értékes műkincsek után'' életérzést a Tomb Raider vitte a legjobban tovább (szigorúan a videojátékok/könyvek/képregények...a mozifilmek csak részben). És ha már videojátékok! Sajnos a Tomb Raider mellett nagyon sokáig nem volt értékelhető játék ebben a témában (azért a point n' click Indiana Jones & The Fate of Atlantis elég jól sikerült). De a PS3 megjelenése utáni évben, pontosabban 2007-ben befutott az Uncharted 1. része. A többi innentől pedig már történelem.

Uncharted 1: Drake's Fortune (2007)

A játékot fejlesztő Naughty Dog neve korábban a Crash Bandicoot, avagy a Jak & Dexter kapcsán lehetett ismerős (azóta pedig letették az asztalra a PS3 generáció ékkövét, a The Last of Us képében). Aki ismeri ezeket a címeket, az tisztában lehet vele hogy a csapat otthonosan mozog az akció-platformerek terén. Az Uncharted pedig ízig-vérig akció-platformer lett, méghozzá nyakon öntve egy zseniális történeti szállal, emlékezetes karakterekkel és olyan gördülékeny – egyébként TPS-nézetben zajló – játékmenettel amely mellett egyszerűen nem tudjuk letenni a kontrollert és hirtelen azon kapjuk magunkat hogy már több órája játszunk és ránk sötétedett (nem is csoda, hogy áradoztam már róla 2012-ben is ITT). Ja igen, az akkoriban csúcskategóriásnak számító grafikáról már nem is beszélve! A sztori egyébként Sir Francis Drake expedíciója körül forog aki sok száz évvel ezelőtt minden valószínűség szerint rábukkant a híres-neves Eldorádó városára. Igen, az ''Aranyvárosra'' amely a dzsungel mélyén fekszik és megannyi kincset rejt. Ennek a nyomában jár az ifjú kalandor, Nathan ''Nate'' Drake is aki barátaival (a régi mentor Victor Sullivan és az oknyomozó, kotnyeles riporter Elena Fisher) elszántan követi Francis Drake útvonalát és nyomait, a mesés kincs reményében. Igen ám, de erre a kincsre nem csak ők áhítoznak! Útjuk során megannyi ellenféllel meg kell küzdeniük és a kaland végén bizony már bekúszik a képbe a természetfeletti is. Túl sok mindent nem szeretnék elárulni a sztoriról, legyen elég annyi hogy Eldorádó kincse olyasmit tartalmaz mint a Frigyláda...csak sokkal-sokkal gonoszabbat. Aki birtokolni tudja, az a világ urává válhat. Tudom hogy kicsit klisés de egy kalandfilmbe tökéletesen beleillő sztorival operál az Uncharted 1 és minden egyes momentuma annyira vérprofin ki van dolgozva hogy életre szóló kalandot biztosít még egy kezdő játékos számára is. Én anno csak kapkodtam a fejem hogy mennyire pörög a játékmenet. Hol heves tűzpárbajokba keveredünk, hol egy száguldó jeep hátuljáról golyózáporozunk, hol pedig iszonyatosan ódon romokra mászunk fel a továbbjutást keresvén.

Nagyon hangulatos volt az is mikor egy dzsungelbéli vízesés tetején megfeneklett II. világháborús tengeralattjáróba kellett bemászni, avagy mikor ősi sírokban és kazamatákban kellett logikai feladványokat megoldani ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni. Az Uncharted remekül ötvözi az adrenalin-dús akció, a platformer (mászkálós/ugrálós) és a logikát igénylő részeket. Emellett pedig kellőképpen nehéz (még Normal fokozaton is), akad benne rengeteg gyűjtögethető kincs (a Tomb Raider esetében ezek voltak a rewardok) és a tényleg nagyon szép grafikán kívül a hang/zene szekció is remekül el lett találva. A Nate-et megszólaltató – és egyébként több tucatnyi játékban szinkronmunkázó – Nolan North annyira lazán és maximális beleéléssel kelti életre a karakterét hogy öröm hallgatni. Szerencsére az átvezetők mind nagyon filmszerűen lettek megoldva, sokszor lehet elmosolyodni (sőt, felnevetni!) egy-egy remek poén hallatán. Ergo a humor is nagyon ott van a cuccban de a könnyed kalandozás a játék vége felé haladván már kissé átvált ''sötétebb'' színezetűvé. Ugyebár említettem a természetfelettit amely megjelenik és testet ölt a végjátékban, azonban ez így teljesen korrekt. Ennek hatására még misztikusabb és nagyszabásúbb lesz eme kaland. A mai napig abszolút megállja a helyét hiszen mérföldkő a videojátékok történelmében. Kihagyhatatlan kaland amelybe érdemes belekóstolnia minden PS3-konzol tulajdonosnak aki kedveli az Indiana Jones -szerű hangulatot és valaha is játszott kalandor-régészprofesszorosat a kertben.