Szakad az eső. A lepukkant, mocskos, szeméttel borított new york-i városrészben hajléktalanok melegszenek a hordóban gyújtott tűznél. Drogosok és alkoholisták tanyája. A falakon graffitik, a sötét zugokban alvó (vagy éppen halott) emberi roncsok heverésznek. Aki ide betéved, az számoljon azzal, hogy szempillantás alatt megölhetik egy kis aprópénz reményében. Ilyen és ehhez hasonló helyszíneken játszódik a Remedy fejlesztőgárdájának 2003-as alkotása, a Max Payne II – The Fall of Max Payne. Folytatásról lévén szó, érdemes tisztában lenni az előzményekkel. A Max Payne 1. része még 2001-ben jelent meg. TPS-nézetes lövölde volt, az akkoriban igencsak népszerűnek számító ''bullet-time'' időlassítás miatt amelyet a Mátrix-filmek hoztak be a köztudatba. A családját elveszítő, kiégett new york-i zsaru története egésze magával ragadóra sikeredett. Az in medias res felütéssel nyitó film noir sztori igazi bosszúállós, kemény történetté kovácsolódott (amiből még a rémálom részek sem lógtak ki túlzottan…ezek inkább a horror hatáshoz tettek hozzá). Max Payne karaktere borzasztó jól kidolgozott és azonnal megszerethető volt, az említett ''bullet-time'' miatt pedig még az is eljátszadozott vele akit amúgy a véres sztori teljesen hidegen hagyott (nekem meg pont a sztori tetszett benne). Várható volt, hogy érkezik majd a folytatás és két év múlva jött is. A The Fall of Max Payne minden szempontból továbbfejlődött, kidolgozottabb lett mint az elődje. Szebb lett, jobb lett, összetettebb lett. Ám amiért én mégis jobban szeretem mint az 1. részt, az a csavaros, sötét film noir története, mely filmeket megszégyenítő alapossággal bontakozik ki.

Nem tudom közületek hányan hisznek a kísértetek létezésében. Én speciel eléggé nyitott vagyok az ilyen dolgokra. Ez persze nem azt jelenti hogy nekiülök Ouija táblával gyertyák mellett az éjszaka sötétjében és halott embereket próbálok megidézni, de azért nem is kételkedem létezésükben. Összetett dolog ez, mert kétféle ember létezik: akik hisznek bennük és akik nem. Állítólag a legtöbb kísértet Angliában és Skóciában található, de úgy tűnik - rengeteg horrorfilm is épül erre -, hogy Amerikát is kedvelik a szellemek. Mai modern világunkban még mindig sokan hisznek kísértetek, természetfeletti lények létezésében, és egész iparágak épülnek az emberek ijesztgetésére (lásd: újhullámos hollywood-i horrorfilmek). Miért fogékony sok ember a természetfeletti jelenségekre? A válasz evolúciós okokban és a lélek halhatatlanságába vetett hitben keresendő. Sokan úgy tartják hogy a szellemekben való hit egyik legerősebb mozgatórugója a halál utáni élet reménye. Mert ugye ha bizonyossággal tudjuk hogy vár minket valami a halál után akkor nem is annyira félelmetes. De annyi biztos, hogy még senki nem jött vissza beszámolni.

Ezt a dalt nemrég fedeztem fel, a színész Ryan Gosling énekli.

Belekanyarodva a márciusba, kész szerencse hogy már megkaptuk az év egyik legjobb horror videojátékát, mely egyértelműen a Layers of Fear. Az újgenerációs konzolokra és PC-re megjelent "interaktív novella" ügyes összemosása a Dear Ester és az Amnesia játékoknak, megtámogatva egy nagyon elvont fő történeti szállal és hatásos ijesztgetésekkel - meg persze nyomasztó hangulattal. A játék nekem is nagyon bejött, végigjátszása után szinte rögtön kezdtem is hozzá újból. Hála az égnek, a sztori itt is olyan remek hogy nem engedi egyhamar el a játékost, nagyon sokat lehet még agyalni rajta. Ebben szeretnék egy kis segítséget nyújtani azok számára akik előtt nem teljesen kristályosodott ki, mi is a játék teljes története, vagy csak szimplán válaszokat keresnek a bennük felmerült kérdésekre, rejtélyekre.

Ugyebár az tiszta hogy a meglehetősen creepy házban egy festővel mászkálhatunk és élhetünk át különös, ijesztő paranormális eseményeket és megelevenedett rémálmokat. Apránként csepegteti a játék a háttértörténetet, a mozaikokból pedig csak a végére áll össze a majdnem teljes kép. Azért csak majdnem teljes, mert néhány dolgot direkt úgy rejt el a játék hogy csak nagyon alapos és mindenre kiterjedő vizsgálódás révén deríthetünk fényt rá. Érdemes elolvasni minden jegyzetet, újságkivágást, rajzot és egyéb dolgokat hiszen majdnem mind tartalmaz valami plusz információt a megbomlott elméjű festő múltjával kapcsolatban. Úgyhogy a kattintás után spoilercunami, ennek tudatában tessék továbbkattintani.

Imádom a horror műfaját. Ezt jól tudják azok akik kicsit is ismernek, avagy nyomon követik a film- és játékajánlókat a blogon. A gyerekkorom már horror filmek jegyében telt, tinikoromra pedig szörnyen nagy rajongójuk lettem. Faltam őket. Aztán felnőttem, a horror műfaja pedig veszített varázsából számomra - de sosem tűnt el. Még most is nyomon követem az efféle filmek megjelenését és a jobbakról természetesen írok is itt, de már nem hoznak annyira lázba mint mondjuk 10 éve. Ennek ellenére a horror videojátékokat is nagyon kedveltem mindig is. A nagy Resident Evil vs. Silent Hill versenyben nekem mindig is utóbbi jött be jobban. Remekül elvoltam ugyan az Umbrella Corporation által zombikká avanzsálódott népség kiirtásával is Raccoon City szebb napokat is látott városában (meg persze a többi creepy helyszínen) de mindig is a Silent Hill gyakorolt rám nagyobb hatást. Köszönhető volt ez például a remek történetének és magának Silent Hill városának, amely epizódról-epizódra gyarapodott valamiféle sötét titokkal. Eleinte még csak egy rejtélyes kisváros volt (amolyan Twin Peaks jelleggel) aztán a Konami fokozatosan megtöltötte okkult szertatásokkal, fanatikus szektákkal, bizarr gyilkosságokkal, furcsa eltűnésekkel és még megannyi más titokzatos dologgal. Minderre a 2006-ban kijött Silent Hill – A halott város című mozifilm csak rátett egy lapáttal. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyik legjobb videojátékos adaptációról van szó (melyet a 2012-es 2. rész már megközelíteni sem tudott). Szóval Silent Hill mitológiája és történelme szépen felépült. Ám ami igazán beindította ezt a folyamatot, az nem az 1999-es 1. rész volt, hanem a 2001-ben megjelent Silent Hill 2, minden idők egyik legjobb horror videojátéka.