Focker Blog

2016\12\05

Még mindig itt vannak: We Are Still Here (2015) kritika

Megint a pince rejti a borzalmakat

file_745203_wearestillhereposter.jpg

Téli, fagyos táj. Mindent vakítóan fehér hótakaró lep, a kopasz fák ágai a szürke égboltot karcolják. Lassan egy autó gördül be a szebb napokat is látott, ódon ház elé. Nem, ez nem a decemberi útinaplóm, hanem a We Are Still Here című horrorfilm, melyet volt szerencsém (khmm...) a hétvégén megtekinteni. Már erősen abban az állapotban voltam, hogy kiéhezetten csaptam le az első horrorfilmre ami szembejött, és ezúttal ez a We Are Still Here lett. Párszor már belefutottam ebbe a filmbe bizonyos listákon, még a Netflixen is promózták, hogy milyen jó kis horrorfilm ez az unalmas téli estékre, gondoltam magamban akkor csak nem lehet túl vészes.

Nem, a faszt nem...

A helyszín New England, ami egyébként egy teljesen korrekt választás volt. A múltba erősen kapaszkodó történelmével, zárkózott lakosságával és hatalmas erdőivel eléggé megadja az alaphangulatot. Ide érkezik meg a Sacchetti-házaspár kamaszkorú fiuk elvesztése után és itt próbálnak meg új életet kezdeni egy, a városka határában álló öreg házban. Sajnos külön-külön már nem emlékszem a nevekre mert annyira jelentéktelenre írták meg a karaktereket, de maradjunk annyiban hogy ők a Sacchetti-házaspár. A feleségnek már az első különös éjszaka után az a meggyőződése támad, hogy fiuk szelleme ott van velük a házban és kommunikálni akar. Kellett nekünk elköltözni, bassza meg! - gondolhatná ilyenkor a felpaprikázott férj, de nem. Ő egy nagyon nyugodt ember és letudja az egészet annyival, hogy kedves felesége még nem tette túl magát a borzalmakon. De hoppá, hoppá, már kopogtatnak is! Betoppannak a már első blikkre simlis szomszédok akik a közös iszogatás közben hát mi másról is kezdenének el diskurálni, ha nem a ház sötét múltjáról? Tök jó téma, én is ezzel szoktam kezdeni a társalgást ha új embereket akarok megismerni.

More:

vélemény kritika horror ház szellem olvasmány iromány démon ijesztő horrorfilm 2015

2016\12\05

The Last Of Us: Part II trailer érdekesség

Hát skacok, én dobtam egy hátast mikor a Naughty Dog a PlayStation Experience sajtótájékoztatóján bedobta a The Last Of Us folytatásának trailerét. Néha végiggondolom, hogy melyik is számomra a PlayStation 3 éra legjobb játéka. Melyik az az alkotás, amely a legnagyobb hatást gyakorolta rám és mélyen beleégett az emlékezetembe. Aztán mindig mikor leállok vitázni saját magammal, meglátom a polcon a The Last Of Us dobozát és rá kell jönnöm, hogy ez a PlayStation 3 generáció ékköve. God of War ide, Journey oda, én nem fogok soha tökéletesebb kalandot találni, mint Joel és Ellie utazása, a poszt-apokaliptikus környezetbe temetett Egyesült Államokat keresztül szelve. És akkor 2018 környékén érkezik a folytatás. A sztori egyébként 5 évvel az előző részben megélt események után veszi fel a fonalat, Ellie immáron 19 éves és bár magáról a történetről eddig még nem sok derült ki, annyi már most tisztán látszik, hogy erősen a gyűlöletre épít. A két epizód együtt alkot majd egy nagyobb egészet, kiegészítik egymást. A készítők elmondták, hogy évekig próbálkoztak új karakterekkel tovább szőni a történetet de egyik sem vált be, úgyhogy végül visszakanyarodtak az alapokhoz és ráerősítettek Joel és Ellie kapcsolatára. A szinkronszerepek változatlanok - azért kíváncsi leszek, vajon Nolan North megint beugrik-e -, illetve az első rész csodálatos dallamainak szerzője, Gustavo Santaolalla is visszatér a folytatásra. Na, csak győzzük kivárni. Megjelenés egyelőre nem ismeretes, de 2018 előtt biztos nem kerül a polcokra a játék. És akkor egy kis érdekesség azoknak, akik már látták az előzetest. Az első részben Joel megígéri Ellie-nek, hogy ha túl lesznek ezen az egészen, akkor megtanítja őt gitározni. Tartotta a szavát:

tumblr_inline_oho0tulyfn1r5q51z_540.png

ajánló előzetes játék videojáték trailer playstation játékajánló the last of us the last of us part 2

2016\12\03

Lazerpunk! – Nightcrawler

Dalok a virtuális valóságból

lazerpunk_nightcrawler_front.png

Kiadás éve: 2016

Műfaj: Synthwave

Ezt hallgasd meg: Virtual Reality

 

Így december környékén tudatosult bennem, hogy idén nem sok olyan album akadt a kezeim közé, melyek benneragadtak volna a lejátszómban, vagy legalábbis emlékeznék rájuk. Lehet hogy a hiba az én készülékemben van, lehet hogy a felhozatal volt szar, de 2016 zenei fronton számomra szánalmasan gyér lett, ezt pedig jól tükrözi ha bárki vet egy pillantást az idén általam írt zeneajánlókra, melyek között nagyítóval kell keresni a 2016-os eresztéseket. Éppen ezért nagy örömömre szolgált, hogy már a megjelenés előtt megkaparinthattam a hazai Lazerpunk! legújabb, Nightcrawler névre keresztelt albumát, mely december 4-én lát napvilágot.

A synthwave műfaj úgy nagyjából 2014 tájékán kezdett erőteljesen magával ragadni, amiben meglehetősen sokat segített, hogy idehaza is megvan a masszív rajongótábora, mely egyre csak bővül. És ugyanígy bővül az előadók tábora is, hiszen rendre tűnnek fel újabb és újabb tehetségek, kik synthwave műfajban (is) tevékenykednek. Elég ha meghallgatjátok a Hungarian Synthwave Allstars lemezt, és rögvest szembesülhettek a hazai színtér krémjével. Lazerpunk! ott van a műfaj "nagy öregjei" között, 2013 óta készíti a '80-as, '90-es évek sci-fi és akciófilmjeiből, valamint videojátékokból merítkező számait. A 2013-mas Insert Coin EP után 2014-ben jelent meg az első nagylemeze, Game Over! címmel amit dettó rongyosra hallgattam. Most pedig itt a friss és ropogós Nightcrawler, lássuk mit tartogat:

carpenterbrut150912_03.jpg

Arra azért jobb ha mindenki felkészül, hogy ez egy nagyon pörgős, tempós lemez. Nagyon kemény, odavágós alapok és masszív, földbe döngölő dobok jellemzik a számok többségét, úgyhogy aki tengerparti pálmafás, melankolikus dallamokra vágyik, az rossz helyen jár. Itt majdnem minden egyes track teljesen partiképes, olyan, amikre bármikor instant lehet tombolni koncerten. A kezdő The Message már rögvest megadja az alaphangulatot, én pedig nagyon megörültem mikor meghallottam, hogy némi chiptune is került belé. A chiptune ugyanis a Crystal Castles 2008-as debütje óta hatalmas kedvenc nálam, mindig örülök ha meghallom valahol. Az EBM és az electro-industrial mellett pedig ezen műfaj is nagyban hatott Lazerpunk! zenéjére, úgyhogy az első dal után már kifejezetten vadásztam a chiptune-részleteket az albumon. A Virtual Reality, a Level One és Worldeater tempós, "veretős" (vagy hogy hívják ezt manapság) szerzemények, erőteljes electro-industrial hatásokkal. A Miami Mafia magában hordoz egy kis future techno ízt, a Million Dollar Baby háromnegyedénél pedig megint felszínre tör egy kis chiptune. A Warrior és a Radio Towers nekem egy picit töltelékszámoknak hangzottak. Nem rosszak, de kiragadni belőlük nem sokat tudnék. Nem úgy mint a soron következő Night Sky esetében, ahol már bekúszik az ének is. Igaz, erősen torzított formában, de nagyon sokat dob hozzá a dalhoz amely a középtempós alapjaival egy kellemes, nyugis tétellé érik össze ezáltal. A This is Not the End pedig baromi feel good érzéssel operál. Nem tudom, lehet csak nekem jött le így, de ez egy szívmelengető track amelynél azt se bántam volna, ha mondjuk 3-4 perccel hosszabb. A Stardrifter sci-fi filmeket idéző elszállás az űrben, a címadó Nightcrawler pedig lazán a földbe döngöl az ütős dob-alapokkal és a süvítő szintijével. Az Endgame nekem megintcsak eléggé feel good hangzást hozott, nagyon jól ágyaz meg a záró The Fading Memories of Summer and You -nak. Itt a cím megtévesztett, valami lassú, keserédes dalt vártam de ehelyett egy középtempós, instrumentális szerzeményt kaptam, amelyben a szintik dominálnak. Mindenesetre lezárásnak tökéletes, nem marad hiányérzete az embernek.

More:

retro zene vélemény ajánló kritika magyar sci-fi album olvasmány iromány hazai industrial future albumok zenekritika 2016 albumajánló synthwave retrowave

2016\12\02

Dancin' On My Own

A '80-as évek szintipopja iránti rajongásom nagyon régre vezethető vissza. Kezdődött minden a Depeche Mode zenekarral - akiknek egyébként pont 2017 elején jelenik meg az új albumuk - akiktől rongyosra hallgattam az összes CD-t amiket apám megszerzett nekem. Főként az Exciter lemez pörgött nálam sokat, de olyannyira, hogy rendesen el is kopott és ugráltak rajta a számok. Ennek ellenére is rengeteget hallgattam, a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem. Holott az Exciter már nem annyira szintipop, legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében. Aztán fiatalként rendre előkerült még nálam a New Order, a The Cure, majd később a Ladytron, az MGMT, és egyéb zenekarok. Ez a műfaj sosem veszik ki a szívemből, és épp ennek tiszteletére dobtam össze ezt az erősen '80-as évek ihletésű dalt, immáron vokállal:

zene ajánló dal közélet retró saját szintipop

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu