Múltkor leírtam az első benyomásaim a Linuxról, pár nappal a telepítés után. Az ITT olvasható cikk után kisebb belháború alakult ki, Windows- és Linux pártiak egyaránt marták egymást. Szerencsére többségében inkább pozitív kommentek érkeztek, tanácsokkal, tippekkel. Ezeket utólag is köszönöm szépen! Ugyanakkor most már jóideje használom a Linuxot mint oprendszert, és kicsit nagyobb tájékoztatást is tudok adni belőle az alap dolgoknál. Azért igazán mélyre ne ássuk magunkat, mivel átlagfelhasználó vagyok, inkább az általános dolgokra koncentrálnék. Számomra alapelvárás, hogy egy oprendszer legyen kényelmes kezeléssel megáldott, könnyen átlátható és nem túlbonyolított, de azért ha arról van szó, akkor a komplexebb feladatokban is helyt tudjon állni. De haladjunk szépen sorban.

Szóval én kb. 2009 óta írok. Rengeteg blogon megfordultam már, és minden esetben a publikálandó posztot előbb szövegszerkesztővel írtam meg. Arról nem is beszélve, hogy novellákat is előszeretettel szoktam kreálni (az egyik ha minden jól megy, nyáron nyomtatott formában is megjelenik) és bizony mindehhez alapkellék valamilyen szövegszerkesztő. Én annak idején a Microsoft Word 2007-es verziójával kezdtem (még Vistán), de egy idő után áttértem a teljesen ingyenes OpenOffice-ra. Különösebb oka nem volt, egyszerűen csak szerettem volna kipróbálni, mert ajánlottak páran. És nem csalódtam benne. Remek, könnyedén használható kis szövegszerkesztő. Ennek a megfelelője Linuxon a LibreOffice Writer, amely nem mellesleg épp az OpenOffice-ból nőtte ki magát és vált a Linux saját, beépített szövegszerkesztőjévé. Mivel én prezentációkat nem készítek, és Excel táblázatban is utoljára a marketing vizsgánál dolgoztam, nekem a LibreOffice többi funkciója nem annyira releváns. Ellenben a Writerre szükségem van, és maximálisan meg is vagyok vele elégedve. Erre nem is pazarolnék több karaktert, mert felesleges. Menjünk tovább.

Számomra az American Horror Story (röviden: AHS) egy klasszikus sorozat. Az 1. évaddal teljesen magába szippantott, pedig vonakodva álltam neki annak idején. A pontot az i-re viszont a 2. évad (Asylum) tette fel, amelynél szürreálisabb, elvontabb, sőt, abszurdabb évadot én még egyetlen másik sorozatnál sem tapasztaltam. Imádtam minden egyes részt, melyekről később lelkendeztem is ITT. Igen ám, de már akkor is furcsálltam, hogy mintha kissé hosszúra nyújtották volna az évadot. Ennek ellenére a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem, az azóta igencsak elterjedt "All Monsters Are Human" felirat pedig majdnem az első tetoválásom lett (amúgy egy vegvísir lett, de erről majd máskor). A 3. évad (Coven) inkább csak a téma miatt tetszett. Ez a boszorkányos (wicca?) stílus jól állt az AHS-nek, nem mellesleg végre visszatért Taissa Farmiga is, akit hiányoltam a 2. évad elmegyógyintézetes eseményei alatt, jó lett volna megint Evan Peters mellett látni.

A kritikusok és a rajongók azonban egyhangúan lehúzták a 3. évadot, mondván túl unalmas és egyes történetszálak sehová sem futnak ki, vagy túl hamar elvarrják őket. A 4. évad '50-es évekbe helyezett, cirkuszos (eléggé az HBO-s Carnivàle – A vándorcirkuszt idéző) témája azonban kárpótlásként szolgált, és ugyan Taissa távol maradt, az összes régi és új szereplő a maximumot nyújtotta. Az pedig, hogy az egyik részt összekapcsolták a 2. évad eseményeivel, külön piros pont volt. Szóval vártam én nagyon az 5. évadot, mely a hangzatos Hotel alcímet kapta. Anno filóztunk is barátnőmmel rengeteget, hogy vajon milyen környezetbe helyezik az új évadot. Nos, egy különféle borzalmaknak otthont adó hotel végül is nem lóg ki az eddigi sorból, sőt, kifejezetten pozitív irányba billentené a mérleg nyelvét. De akkor hol csúszott el nálam végérvényesen a Hotel? Ne rohanjunk még ennyire előre.

Mikor megláttam a Hush előzetesét, nem számítottam többre egy mezei, zs-kategóriás home invasion horrornál. Erre csak rátett egy lapáttal az előzetes elején felvillanó Blumhouse logó, mely a Paranormal Activity óta garancia a jumpscare jelenetekkel ijesztgető, ám kevésbé emlékezetes - és olykor kifejezetten szar - horrorfilmekre. Tehát minimális elvárásokkal ültem neki a filmnek. Mire a stáblista lefutott, magam is meglepődtem, hogy mennyire pozitívan csalódtam.

Madison süketnéma. Tizenhárom évesen agyhártyagyulladás következtében veszítette el hallását és beszédkészségét. Egyébként pedig író, és épp egy új regényén dolgozik egy igencsak félreeső, erdőközepi weekend házban, ahol közel s távol emberi lény csak a közvetlen szomszédai, Sarah és annak férje, John. Amúgy Maddie tök jól elvan a kis házban, ha épp nem a regényén dolgozik akkor főzőcskézik és "Bitch" nevű, cuki macskáját cirógatja. Igen ám, de egyik este feje tetejére áll minden, amikor is egy sorozatgyilkos jelenik meg a környéken és csakhamar kiszemeli magának a védtelen, egyedülálló nőt. Kettejük macska-egér harca az utóbbi évek legjobb home invasion horrorját termeli ki magából, mely jócskán tartogat meglepetéseket és nem várt fordulatokat.

Mikor a film első 10 percében eltűnik a farmer család megkereszteletlen kisbabája, és kisvártatva láthatjuk is hová került, illetve mi történik vele, én már bizton tudtam, hogy a The Witch az év egyik legfontosabb horrorfilmje lesz. Mióta bejelentették, azóta vártam. Vasárnap a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretén belül végre alkalmam is nyílt megnézni, az Urániában. Azért itt mindenképp szeretném kiemelni, hogy aki kitalálta, hogy 2016-ban angol filmet magyar hangalámondással vetítsenek - ráadásul szinkrontolmáccsal, bármiféle felirat nélkül -, az minimum kukoricán térdepelést érdemelne. Értem én, hogy az Uránia nagy hagyományokkal rendelkezik, és persze egy elég patinás hely, de azért ne menjünk már vissza a '80-as évek végére, mikor fater még az NDK-ból hozta be a VHS kazikat és egy haverja alámondta a magyar hangot. Mellesleg az se volt jó ötlet, hogy a magyar hangsáv külön fejhallgatóból szólt. Ez mi? Egy nyomorult magyar felirat bőven elég lett volna, és akkor az ember nem zökken ki a film élményéből. Hiszen például Ralph Inesonnak olyan durva ír akcentusa van, hogy a mondandója nagy részéből egy büdös szót nem értettem. Kate Dickie esetében már messze jobb volt a helyzet. Bár ő skót születésű, a film felében szinte végig hisztérikusan, magából kikelve kiabál - nála meg épp ezért voltak gondjaim a mondandó megértésével. Egyébként minden egyes szereplő rendkívül erős alakítást nyújt, legyen szó akár az előbb említett Kate-ről (Trónok harca, Prometheus, Mocsok), vagy az amúgy amerikai Anya Taylor Joyról, aki eddig leginkább csak az erősen zs-kategória közeli Atlantis TV sorozatból lehetett ismerős, ám biztos vagyok benne, hogy a The Witch után máris sorban állnak érte a filmrendezők. A gyerekszínészekre sem lehet panasz. Amit Caleb (Harvey Scrimshaw) leművel egy testileg-lelkileg könyörtelen csúcsjelenetben, az különösen megrázó.