Na, kérem szépen. Az a helyzet, hogy újabban megint rákaptam a novellaírásra. Épp ideje is volt, ugyanis a Magyar H.P. Lovecraft Magazin (The Black Aether) ha minden simán megy, valamikor a közeljövőben lehozza majd egy teljesen új irományom. Nyomtatott formában viszontláthatni egy novellám pedig mindig öröm. Azt azonban itt olvasni nem fogjátok, mert az oda exkluzív lesz. Legyen elég annyi, hogy a címe: "Nyarlathotep ősi templomában". A legjobban ebben lesz majd tetten érhető Lovecraft munkásságának rám gyakorolt hatása. Azonban elsőként nem ezt a dzsungel közepi horrort akartam beküldeni, hanem az alant olvasható novellám. Persze átírt, felújított formában. De annyira belejöttem az írásba, hogy megírtam az említett új novellát. Ám "Az ajtó" így parlagon maradt, viszont most itt olvashatjátok a kibővített formájában.
Az ajtó
A nevem Thomas Meighan, és író vagyok. Manchesterben születtem, 1898. november 29.-én. Egy új könyvön dolgozom éppen, melynek főszereplője egy magas, jóképű, szemüveges alak, aki egy távoli vidékre kerül, és bár hajtja a kíváncsisága az ismeretlen felfedezése és a mesés vagyon után, mégis eltéved az elveszett világban, és többé már sosem talál haza. Reményeim szerint ezzel az új könyvemmel végre elegendő bevételhez juthatok annak érdekében, hogy elutazhassak végre a mesés kelet birodalmába. Sokszor állítok kompromisszumot az új könyvem főhőse és saját magam között, azonban én biztosra veszem, hogy nem tévedek el utazásom során, ugyanis nem szándékozom egyedül utazni. Bejártam már megannyi csodás vidéket, de Ázsiába még nem sikerült eljutnom – pedig hallottam már megannyi élménybeszámolót kalandor és felfedező barátaimtól. Állításuk szerint ott a nyugalom és a harmónia honol, az évszázados műemlékek, vagy a sokkal-sokkal régebbi kőfaragványok és kőszobrok pedig legalább annyira lenyűgözők, mint amennyire baljósak. Bevallom, nem csak Ázsia szépségei miatt kelnék útra. Feltett szándékom felkeresni egy ősi templomot Angkorban. Az utazáshoz azonban pénzre van szükségem, amit csak úgy teremthetek elő, ha minél előbb befejezem eme új könyvem. Megegyeztem a kiadómmal, hogy kapok némi előleget is az első leadott példány után.
Azonban már napok óta nem megy az írás. Állandóan megzavarnak azok a hangok, amelyeket a pince irányából hallok. Tessék, csak mondanom kellett! Éppen most is elkezdődtek: halk kopogások és nyikorgások, amelyek olykor egész éjszaka szüntelenül hallatszanak. Gyanítom, hogy patkányok lehetnek, de akárhányszor lemegyek vadászni rájuk, sosem lelek egyetlen egyet sem. Az őrületbe kergetnek ezek a halk neszezések, és mindez az írás rovására megy! A minap éppen teát főztem magamnak, amikor hirtelen egy akkora puffanást hallottam odalentről, hogy egy pillanatra a szívem is megállt. Gondolom, az egyik testesebb példány ellökött egy ásót vagy egy csákányt, és az okozott akkora zajt. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget ezért nem is mentem le megnézni. Próbálok csak az írásra koncentrálni, de ez a zaj felettébb idegesítő. Így az ember hiába várja az ihletet. És a határidő is sürget, pár héten belül be kell fejeznem az egészet, de jelenleg még csak ott tartok, hogy kalandvágyó protagonistám elindult felfedezőútjára Petra, a sivatagi romváros irányába. A hangok szüntelenül zakatolnak a fejemben még akkor is, amikor épp nem hallani őket. És amikor elűzöm őket elmémből, akkor idővel megint újrakezdődnek. De most már eloltom a pilácsot, és megpróbálok aludni. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy lemegyek, és a végére járok ennek az egész ügynek.
Az imént érkeztem fel a pincéből. Semmi gyanúsat nem találtam, patkányoknak nyoma sincs. Minden a helyén volt: az ásók, a gereblyék, a régi csákányom, a polcokon a szerszámaim és a befőttes üvegek. A helyén volt a tűzifatároló ajtó (oda is benéztem, de ocsmány kis rágcsálóknak a nyomát sem véltem felfedezni) és a felfelé vezető rozoga lépcső is. Semmilyen hangot nem hallottam, amíg odalenn tartózkodtam. Minden a legnagyobb rendben volt. Talán házam hívatlan vendégei nem mernek előjönni, mikor én is lenn vagyok a pincében – talán odalenn kellene befejeznem a könyvemet, pislákoló gyertyafény mellett. Nem is olyan rossz ötlet. Idefenn semmi érdekes nem történik, ha kinézek az utcára, akkor is csak rohanó embereket, és szakadó esőt láthatok. Félre ne értsenek, én imádom az angliai időjárást, csak éppen hosszútávon elég lehangoló. Készítek magamnak egy teát, aztán bemegyek a belvárosba, egyeztetni a kiadómmal. Meglepően nyugodt napnak nézek ma elébe, hiszen eddig egyetlen egy zavaró hangot sem hallottam odalentről. És ezt a napot még a szakadó eső sem tudja elrontani.
