Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Assassin's Creed Origins teszt

Nem mind arany, ami fénylik

2017. november 14. - -Britpopper-

aco_pack_ps4_deluxe_2d_e3_170611_330pm_ita_1497215675.jpg

Platform: PlayStation 4

Az Assassin's Creed játékok ma már megkerülhetetlenek. Pedig emlékszem még, mekkora hype előzte meg annak idején - 2005-2006 körül - az első rész megjelenését, és arra is, hogy aztán mekkorát bukott szegény Altair mind a kritikusok, mind a játékosok előtt. Pedig a játékmechanika alapjait már ott lefektették a derék francia fejlesztők. A parkour mozgásrepertoár, a sunyi, lesből gyilkolászás, a rejtett pengék, de még a lovaglás is a 2007-es első rész elsőként behozott sajátosságai voltak, igazán eltérő játékbeli stílust utána csak a Black Flag hozott 2013-ban, a hajózás bevezetésével (tudom, hogy a III. részben is benne volt, de ott csak hangulati elemként). Az Assassin's Creed pedig az évek alatt kult-sorozattá nőtte ki magát, melyben voltak remek (II, IV, Rogue, Snydicate) és kifejezetten gyenge (III, Unity) részek is, de még ezek sem tudták megállítani a franchise egyre növekvő népszerűségét. Figurák, ruhák, bögrék, táskák, kifestők, könyvek és megannyi egyéb dolog viseli ma már büszkén az Assassin's Creed nevet, az Ubisoft pedig elhozta nekünk az első hivatalos eredettörténetet.

assassin_s_creed_origins_3.jpeg

Ez lett az Origins. A Hellenizmus időszakában - miután Nagy Sándor meghódította Egyiptomot - járunk, főhősünk pedig Bayek, akit egy személyes tragédia kísért és hajszolja városról-városra, a bosszú édes ízével szájában. Egy Assassin's Creed sosem a mélyen kidolgozott karakterekről volt híres (és akkor a borzalmasan egydimenziós főellenfelekről jobb ha nem is szólok!) és ez itt sincs másképp. Bayek kedvelhető főhős lett, de semmi több. Nem fog senkinek sem annyira a szívéhez nőni, mint Ezio vagy Edward, ugyanakkor bőven szimpatikusabb, mint mondjuk Arno. Bayek ráadásul egy medzsai, a gyilkolást már évek óta profi szinten űzi, ezért nem érezzük azt a játék elején, hogy mindent nekünk kell megtanulnunk magunktól - pedig de. A teljesen újratervezett harcrendszert szokni kell, már nem a Batman-játékokra emlékeztető stílus érvényesül, el lehet felejteni azt, hogy ha jó ütemben ügyesen nyomkodjuk a gombokat, akkor az összes közelben lévő ellenfelet leölhetjük. Itt ha a életünkre törők túlerőben vannak - és legtöbbször abban vannak -, akkor bizony taktikáznunk kell és okosan megválogatni a harcstílusunkat.

assassin_s_creed_origins_10.jpeg

A játék bőszen szórja az XP-t, akármit csinálunk. Ez pedig nagyon hasznos, hiszen Bayek ennek függvényében képes szintet lépni, fejlettebbként pedig már nekimehetünk vele táposabb ellenfeleknek, illetve nehezebb küldetéseknek is. Ez utóbbi egyébként becsapós, hiszen bár a játék pirossal jelzi, ha nem vagyunk még elég fejlettek egy bizonyos misszióhoz, ha csak 2-3 szintlépés hiányzik hozzá, akkor már eltűnteti a piros feliratot és megpróbálhatjuk. Igaz, vért fogunk izzadni, de megpróbálhatjuk. Én például így mentem neki egy főellenfélnek és vagy 30x próbálkoztam, mire meglett. Úgyhogy mindenkinek elsősorban inkább az előzetes fejlődést, craftolást és tápolást ajánlanám, csak ezek után a missziókat. A fő küldetési szál mellett temérdek mellékküldetés áll rendelkezésünkre, ezek változatossága azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Sajnos a legtöbb mellékküldetés nagyon egysíkú és ugyanarra a sémára épül. Én valahol ott untam rájuk végérvényesen, mikor fél óra alatt a harmadik olyan missziót dobta be, mikor is el kellett sunnyogni egy közeli erődbe / táborba és onnan a hátunkra kapva kellett kimenekíteni egy járni képtelen foglyot.

Tovább

Megküzdeni a rákkal

3. rész: Kemoterápia és felépülés

A kemo elég szar dolog. Kapod napi szinten az infúziókat és azokba van belekeverve az anyag. Olyan anyag, ami megöli a szervezetedben a daganatos sejteket, igaz, a többit sem kíméli. Magyarul szépen padlóra küld, elveszi az étvágyad, hányingert és hányást vált ki belőled, a szagokra pedig legalább annyira érzékeny leszel, mint egy terhes nő. Egy cigány srác volt velem egy szobában, aki állandóan leszökdösött bagózni. Képzelhetitek mennyire ki nem állhattam a cigaretta szagát, amit magával hozott minduntalan vissza a szobába. Emellett pedig nem is fürdött, úgy volt már vele, hogy leszarja az egészet. Azt hiszem harmadszorra került vissza, naphosszat csak a tévét bámulta. Reggel meg délelőtt ilyen balfasz betelefonálós műsorokat néztünk, telejósdát meg vásárlást – olyasmiket, amiket otthon tuti nem néznék. De társasággal azért jobb volt, legalább röhögtünk a nyanyán, aki tévén keresztül jósolt kártyából. A koszt is kiemelkedően finom volt, általában három fogásos menüt hoztak, meg uzsonnára is kaptunk mindig valami kis finomságot (sütit, müzli szeletet, gyümölcsöt) és egy nagyon aranyos, idősebb nővérke hozta mindig a kaját, akitől random bármikor kérhettél forró teát vagy kakaót. A napi vizit után én általában ott is jobbára csak olvasgattam, mobiloztam meg aludtam – ennyiből álltak a napok. Egy héten át kaptam a kemoterápiás kezelést, ebből az első két napban nem éreztem semmit és vígan zabáltam az ebédemet meg a behozott édességeket. Aztán a harmadik naptól kezdve már ha csak egy korty vizet is ittam, azt is rögtön kihánytam. És hát elég nehézkes dolog hányni, mikor az embernek éppen kiáll a karjából az infúziós cső és valahogy el kéne keverednie a mosdóig, ami a szoba túlsó végében van. De persze nem csak a hányás miatt járogattam oda gyakran, az infúzió ugyebár folyadék, ami meg előbb-utóbb arra kényszeríti az embert, hogy kimenjen folyó ügyeit intézni. Mondjuk ez sem egyszerű manőver az infúziós állvánnyal, ami olyan mintha Poszeidón háromágú szigonya lenne, csak ez kerekeken gurul. Ha nem várod meg míg lefolyik az infúzió és úgy indulsz útnak, akkor sanszos, hogy valamennyi szépen visszafolyik és a kecsesen tekergőző, átlátszó csöved valameddig vöröses-barnás színre vált, az éjszakás nővérke meg jól lebasz, amiért így mászkálsz. De a szükség persze mindig nagy úr, ha menni kell, hát menni kell.

394_b74d070de5cefdaaa52083e7a03e8748_20150219101604building_03_01.jpg

Tehát a harmadik naptól kezdve hánytam, mint a lakodalmas kutya. Megittam két korty narancslét, már vonszoltam is magam a budira. Beleharaptam egy sós kekszbe, már gurulós szigonyomat megragadva téptem is fel a mosdó ajtaját. Lefogytam, az arcom beesett, az erőm az étvágyammal együtt teljesen elhagyott. Két napig arra se volt energiám, hogy zuhanyozni felkeljek az ágyból, olvasni és mobilozni se akartam már, csak aludni naphosszat. Bejött anyám, meg a párom, meg a párom anyja és szerintem azt látták, hogy egy beszélő zombi fekszik az ágyban velük szemben. Persze kaptam mindenféle immunerősítő koktélt is az infúzióba keverve, de ezek csak pár óráig adtak kellő energiát. Utána ugyanolyan enervált lettem, mint előtte. Csodálom, hogy egyáltalán a beszéd nem esett nehezemre. Mikor eljött az utolsó nap és lefolyt az utolsó infúzió, azért már sokkal jobb állapotban voltam. Főleg, hogy utána rögtön mehettem is haza. A kezelőorvosom felhozott minden papírt, elmagyarázott minden további vizsgálatot – CT, röntgen, vérvételek, stb. – és utamra engedett. Azért nem ekkor volt az utolsó alkalom, hogy infúziót kötöttek a sok szúrástól már bebarnult vénámba. Még két alkalommal vissza kellett térnem az Intézetbe egy-egy adagnyi infúzióra, de ez már csak egy alig egy órás művelet volt, mikor is beültettek egy leginkább a fogorvosi székekhez hasonlatos ülésbe, bedugták a karomba a csövet és többedmagammal addig nézhettem a falra szerelt tévét, míg le nem folyt a lötty. Ezt kétszer kellett megjátszanom mindösszesen. A CT már izgalmasabb dolog. Ott a vizsgálat előtt kontraszt folyadékot kell inni, szépen beosztva, hogy mikor behívnak, már ne maradjon egy csepp sem a kancsóban, amit eléd tesznek. Van ahol ánizs utóíze van a cuccnak, az enyémnek sajnos nem volt. Nem igazán tudom mihez hasonlítani, leginkább olyasmi, mint az ízesített víz, csak ennek sokkal szarabb utóíze van. De megittam, aztán behívtak, befektettek a nagy szarkofág formájú gépbe és végigpásztáztak, közben meg egy fejemnél lévő mikrofonból beszélt egy hang, hogy mikor tartsam vissza a levegőt és mikor fújjam ki. Egyéb vizsgálatokra nem térek ki, egy mellkasröntgent szerintem mindenki átélt már, tudjátok milyen.

Tovább

Assassin's Creed Origins: Azért vannak gondok

assassin_s_creed_origins_2.jpeg

Mondjuk, hogy a játék kicseszett módon repetitív egy idő után. Hántsuk le a körítést és a gyönyörű audiovizuális maszlagot, alatta ugyanis az Origins koránt sem jeleskedik túl jól. Persze ez elsőre nem tűnik fel - magam is lelkendeztem a játék első néhány órájában, amiről posztot is írtam ITT -, de amint haladunk előre a történetben, újabb és újabb helyeket látogatunk, felbukkannak régi ismerősök és új arcok, úgy laposodik el teljesen a játék. Hiszen bizonyos missziók (nem csak a fők, a mellékkek is) fejlettségi szinthez vannak kötve, ami azt eredményezi, hogy a játék rákényszerít minket a tápolásra. Ezzel még nem is lenne baj - a Far Cry Primalnél is jól működött -, ha legalább a fejlődést elősegítő mellékküldetések változatosak lennének - de nem azok. Bizony rohadtul nem azok.

assassin_s_creed_origins_3.jpeg

assassin_s_creed_origins_4.jpeg

Kb. a huszadik után már skippeltem a szövegeléseket, ledaráltam a küldetést, felmarkoltam az érte járó pénzt és XP-t, majd rohantam a következőhöz, és kezdődött minden elölről. A legidegesítőbbek talán azok, amikor ki kell menteni egy járni és mozogni képtelen foglyot valamilyen ellenséges táborból. A bejutás és a lopakodás még mondjuk izgalmas is, csak kijönni a fogollyal a hátunkon már cseppet sem az. Az MI ugyanis még mindig elég butácska és a legváratlanabb pillanatokban képes meglepni az embert. Előfordult velem, hogy a hátamon cipeltem kifelé a szerencsétlent, alig pár méter volt már csak hátra a kijáratig, mikor is egy benti kósza őr a falon át (!) vett észre. Fél percen belül a nyakamon volt a teljes tábor.

assassin_s_creed_origins.jpeg

assassin_s_creed_origins_20171101104452.jpg

Persze a grafika még mindig lenyűgöző, a zene zseniális, az ókori Egyiptom hangulata pedig azért képes beszippantani pár órára az embert úgy, hogy leragad a játék előtt és csak tolja, tolja. A sztori színvonala sajnos a játék végéig nem változik. Megyünk és legyilkoljuk a kitűzött célpontokat, persze csak miután felfedtük a személyazonosságukat. Most már a játék legvége felé közelítek és igen vegyesek az érzéseim. Ezeket majd a nagy Assassin's Creed Origins tesztben meg fogom írni, de elöljáróban legyen elég annyi, hogy nem az Origins taszította le nálam a trónról a Rogue és Syndicate epizódokat. Jó játék, zömében élvezetes és tényleg pozitív irányba fejlődött vele a széria, de a külcsín alatt vannak elég komoly hibái, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Teszt hamarosan, addig pontot teszek eme kaland végére.

The Horrors – V (2017)

Élő szövet a fémvázon

thehorrorsv.jpg

Kiadás éve: 2017

Műfaj: Industrial rock / Post-punk

Ezt hallgasd meg: Point of No Reply

 

Azért a The Horrors igen szép utat járt be a kezdeti, punkos, shoegaze és goth hatásokkal fűszerezett Strange House lemeztől fogva napjainkig. Mondjuk ehhez kellett a Primary Colours album, mely 2009 egyik legjobbja (az NME szerint "A" legjobbja) lett. A Skying még jobban tetszett, a remixeit tartalmazó 2012-es Higher viszont nekem eddig kimaradt, egyszerűen átsiklottam felette - talán egyszer pótolom. Bár a Luminous számomra enyhe csalódást keltett, mégis vártam az új lemezt. A Horrorst az a fajta banda, akik képesek meglepni a rajongóikat a legváratlanabb zenei húzásokkal, például két évvel a 2007-es, zajos-karcos, horrorisztikus hangkollázs után, mégis ki várt volna pont tőlük egy olyan csiszolatlan gyémántot, mint a Sea Within a Sea? Mert én biztosan nem.

the-horrors-920x584.png

A V kifejezetten jó anyag lett. Maga a V utalhat az ötösre is - hiszen ez a banda ötödik sorlemeze - de Angliában azt is jelenti, hogy "kapd be". Hangzásügyileg jóval távolabb kerültünk a soft rockos vonulattól, itt bizony már megint a széttorzított effekteké a főszerep, ami emlékeztet a debütálásra, azonban a Horrors azóta már felnőtt. Zenéjükben immár nem sok nyoma van a fiatalkori lázadásnak, az értelmezhetetlen, elborult dalszövegeknek és az énekes Faris Badwan sem ugrál be szétszívott fejjel a közönségbe. Ha mindenképp meg kéne neveznem néhány zenekart, akik biztosan ihletet adtak a V elkészüléséhez, akkor olyanokat lehetne ide sorolni, mint a Nine Inch Nails, a New Order vagy a Depeche Mode, de rögtön az első track - a Hologram - például tisztára olyan, mintha Gary Numan annak idején beleszerelmesedik az indusztriális metálba és közös dalt szerez Trent Reznorral. A Press Enter to Exit már a pszichedeliában is megfürdik, a Machine pedig simán húzódal, amihez igen különös klip is társult. A Ghost már lassabb, a végére viszont totális káosszá érik. A Point of No Reply szerintem a legkiemelkedőbb dal a lemezen, megkapóan jó szöveggel és azonnal fülbemászó refrénnel. A Weighed Down is tartogat néhány kellemes pillanatot, a Gathering viszont szerintem kilóg a sorból a túlságosan is süvítő, gitárcentrikus hangzásával. A World Below ellenben zseniális, az elejétől a végéig pörög, a retro szintik letépik az ember fejét a helyéről, és mellé még baromi dallamos is az egész track - több ilyen kellett volna. Az It's a Good Life sem rossz, majd végül a Something to Remember Me By több mint 6 és fél perces levezetése zárja az albumot, ami összességében még jobb is lett, mint vártam. Mindig öröm számomra, mikor egy zenekar a '80-as évek darkosabb, B-horrorfilmeket idéző szintikkel megspékelt zenei szcénájához nyúl vissza (ezért is várom annyira az új MGMT albumot) és a Horrors most megtette mindezt. Finom elektronikával meghintett, sötét indusztriális rock dalcsokrot tettek le az asztalra, amit minden régi rajongújuknak ajánlok.

Értékelés: 7/10