Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Marilyn Manson - Budapest Park 2017.07.20

2017. július 21. - -Britpopper-

2388-1.jpg

Elég durva hogy ez a zenekar még 2017-ben is mennyi embert meg tud mozgatni, holott fénykorát egyértelműen a 2000-es évek elején élte. A The Golden Age of Grotesque albummal végérvényesen világhírű vált bagázs a 2004-es Best Of után úgy tűnt, végleg feloszlik. Ennek ellenére 2007-ben kijött az Eat Me, Drink me ami viszont már sokkal inkább szólt Brian Warnerről, mint Marilyn Mansonról. Utánna is jöttek még albumok - meglehetősen ingadozó színvonalon - de a kezdeti sikereket már képtelenek voltak túlszárnyalni. Mondjuk ez kész csoda is lett volna, tekintve hogy maga Brian - aki központi figurája a bandának - egy öregebb és kövérebb lett az évek alatt. A Parkos koncertet kifejezetten vártam, hiszen meglehetősen ritkán ejtik útba Magyarországot (lefogadom hogy jó 10 évig megint nem járnak erre) és hát azért mégiscsak élőben lehet látni őket, miért ne érné meg? Rengetegen voltak, mire odaértünk - a kapunyitás után bő másfél órával - még mindig tolongtak a bejáratnál az emberek. Szerencsére épp akkor jött egy biztonsági hogy az előre vásárolt jeggyel rendelkezőknek megnyitnak egy külön utat, úgyhogy szerencsésen és kifejezetten gyorsan bejutottunk. El kell mondanom hogy a biztonságra most háromszor annyira ügyeltek mint máskor, motozás, fémdetektoros kapu, stb. Még a lakáskulcsomat is külön megnézte egy tag. Mivel baromi fülledt volt az idő még este is (napközben 37 fokig kúszott a hőmérő higanyszála), mindenképp be kellett szerezni valami hűsítőt. Erre a sör remek alternatívát kínált, kár hogy kilométeres sor állt a pultok előtt. Jó fél órás sorbanállás után, két, a kelleténél jóval drágább sörrel épp elhelyezkedtünk a 20:30-as kezdéshez. A Revelation felvezetésnek klassz volt, de aztán felgyulladtak a fények, megjelent a színpadon a zenekar és berobbant a This Is The New Shit. A közönség persze megőrült - főleg az első pár sorban álló tinik - viszont az iram nem hagyott alább. Jött a Mobscene és a The Dope Show, amik nagyon szépen megalapozták a hangulatot. Közben Brian beköszönt a budapestieknek, kommunikált a közönséggel és minden harmadik szava "fuck" volt. Megemlítette a nemrég elhunyt édesapját is, kinek tiszteletére pár rajongó megható szövegű molinót készített és emelt a magasba. A Great Big White World bitang jól szólt, a No Reflection viszont a többséget hidegen hagyta. Hát igen, a Marilyn Manson még mindig az a banda akiknek inkább a régebbi számaiért rajonganak többségben. A Sweet Dreams alatt Brian megint felcsatolta a cirkuszos gólyalábakat de itt ez már inkább érződött cikinek, annak idején a Guns, God and Government turné alatt ennek sokkal nagyobb létjogosultsága volt. Leheletnyi pihenés után szétcsapták a Parkot a Disposable Teens dübörgő dobjai, majd jött egy új szám: a We Know Where You Live. Nem is volt rossz. A Deep Six is korrektül szólalt meg, a The Beautiful People sem okozott csalódást. A szintén új SAY10 volt viszont szerintem a koncert legjobbja, ezen végig érezhető volt hogy Brian nem rutinból adja elő, hanem igazi szenvedéllyel. A Tourniquet utolsó előtti dalnak jó választás volt, a zárás pedig a Coma White hozta el - bár erről dönthetett a közönség. Elköszönés nem volt, a zenekar lesétált a színpadról és mindenki mehetett haza. Összességében korrekt koncertet adott a Marilyn Manson, bár végig érezhető volt rajta hogy nincs már meg bennük az az energikusság, ami annak idején. Brian nem ugrált össze-vissza, csak párszor elfeküdt a színpadon és kb. minden egyes dal végén direkt elejtette a mikrofonját, mintha az olyan baromi menő dolog lenne. A kivetítőn mikor közelről mutogatták jól látszott hogy rendesen el van hízva már. Twiggy lenyomott néhány ütősebb szólót de mintha ő is csak félgőzzel tolta volna végig a koncertet. Én azt mondom bőven megérte. Ha nem is volt kiemelkedően emlékezetes, abszolút tisztességes lett. Év végén nyilván nem erre fogom majd azt mondani hogy az év koncertje volt számomra, de legalább az életben egyszer láthattam élőben amint Manson gólyalábakon lépdel és üvölti hogy "Sweet dreams are made of this, who am I to disagree?"

Kifelé menet pedig felhangzott az In The End a Linkin Parktól.

Hidegrázós élmény volt.

img_20170720_213033.jpg

img_20170720_213029.jpg

img_20170720_205438.jpg

img_20170720_205946.jpg

img_20170720_205954.jpg

img_20170720_213014.jpg

Szerb film

Bár szerény véleményem szerint Srđan Spasojević elsőfilmes rendező botrányfilmje az erőszak és brutalitás ábrázolásával jócskán átesett a ló túloldalára (sőt, tulajdonképpen magával rántotta az egész lovat), a Szerb film mégis olyan alkotás lett, amely társadalomkritikus mivolta miatt megérdemel pár mondatot. A cukormázas felszín alatt elfajzott, beteg világban élünk, ez tény. Ha egy film ezt ki is hangsúlyozza, az nem feltétlenül probléma - legalább felnyit vele pár szemet. Ám ha a megbotránkoztatást túlzásba viszik, az a film kárára válhat. A Szerb film is megsínylette, hogy túlságosan sokat akartak vele markolni. Az alaptörténet nem lett volna rossz: a munkanélküli ex-pornós Milos (Srđan Todorović, akit legtöbben a Macska-jaj című filmből ismerhetnek) épp állás nélkül tengődik feleségével és kisfiával, amikor egyszer csak betoppan hozzá egy idegen és hatalmas pénzösszeget kínál neki még egy utolsó melóért. Milos elvállalja, ám a rendező egyre betegebb dolgokat kér tőle a forgatások alatt. Milos besokall és kiszáll az egészből, de egy nap csurom véresen, erős fejfájással ébred. Családját nem találja, csak néhány kazettát, amelyeken ő szerepel az aberrált rendező még aberráltabb filmjében, aki amúgy nem volt rest bedrogozni a pasast, hogy ne ellenkezzen. Így aztán Milos mindent megtett neki. De tényleg MINDENT.

9_1_1.jpg

A film második felében azokat az eseményeket láthatjuk amelyeket Milos öntudatán kívül tett. A szex közbeni lefejezéstől kezdve az "újszülött-pornón" át (mondjuk ez nevetségesen amatőr módon lett megalkotva, de talán jobb is) a farok általi fullasztásig igen széles a beteges skála azonban a legdurvább egyértelműen a film utolsó negyede, a nagy leszámolás - itt azért akad egy eléggé megmosolyogtató jelenet is, konkrétan a Milos farka vs félszemű testőr snittre gondolok -, és a családi tragédia. Továbbra is csak azt tudom szajkózni, hogy túl sok, túl sok, túl sok lett a megbotránkoztatás. Ezzel a film inkább elborzaszt, mintsem sokkol. Persze edzetlen gyomrúaknál könnyen kivághatja a biztosítékot még így is - teljesen jogosan -, de az öncélú, túltolt erőszak miatt nem lehet túl komolyan venni a Szerb filmet.

Legjobb jelenet: Rádöbbenés, hogy kik vannak a csuklyák alatt

Retrospektív: This War of Mine

A háború valódi arca

this-war-of-mine_01.gif

Survival game. A műfaj már jó pár éve bontogatja szárnyait de úgy igazán csak 2014-ben forrott ki, köszönhetően az olyan alkotásoknak mint a The Forest, a Don't Starve, a Rust, vagy épp jelen cikkem tárgya - egyben 2014 szerintem leginnovatívabb játéka - a This War of Mine. 2014 a túlélésről szólt és ezt a legtöbb survival game hitelesen át is tudta adni. A körítés és a tálalás az, amiért a This War of Mine nálam mégis az élre került.

wallpaper_3.jpg

A játék alapkoncepciója kifejezetten friss és egyéni szemszögből közelíti meg a háborút. Nem egyszemélyes hadsereg vagyunk benne akik mennek előre és halomra lőnek több száz embert, sérülést bekapván pedig egy sarokban pár másodpercre megbújva, azonnal visszaregenerálódik az életerejük. Nem, a This War of Mine a háború emberi oldalát mutatja meg. Még csak nem is katonákat, hanem civileket irányítunk benne. Az időpontot évre pontosan nehéz lenne behatárolni, én a környezetet és úgy az egész összképet tekintve a délszláv háborúra voksolnék, szerintem elsősorban ez, és a jobb háborús filmek (például a Zongorista) inspirálták a lengyel fejlesztőket a játék megalkotásánál. Menü mint olyan, nincs. Az egyetlen opció a "Survive", erre rákattintván máris belecsöppenünk a játék sötét és komor világába melynek központi helyszíne egy rommá lőtt házikó (egy "shelter", azaz menedék) amelyen több a lyuk mint egy svájci sajton. Kapunk rögtön három random embert is (van összesen kb. tíz karakter) akik mind-mind rendelkeznek háttérsztorival. Ezekből szép folyamatosan ismerünk meg részleteket. +1 ember később csatlakozhat még a kis társaságunkhoz, bár ez is rajtunk áll hogy befogadjuk-e avagy sem. Mert a választás joga ebben a játékban végig a miénk és néha olyan erős morális kérdésekbe ütközünk hogy legszívesebben felállnánk a játék elől és otthagynánk az egészet a fenébe, mert akármennyire is edzett az idegrendszerünk, a háború valódi borzalmait eddig még egyetlen produktum sem adta át ennyire hitelesen - depresszív, lehangoló és végtelenül szomorú.

Tovább

Rekviem egy álomért

A Brooklyn-ban született Darren Aronofsky sosem ment el populárisabb irányba. Mindig is megmaradt az elgondolkodtató, sokszor kegyetlen és brutális eszközökkel operáló alkotásoknál. A Rekviem egy álomért 2000-ben jött ki és nem volt kritika, amely ne magasztalta volna az egekig. Tény, hogy a film a maga műfaján belül remekmű és időtálló klasszikus. Aronofsky ezt a sikert azóta sem tudta még csak megközelíteni sem. A kilátástalanságot, az emberi élet gyötrelmeit, az öregedést és a drogokkal és egyéb tudatmódosító szerekkel való együttélést azelőtt még egyetlen film sem mutatta be ennyire naturális ábrázolásmódban. Aronofsky filmje a lélek legmélyére hatol és ott festi fel a néző előtt, hogy milyen esendők is vagyunk mi, emberek. Megkésve tekintettem meg ezt a filmet, de azt hiszem bármennyi évesen is látom, ugyanakkora hatást gyakorolna rám.

giphy_2.gif

Még napokkal később is elmerengtem a cselekményén, és bizony el kell ismerni, hogy a 2000-es évek elején egy ilyen filmmel előrukkolni igen merész cselekedet volt. Benne fájdalmasan szomorú élettörténeteket, semmibe futó sorsokat és a függőség legelbaszottabb fajtáit ismerhetünk meg. És valamilyen szinten mindegyik mozgatórugója a "drog". Azért időzőjelbe téve, mert a drog kifejezés manapság már sok mindent átfed. Ugyanúgy lehet a pia, a tévéfüggőség, a videojátékok utáni imádat, avagy a szex-centrikusság is drog mint a klasszikus értelemben vett kábítószer. Az emberek életét átszövi, nap mint nap találkozhatunk valamilyen formájával. Érdemes többször is megnézni eme filmet hiszen a mondandója csak így kristályosodik ki igazán. A Rekviem egy álomért tökéletes lenyomata modern társadalmunknak, csak épp a túlzásba vitt szociális háló és az okostelefonok hiányoznak belőle, de bármikor rá lehet húzni a mai világ mocskára. Emlékezetes remekmű.

Legjobb jelenet: Mikor Sara végre bekerül a TV-műsorba