Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Late Of The Pier – Fantasy Black Channel

A nu rave csúcsra járatása

2012. május 06. - -Britpopper-

0000301232_500.jpg

Kiadás éve: 2008

Kiadó: Parlophone

Műfaj: Dance-punk/Indie rock/New rave/Glam rock

Ezt hallgasd meg: Space And The Woods

 

Rólam sokan tudják már, hogy imádom az indie zenét és könnyen levesznek a lábamról ha a Franz Ferdinand -féle indie mellé hozzá csapják az elektronikát is. Ügyesen tette ezt 2007-ben a Klaxons is akikről már írtam pénteken és tegnap is bemutatkozó, és második lemezük apropóján. A zenével való ismerkedésemet még a Depeche Mode szintiszőnyegeivel kezdtem 2001 tájékán (előtte azért faszán elvoltam a Hupikék Törpikékkel, meg a Sláger Rádióval...ehh) és a DM akkoriban megjelent Exciter albuma óta nem is igazán adok alább a minőségből. Említett lemezt ma már nem lehet lejátszani, annyira szétkarcolódott. De talán mindenki így van az első lemezével. 2004-ben robbanásszerűen jelent meg a Franz Ferdinand cím nélküli debütje, amely zenetörténeti mérföldkő lett, ezt kár is lenne tagadni. Divatba hozta az indie zenét, az indie rock-ot, az öltönyös/bentlakásos sulis/egyetemista pop-ot, nem is csoda, hogy taroltak az év végi díjkiosztókon. Persze teljesen megérdemelten. Akkor a DM-et háttérbe szorítottam, és a fiatal brit bandák felé fordultam. The Libertines, Kaiser Chiefs, Arctic Monkeys, Bloc Party, stb. Több tucatnyi példát lehetne mondani, elég annyi, hogy a Franz Ferdinand 2004-es színre lépése óta majd’ minden bokorban nőtt egy-egy indie zenekar. 2007 fontos év volt számomra, ugyanis akkor jelent meg a Klaxons első lemeze, Myths Of The Near Future címmel. A sci-fi elemekkel és hivatkozásokkal/utalásokkal bőven megfűszerezett album adott egy olyan pluszt számomra amelyet már igen régóta hiányoltam. Az elektronikát, a szintiket, a torzításokat és a prüttyögéseket belecsempészték az indie zenébe, ezzel teljesen új műfajt teremtve (nu rave). Éppen ezért ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy melyik az abszolút kedvenc zenekarom, akkor rögvest rávágnám, hogy a Klaxons. Mert a dalok mögött ott van az a sok mondanivaló, amely rengeteg hasonszőrű banda esetében hiánycikk. A sci-fi műfaja nemcsak rányomta bélyegét, hanem szervesen bele is ivódott a lemezbe. És mindez a 2010-es Surfing The Void albumon is jelen volt, kár, hogy a hangzás hazavágta az egészet. Ennyit a Klaxons-ról. Követőik persze mindig is akadtak és eztán is akadnak majd. Közölük az egyik a Late Of The Pier akik pofátlanul fiatalon hozták össze a bemutatkozó lemezüket. Ám a végtermék mégis jelen volt minden 2008-as év végi összesítésben és ranglistán. Könnyű lenne párhuzamot vonnom ezen album és a Klaxons debütje között, de meg kell említenem, hogy eme produktum koránt sem annyira populáris mint a Myths Of The Near Future. Rengeteg stílusból merít, az eredmény pedig egészen zseniális lett.

late_of_the_pier.jpg

A kezdő Hot Tent Blues instrumentális (vokál nélküli) nyitánya kellően előkészíti a hangulatot, a Broken pedig remekül pörgeti ezt tovább. A harmadik dal (Space And The Woods) hatalmas sláger lett, teljesen megérdemelten. Gary Numan szintijei teljes mértékben felismerhetőek, de eszünkbe juthat Bowie new wave korszaka is. Az utalásokkal teli dalszöveg pedig csak a hab lenne az űr-tortán, de csak abban az esetben ha ezen szerepet nem a fantasztikus videoklip töltené be (ami alant megtekinthető). Az ezután következő The Bears Are Coming olyan mintha ledobtak volna két szintit a dzsungelbe, a Random Firl hallgatása közben nekem felsejlett egy kis The Beatles utánérzés, a Heartbeat esetében a hardrockos gitár és az első káromkodás (''Pinapple pieces in brine/Fucking around with your mind'') színesítik a palettát. A Whitesnake kellően odavágós, még metal elemeket is sikerült belezsúfolni. A VW-ban fúvósok is színre lépnek, a Focker-t bármely komolyabb indie rock, de még emo rock zenekar is megirigyelhetné (arról nem is beszélve, hogy jelen blog is eme dal után kapta nevét), a The Enemy Are The Future letagadhatatlanul korai Queen. A Mad Dogs And Englishmen szép kis előkészítés a monumentális zárásra, amit a Bathroom Gurgle személyében meg is kapunk (dettó káromkodással és súlyos szintifutamokkal fűszerezve a dalban). Levezetésnek van még egy rejtett szám is, de az már csak egyfajta távolba meredés, lassú folyású akusztikus darab. Samuel Eastgate hangja néha idegesítően nyafogós, mint ahogy a lemez is fárasztó a végére, azt pedig simán el tudom képzelni, hogy valakit irritál az egész, de langyos, unalmas biztonsági játéknak semmiképpen nem lehet nevezni. Én már el is felejtettem, milyen érzés az, amikor felfedez az ember egy kezdő zenekart valahogy magának, és aztán az a későbbiekben sem hagyja cserben: tök jó. Minden egyes számban van valamiféle stílusváltás, helyenként több is. Az album tehát tökéletesen van összerakva, nincsenek benne üresjáratok és a sci-fi hangulat is rendesen ott van a szeren. Sajnálom, hogy ilyen későn ismertem csak meg őket (last.fm powa!) de azt még jobban, hogy a zenekar már régóta nem aktív. Pedig ha készítenének egy 2. albumot, akkor a világ a lábaik előtt heverne, ebben biztos vagyok. Igencsak ajánlott album, érdemes utánakeresnetek. Instant klasszikus és megismételhetetlen bravúr.

Értékelés: 10/10

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr654489652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.