Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Arctic Monkeys – Humbug

Amerikai kitérő

2012. május 11. - -Britpopper-

1267968006_Humbug.jpg

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj: Indie Rock/Post-punk revival/Garage rock/Neo-psychedelia

Ezt hallgasd meg: Dance Little Liar

 

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk is lehetne, ha nincs a 2011-es Suck It And See. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a The Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffield-i négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a The Smiths szelleme szinte az egész lemezt végigkíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey kikacsintás) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug összességére könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Csak enyhén szólva is szokatlan.

arctic-710978.jpg

Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén már meg is talált. Valahol én úgy vagyok ezzel az albummal, hogy nem igazán lett jó a dalok összeállítása. Nagyon sok remek felvétel lemaradt és csupán B-oldalas alkotásokként látták meg a napvilágot. Nagy hiba. Véleményem szerint igencsak jót tettek volna a lemeznek. De ez már nem az én dolgom. A srácok 2011-ben ajándékoztak meg minket a Suck It And See nagylemezzel amely tovább folytatta a kalandozást az amerikai és angolszász rockzene múltjában. Megosztó album lett, nem valószínű, hogy kanyarítok majd hozzá kritikát. Nekem annyira már nem tetszett. Én is úgy vagyok ezzel az egész Arctic Monkeys őrülettel, hogy a debüt nekem nagyon bejött, imádtam. Külvárosi témák, bulik, csajok, piálás, aztán filmszakadás. Semmi művészieskedés, csak a nagybetűs élet. Aztán a második album már egy vérbeli profi munka volt, az meg pont azért tetszett. Nem hallgattam már annyit, de összességében teljesen rendben volt. A harmadik nagylemezhez is fűznek kellemes emlékek, és persze vannak rajta igazán elismerésre méltó dalok is. Az egész olyan mint egy görbe. Csak lefelé irányul. A negyedik album nekem egyáltalán nem nyújtotta ugyanazt az érzést mint a debüt. De lehet pár évvel később egészen másképp fogok majd tekinteni rá és akkor majd elnyeri végre a tetszésemet is. Kritika is csak akkor lesz belőle. Remélem a fiúk visszatérnek a jó öreg Angliába, mert vár még rájuk egy mestermű.

Értékelés: 6/10

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr984499664

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.