Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Az ajtó

2012. június 05. - -Britpopper-

Említettem, hogy közzé fogok tenni pár novellát itt is ergo kezdeném is a sort a régebben Titkos Ellenálláson megjelent irományommal, melynek megírása nem emésztett fel pár óránál többet és nagy hatással volt rám Poe és Lovecraft lenyomata az irodalomban. Nem egy korszakos iromány de rengeteg hasonlóval van még tele a padlásom. A hangulata viszont elég sötét, remélem ez nem baj.

Az ajtó

A nevem Thomas Meighan és író vagyok. Londonban születtem 1798. szeptember 13-án. Egy új könyvön dolgozom éppen melynek főszereplője egy magas, jóképű, szemüveges alak aki egy távoli vidékre kerül és bár hajtja a kíváncsisága az ismeretlen felfedezése és a mesés vagyon után, mégis eltéved az elveszett világban és már sosem talál haza. Reményeim szerint ezzel az új könyvemmel végre elegendő bevételhez juthatok annak érdekében, hogy elutazhassak végre a mesés kelet birodalmába. Sokszor állítok kompromisszumot az új könyvem főhőse és saját magam között azonban én biztosra veszem, hogy nem tévedek el utazásom során ugyanis nem szándékozom egyedül utazni. Bejártam már megannyi csodás vidéket de Ázsiába még nem sikerült eljutnom pedig hallottam már megannyi élménybeszámolót kalandor és felfedező barátaimtól. Állításuk szerint ott a nyugalom és a harmónia dominál, az évszázados műemlékek vagy a sokkal-sokkal régebbi kőfaragványok és kőszobrok pedig legalább annyira lenyűgözőek mint amennyire félelmetesek. Az utazáshoz azonban pénzre van szükségem amit csak úgy teremthetek elő ha minél előbb befejezem eme új könyvemet.

De már napok óta nem megy az írás. Állandóan megzavarnak azok a hangok amelyeket a pince irányából hallok. Tessék, csak mondanom kellett! Éppen most is elkezdődtek: halk kopogások és nyikorgások amelyen olykor egész éjszaka szüntelenül hallatszanak. Gyanítom, hogy patkányok lehetnek de akárhányszor lemegyek vadászni rájuk, sosem lelek egyetlen egyet sem. Az őrületbe kergetnek ezek a halk neszezések és mindez az írás rovására megy. A minap éppen teát főztem magamnak amikor hirtelen egy akkora puffanást hallottam odalentről, hogy egy pillanatra a szívem is megállt. Gondolom az egyik testesebb példány ellökött egy ásót vagy egy csákányt és az okozott akkora zajt. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget ezért nem is mentem le megnézni. Próbálok csak az írásra koncentrálni de ez a zaj nagyon idegesítő. Így az ember hiába várja az ihletet vagy a jó ötleteket. És a határidő is sürget, pár héten belül be kell fejeznem az egészet de jelenleg még csak ott tartok, hogy kalandvágyó főhősöm elindult felfedezőútjára. A hangok szüntelenül zakatolnak a fejemben még akkor is amikor éppen nem hallani őket. És amikor elűzöm őket elmémből akkor megint újrakezdődnek. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy lemegyek és a végére járok ennek az egész ügynek.

Az imént érkeztem fel a pincéből. Semmi gyanúsat nem találtam, patkányoknak nyoma sincs. Minden a helyén volt: az ásók, a gereblyék, a régi csákányom, a polcokon a szerszámaim és a befőttes üvegek is. A helyén volt tüzifa-tároló ajtó is (oda is benéztem de ocsmány kis rágcsálóknak a nyomát sem véltem felfedezni) és a felfelé vezető rozoga lépcső is. Semmilyen hangot nem hallottam amíg odalenn tartózkodtam. Minden a legnagyobb rendben volt. Talán házam hívatlan vendégei nem mernek előjönni mikor én is lenn vagyok a pincében – talán odalenn kellene befejeznem a könyvemet, pislákoló gyertyafény mellett. Nem is olyan rossz ötlet. Idefenn semmi érdekes nem történik, ha kinézek az utcára akkor is csak rohanó embereket és szakadó esőt láthatok. Félre ne értsenek, én imádom az angliai időjárást csak éppen hosszútávon elég lehangoló. Készítek magamnak egy teát aztán bemegyek a belvárosba, egyeztetni a kiadómmal. Meglepően nyugodt napnak nézek ma elébe hiszen eddig egyetlen egy zavaró hangot sem hallottam odalentről. És ezt a napot még a szakadó eső sem tudja elrontani.

Éjfél van és megint hallatszanak a hangok. Groteszk hallgatni való ez mert már olyan zajokat is felfedezni véltem amelyek mintha tompa léptek hangjai lennének holott pontosan tudom, hogy egyes egyedül élek ebben a nagy házban. A léptek hangjai mintha egyre erőteljesebbek lennének és mintha egyre közelebbről hallanám őket. Pár perccel ezelőtt felkeltem kedvenc székemből és elindultam a pinceajtó felé ahonnan a lépteket hallottam. Mikor odaértem, rátettem a kezem a kilincsre és fülemet az ajtónak tapasztva hallgattam vajon van-e odalenn valaki. A zárat nem fordítottam el mert ki tudja miféle megnevezhetetlen szörnyűséget szabadíthatok a világra ilyen meggondolatlan tettel viszont hallgatóztam egy darabig és bármilyen furcsa is ezt most leírni önöknek de mintha elcsukló szuszogást hallottam volna az ajtó másik oldalán. Talán kísértettel vagy szellemalakkal van dolgom? Most nem érek rá ilyesmivel foglalkozni mert legyűr a fáradtság, azonban holnap felkeresem öreg barátomat, Rupert Smith urat aki szakértője az okkultizmusnak és talán van egy-két ötlete. Mindenesetre abban már bizonyos vagyok, hogy nem patkányok mászkálnak odalenn.

Rupert barátom tanácsára vettem a mai napon ezt a feszületet amely most itt pihen előttem az íróasztalomon, közvetlenül a készülőfélben lévő könyvem mellett. Barátom azt mondta nekem, hogy aggassam fel a feszületet valahová a pince falára és akkor a nyughatatlan lélek képes lesz végre átlépni a túlvilágra. Bízom benne, hogy az öregnek igaza van és ez az egyszerű kis feszület segít végre nyugalmat találnom. Nem igazán hiszek az ilyen okkult dolgokban de ha ez segít végre a nyugodt írásban akkor nem habozok tovább: máris indulok a pincébe és felszögelem egy jól látható helyre aztán reménykedem benne, hogy a hangok abbamaradnak végre.

Alig három óra telt el mióta lenn jártam és felszögeltem a feszületet a szerszámos polcok mellé de a hangok megint elkezdődtek. Egyre hangosabbak. De tudják nem is ez a szörnyű, hanem amikor még lenn voltam és éppen a feszülettel bajlódtam akkor nyikorogva kinyílt a tüzifa-tároló öreg ajtaja és éles fehér fény szűrődött ki odabentről. Ijedtemben hátrálni kezdtem de az ajtó egyre csak nyílt kifelé szépen lassan. Elértem a felfelé vezető lépcső alját és elkezdtem felfelé rohanni rajta amikor úgy hallottam mintha egy rekedtes hang szólt volna utánam: ''Apa''. Nagyon megijedtem, talán csak a félelem hatására hallottam azt a szót de úgy rohantam fel, hogy szinte a lábam sem érte a földet. Óriási erővel csaptam be magam mögött a pinceajtót, tán még a ház is beleremegett. Ráfordítottam a zárat és felszaladtam a hálószobámba. Odalentről kopogást és torz nyögéseket hallottam de ezek talán már a képzeletem szüleményei. Holnapra kialszom a félelmem.

Bevallom úrrá lett rajtam a kíváncsiság és a mai nap délelőttjén visszamerészkedtem a pincébe. A tüzifa-tároló ajtaját becsukva találtam ami talán meg is erősíthetett volna abban a hitben, hogy az egész tegnapi esemény csupán a pánik és a félelem játéka volt, azonban én odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam azt. A vakító fehér fény úgy töltötte be a pincét mintha valami napkitörés lett volna majd mikor hátrálni próbáltam, egy kar nyúlt ki a fényességből és beljebb rántott. Az ajtófélfánál megpróbáltam eltakarni a szememet, hogy láthassak is valamit és akkor pillantottam meg a férfit aki a fényességből lépett elő és lökött engem bele. Egy magas, jóképű, szemüveges alak volt aki csupán ennyit motyogott rekedtes hangján: ''Köszönöm Apa''. Aztán betaszított a fénybe és rámvágta a tüzifa-tároló vén ajtaját. Mikor megfordultam a fényesség is csillapodott és szemem elé tárult az a csodálatosan szép idegen világ amit rajtam kívül senki sem láthat és egyszerűen képtelenség szavakba önteni. A felhőkig magasodnak a vörös és sárga lombkoronákkal díszelgő fák és végtelen zöld mezőket találni ameddig csak a szem ellát. Csörgedező patakok keresztezik a virágos réteket és a sűrű erdőket. Eddig semmilyen életnek nem találtam nyomát itt, még egy madárcsicsergés sem hangzott el. Most úton vagyok éppen és megint megszállt az ihlet. Be kell fejeznem a könyvemet. Az ajtó amin átléptem már eltűnt de nem is hiányzik. Olyan csodálatos ez a hely. Itt sosincs éjszaka, mindig csak nappal. A nevem Thomas Meighan és író vagyok. Londonban születtem 1798. szeptember 13-án. Egy új könyvön dolgozom éppen melynek főszereplője egy magas, jóképű, szemüveges alak aki egy távoli vidékre kerül és bár hajtja a kíváncsisága az ismeretlen felfedezése és a mesés vagyon után, mégis eltéved az elveszett világban és már sosem talál haza.

Vége

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr574558939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.