Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Az öreg ház rejtélye

2012. június 08. - -Britpopper-

2/1: Az öreg, szomszéd ház:

Szokatlanul meleg idő volt aznap, dacára annak, hogy az ősz derekán járt már az év. A Nap melegen sütött odafenn az égbolton, és ez az idő pont ideális volt arra, hogy a három testvér az udvaron játszadozzon. A Legfiatalabb hozta elő a focilabdát, és rúgta oda jó messziről a többieknek – néhány hónappal ezelőtt önfeledten rúgták még a bőrt a hatalmas kertben, aztán beköszöntött az ősz, a rossz idő, a hideg. A futballt pedig – ami mindannyiuk nagy kedvence volt – jegelniük kellett egy időre. Egészen addig a bizonyos napig. Már korán reggel, mikor kinéztek az ablakon érezték, hogy szinte tavaszi időben lesz részük, és lám, igazuk is lett. Nagy örömmel indultak hát ki reggeli után az udvarra játszani és ezt az örömüket úgy tűnt, semmi sem tudja beárnyékolni – legalábbis ők így gondolták.

autumn_by_mad_and_loony-d2zwyea.jpg

Hosszasan játszadoztak, passzolgatták ide-oda a labdát, kapura rúgták, elfejelték. Egyszerűen élvezték a jó időt, és hogy aznap éppen nem volt semmi dolguk. "Majd este tanulok a holnapi matek dogára" – jelentette ki a Középső. "Ugyan, ne foglalkozzunk már most a sulival!" – mondta a Legidősebb. "Hiszen az még csak holnap után lesz! Ki a fene akar most a tanulással foglalkozni?!" Túl gyorsan telt el a délelőtt – szinte észre sem vették, csak a déli harangszó hangjakor tűnt fel nekik, hogy végigjátszották az egész délelőttöt. Átizzadva, lihegve, és koszos nadrágokkal mentek be ebédelni, de még az udvaron megfogadták, hogy ebéd után azonnal jönnek is vissza folytatni a focit. Így is történt – miután az összes ebédet megették (hiszen nagyon megéheztek, annyit mozogtak), rögtön siettek is vissza az udvarra. A kicsi egyből neki is állt a falnak rugdosni kedvenc focilabdájukat, mintha egyáltalán nem is fáradt volna ki a délelőtt folyamán. A két idősebbik testvér pedig leült az almafa árnyékába, és őt figyelték.

A Középső egy idő után egyre csak jobbra tekingetett, és a szomszéd ház feléjük eső részét kémlelte. Iszonyúan öreg ház volt már, lepusztult, mocskos, és úgy összességében: halott. Mellette, a kerítés túloldalán odahányt fagerendák hevertek szerteszét, és különféle kacatok: rozsdás vascsövek, lyukas vödrök, az ég irányába kapaszkodó drótok, fémhuzalok. Ezek mind-mind az egykor ott lakó emberek kacatjai voltak, azonban sosem vették a fáradtságot, hogy megszabaduljanak tőlük. Generációk váltották egymást, de ezek a holmik rendre csak gyűltek, és gyűltek az udvaron. Időközben a kihalt, elhagyatott házba macskák, egerek, és patkányok költöztek – a padlásteret (amire a fiúk kertjéből is rá lehetett látni a ház oldalán éktelenkedő korhadt, üveg nélküli ablak révén) ellepték a galambok. Borzasztó bűz áradt kifelé azon az ablakon, a Legidősebbnek egyszer elmondta az egyik közelben lakó férfi, hogy egész biztosan galambok, és döglött kisállatok tucatjainak teteme hever odabenn, viszont senki sem megy be rendbe tenni a dolgokat, mindenki teljesen közömbös ebben az ügyben. A fiúk sem szoktak közel menni az öreg ház feléjük eső részéhez – a bűz őket is rendre eltántorította. Kóbor állatok bérelt lakóhelyévé vált az az épület már jóideje – mindenki elkerülte, amilyen messzire csak tudta. Elátkozott háznak tartották.

Macrotus_by_olivercd.jpg

"Mit látsz? Megint egy patkány?" – kérdezte a Legidősebb, mikor észrevette, hogy testvére a szomszédos házat bámulja. Az undorítóan nagy patkányok úgy jártak-keltek azon az udvaron, mintha csak az ott lakók szemtelen gyermekei lennének, akik éppen bújócskát játszanak a magas, gondozatlan növényzetben. Persze, hogy a Középső most is egy patkányt szúrt ki – jól megtermett, kövér patkány volt. Ott gubbasztott néhány korhadt fadeszka árnyékában, és éppen valamit rágcsált. A fiú felkapott egy kavicsot, és a patkány felé hajította. A kő élesen csattant az egyik vascső peremén, mire a patkány azonnal otthagyta késői ebédjét, és hirtelen gyorsasággal a bokrok közé iszkolt. A két testvérnek elégedett mosoly húzódott az arcán – a következő pillanatban viszont a Legfiatalabb rémült kiabálására lettek figyelmesek. "Neee!" – ordította nekik amaz, de addigra már késő volt. A focilabda, amit teljes erőből az imént éppen feléjük rúgott, egyenesen az öreg szomszéd ház korhadt, és régóta üvegtelen kis padlástéri ablakán repült be. Odabenn valamit ledöntött, valami el is tört, majd pattogott még egy-kettőt, és utána síri csend borult a fiúkra. Mind a hárman megdermedten álltak, és azt a bizonyos ablakot bámulták, mintha az várták volna, hogy a kedvenc labdájuk (amit mind a hárman imádtak) egyszerre feltűnik az ablakban, és visszapottyan hozzájuk. Ez természetesen nagy hülyeségnek tűnt, és lássuk be: valóban az is volt. A labda, amit mindig is oly nagy becsben tartottak, amire mindig is úgy vigyáztak, pont ott landolt, ahová a legvégső esetben sem szerették volna, hogy landoljon. A két idősebb egyáltalán nem volt mérges a Legfiatalabbra, sőt, még meg is dicsérték, hogy milyen remekül tud célozni. Ez láthatóan jobb kedvre derítette a fiút – lefelé görbülő szája kezdett mosolygásra állni, főleg mikor a Legidősebb elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ők bizony kihozzák azt a labdát! Tanakodásba kezdtek hát, mitévők is legyenek. A házba csak az ajtón át lehet bejutni, amihez át kell mászni a kerítésen, átvágni a lomokkal, és patkányokkal teli kerten, majd valahogy bejutni a bejárati ajtón, ami legjobb esetben is zárva van. Rosszabb esetben el is van torlaszolva. Már pont azon tanakodtak, hogy miként lehetne feltörni egy zárat, mikor a Középsőnek remek ötlete támadt: valaki másszon be a padlástéri ablakon át, ahol a labda is bejutott – a kertjükben ágaskodó almafa tetejéről éppen át lehet kapaszkodni oda. Mind a hárman egyetértettek ezzel az ötlettel, ami valóban remeknek tűnt. Nem volt az.

2/2: Fény derül a rejtélyre:

Az ötlet kitalálója, a középső testvér vállalkozott, hogy végre is hajtja a merész akciót – amúgy is ő tudott a legjobban fára mászni hármójuk közül. El sem gondolták, hogy mi lehet odabenn, csak a labda lebegett a szemük előtt. A Középső fél perc alatt már a fa tetején állt. Belátott még a romos padlástérbe, annak ellenére, hogy a Nap igencsak az ég alját nyaldosta már – nem nagyon érezték, hogy mennyire elment az idő. Sötétedett. Sietniük kellett. A bűz, ami a házból (és annak udvarából) terjengett, továbbra is körüllengte őket, viszont a Középső ezt most kissé jobban érezte odafenn. Nem volt ideje gondolkodni, azonnal a legmagasabb ágra mászott, onnan pedig az ablak felé vette az irányt. Könnyedén lépett rá a párkányra, hiszen kicsivel az ablak fölé került, így tulajdonképpen csak lefelé kellett ereszkednie. Egy perc sem telt el, és már benn is volt.

mockingbird_don__t_sing_by_kwassakwassa-d30vovy.jpg

A padlás belülről még lepusztultabb volt, mint amilyennek először gondolta volna. Hiányos tapéta, málladozó vakolat, és szerteszét öreg lomok koszos lepedőkkel letakarva. Komódok, szekrények, székek, különféle faládák. Jól látta, hogy egy-egy sarokban a rengeteg galambtollon, és ürüléken kívül megszáradt, fonnyadt galambtetemek is hevertek. Fentről pókhálók, és pókháló-maradványok lengedeztek lefelé, mintha az alant elhaladóba akarnának csimpaszkodni. Egyetlen probléma volt csupán: a labda nem volt sehol. Kereste mindenhol, benézett minden mögé, azonban sehol sem találta. Mintha kámforrá vált volna. Kihajolt az ablakon, és tudtatta a többiekkel is, hogy mi a helyzet. Abban egyeztek meg, hogy a Középső lemegy, és kinyitja nekik a – vélhetően – bezárt, öreg ajtót, ők pedig addig átmásznak a kerítésen, átvágnak az udvaron, és odabenn majd együttesen megkeresik a labdát. Így is történt – egyetlen lépcső vezetett lefelé a padlásról, a Középső azon indult el lefelé. Nyikorogtak a lépcsőfokok cipőjének talpa alatt. A falon ferde szögben álló, réges-régi fényképek mellett haladt el. Egyiken egy család, a másikon egy férj, és egy feleség még az esküvőjük napján. Kiöltözve, díszes ruhában. A harmadikon egy kislány. A negyedik kép hiányzott – valószínűleg magával vihette valaki. Csak futólag tekintette meg ezeket a képeket – úgy gondolta, sietnie kell.

Abandoned_house_by_Biomanz.jpg

Gyorsan leért a földszintre. Balra a konyhába lehetett betérni, oda be is látott – mocsok, és por uralkodott ott is. A csempézett padlón észrevett 3 kitekeredett pózban heverő patkány-tetemet. Odalenn a bűz talán minden eddiginél elviselhetetlenebb volt – szabályosan kavargott tőle a gyomra. A bomlás szaga. A halál szaga. Jobbra tőle résnyire nyitott ajtó állt. Talán pont a hálószobába vezetett, ő sem tudta ezt pontosan. Nem is volt ideje ilyesmiről merengeni, a két testvére már ott is termett a bejárati ajtó előtt, és kopogtatták bőszen. "Jól van már, jól van! Nyitom!" – szólt ki nekik a Középső. Az ajtó nem volt bezárva, viszont valaki egy jól megtermett fotelt tolt elé, torlasz gyanánt. Ezt ő ügyesen arrébb lökdöste, majd kitárta az ajtót. A másik két fiú tétovázva lépett be. Mindkettejük orrát megcsapta az éktelen bűz, a Legfiatalabb pedig csodálattal tekintett két másik testvérére, hogy mennyire bátrak, amiért egy ilyen ijesztő helyre be mernek lépni. Együtt siettek fel a padlástérbe, ahol azonnal bőszen keresni is kezdték a labdát. Néhány perc múlva a Legidősebb talált rá, egy nagyon mély, sötét sarok legvégében. Megtalálták azt is, amit a labda döntött le: egy porcelán váza volt az, régi, de minden bizonnyal értékes darab. Ez teljesen hidegen hagyta őket – biztosak voltak benne, hogy már senkinek sem fog hiányozni, különben nem hagyták volna ott. Mindannyian örültek, hogy meglett a labda. Elindultak hát vissza, le a padlásról, a földszint irányába. Út közben a Legidősebb is észrevette a falon csüngő képeket, és úrrá lett rajta a kíváncsiság. Az adrenalin-szintje még az eddiginél is magasabbra szökött, és odalenn, miközben a másik két fiú már ki akart menni a kertbe, ő a konyha felé vette az irányt.

edb5f10046b9d1725b67a8e054e18cdc.jpg

"Mit csinálsz? Gyere már, megvan, amiért jöttünk, nem?!" – kérdezték tőle értetlenkedve. De a Legidősebb hajthatatlan volt. "Még senki sem járt itt, nemde? Mi vagyunk az elsők hosszú évek óta! Szaglásszunk egy kicsit körbe!" – válaszolta nekik sejtelmes hangon. "De ezt nem szabad! Végtére is, mi betörtünk ide!" – szólt rá a Középső, de a fiú azonnal közbevágott: "Na és? Nem lakik itt senki! Lehet, hogy rábukkanunk valami értékesre is!" Ekkora már a másik két testvéren is eluralkodott a kíváncsiság, és szerették volna körbejárni a lakást. A konyha egész egyszerűen undorító volt, és nemcsak a padlón heverő patkány-tetemek miatt. Mintha valaki az egészet felforgatta, aztán úgyhagyta volna, hogy majd az idő eltakarítsa a nyomokat. Benéztek a hűtőbe is – természetesen üres volt. Évek óta rothadó kenyér díszelgett a konyhapulton, amiből már csak jószerével a patkány-családok lakomázhattak. Visszamentek a bejárati ajtó elé. Jobbra tőlük a résnyire nyitott ajtó, az mellett pedig még két másik (az egyik vélhetően a pincébe vezetett), amik viszont kulcsra voltak zárva. Úgy döntöttek, a résnyire nyitott ajtón belül még körülnéznek, mi lehet odabenn, aztán hazamennek végre, nehogy a szüleiknek feltűnjön, hogy nincsenek otthon. Utóbbi helyes ötlet volt – előbbi viszont nem. Egyáltalán nem. Amit odabenn találtak, attól mindhármuknak elállt a lélegzete. A Legfiatalabb még a hóna alá szorított labdát is elejtette döbbenetében. A hálószobában – merthogy oda nyílott az ajtó – egy poros, lehasznált franciaágyat találtak, benne egy valószínűleg hosszú-hosszú évek óta halott nővel. Koponyájához hozzátapadt fonnyadt bőre, a szemgolyói már régen eltűntek, félig nyitott szájából pedig össze-vissza meredeztek kifelé sárga fogai. Csontos kezei a mellkasán pihentek, a hajának nagyrésze már kihullott. Valamikor hófehér, csipkés hálóinge addigra már megsárgult, mellette az ágyon egyetlen családi kép hevert csak. Az, amelyik a padlástérbe vezető falról hiányzott. Groteszk helyzet volt – mintha a fiúk egy olyan ravatalon lettek volna, ahová senki sem hívta meg őket. A holttest pont úgy feküdt ott az ágyon, mintha az a koporsója lenne. Éppen csak a teteje hiányzott.

Aracnofobia2_by_Sinoca.jpg

A három testvér ennek a felfedezésnek köszönhetően egyszerre jött rá, miért is tarják elátkozottnak azt a házat az emberek, és egyúttal választ is kaptak a házat, és a kertet belengő iszonyatos bűz kérdésére is. Szótlanul, némán álltak ott egy darabig, és rémisztő felfedezésüket bámulták. Egyik sem mert megszólalni, végül a Legidősebb szánta el cselekvésre magát: szabályosan kilökdöste két testvérét a szobából, kinyitotta a bejárati ajtót, és kiparancsolta őket az udvarra. Reszketve ment vissza a hálószobába, próbált nem ránézni az ágyon heverő testre, felkapta a focilabdát és elindult kifelé. Az ajtóban azonban megtorpant. Erőt vett magán, és visszasétált az ágy mellé. Nem a hullát figyelte, tudta jól, hogy az csak álmatlan éjszakákat okozna neki. A test mellett heverő régi fényképet vette szemügyre. Egy férfi volt rajta, és egy kislány – a lány lába mellett kölyökkutya. Boldognak látszottak, nagyon boldognak. A Legidősebb nem várt tovább. Kisietett az udvarra a többiek közé, majd átvágtak a lomokkal teli kerten, és visszamásztak a kerítésen a saját kertjükbe. "Itt várjatok!" – szólt a Legidősebb, és bement a házba. Elmesélte mit találtak a szomszédos házban. Még aznap kiérkezett a rendőrség, és elszállították a nő holttestét. A három fiú a történtek után fél évig pszichológushoz járt, a Legfiatalabb miután akkor, ott megpillantotta a holttestet, egy teljes napig képtelen volt megszólalni. Aztán idővel persze rendbe jöttek a dolgok. Az öreg házat a rendőrség lezárta, végképp nem lehetett már bemenni oda soha többé. A nő halála, és múltjának összes (sötét) titka örök rejtély maradt – pedig a pincét még csak nem is látták...

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr684558933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.