Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

És mi lesz azután?

2012. július 29. - -Britpopper-

Előszó: ez egy elég régi irományom és azt hiszem valami durván depis filmet néztem meg előtte. Talán épp a Komfortos Mennyország című Peter Jackson filmet amelyet tudom, hogy sokan megvetnek de szerintem igenis jó film. Nem éppen vidám (sőt!), de jó film. Szóval valahol ennek hatása is közre játszott abban, hogy eme iromány ilyen búskomor lett. Nomeg persze ott van még az a tény is, hogy előszeretettel írok komorabb témájú olvasmányokat mintsem szivárvány-hányós böszmeségeket. És ez így van jól.

 

Semmi, azután nem lesz semmi. Legalábbis nekem nem lett. Ugyanúgy itt vagyok még, és nem mentem sehová. Nem szabad elhinni mindent, amit hallasz. Hiába ültetnek el hamis képzeteket a fejedben a mozifilmek, meg a filmsorozatok, avagy a tv-műsorok. Nem lesz semmilyen önmaga felé húzó fény, halott rokon hívószavai, vagy misztikus túlvilági átjáró. Legalábbis nekem semmi ilyesmi nem adatott meg – ugyanúgy tudatomnál vagyok, mint azelőtt, hogy meghaltam. Csak éppen körülöttem változtak meg a dolgok, nem is kicsit. Egyrészt itt van ez a sok-sok víz. Bűzös, zöld, zavaros, sötét víz. Mindenféle izé, akármi és valami úszkál itt mellettem: papír foszlányok, halott bogarak, növénydarabok, uszadékok, és még megannyi érdekes dolog. Kinyúlnék értük, de nem engedelmeskedik a kezem. Mondjuk ha jobban belegondolok, még ha tudna is engedelmeskedni, a biciklilánc akkor sem engedné. De ez egyéni probléma. Másrészt itt nagyon egyedül is érzem magam. Furcsa innen a mélyből felfelé kémlelni, hátha láthatok valami mozgást. A múltkor például egy kutya úszkált odafenn – azt hiszem a gazdája véletlenül túl messzire dobta a kutyus játékszerét, és az itt landolt, a vízben. Az a kutya nem volt szívbajos, rögvest az imádott játékszere után vetette magát – szerintem még élvezte is, hogy kicsit pancsikolhat ebben a szutykos vízben.

concert_in_heaven_by_sabin_boykinov-d3gl2i0.jpg

 

Hát most nézd meg a fenti képet – nem gyönyörű? Ilyesminek tartják az emberek a Túlvilágot, ahol régóta halott rokonaikkal, és ismerőseikkel találkozhatnak végre. Ahol megszűnik az idő, mint fogalom, és az örökkévalóságig együtt maradhatnak apák, és fiaik, anyák, és lányaik, szerelmesek, és legjobb barátok. Tényleg csodálatos lehet – itt viszont semmi ilyesmi nem történt. Na jó, talán egy ilyen módon bekövetkezett halál után nem is várhatnék mennyei boldogságot, de azért titkon vártam valamiféle katarzist, ezt be kell vallanom neked. Furcsa volt, igen ez a legjobb szó erre: furcsa. És mielőtt megkérdeznéd: fájt, igen nagyon fájt…kb. fél percig. Utána már nem éreztem semmi fájdalmat, csak egy kicsit kaparta még a sok uszadék a torkomat, amiket hirtelenjében lenyeltem. Fúj, bele sem merek gondolni, mi minden ment le a gyomromba. Bár, ha így jobban szemügyre veszem az élettelenül lebegő testemet, bizony be kell ismernem, hogy vízihullaként nem nyújthatok valami bizalomgerjesztő látványt. Fúj, vajon én is olyan felpuffadt, eltorzult hulla lehetek, mint amilyeneket a Helyszínelőkben látni? Szerintem a saját arcomat már én magam sem ismerném fel. A ruháim már rég foszlásnak indultak, amit különösen sajnálok, mert ezt a pólót még egy Szigetes koncert alkalmával szereztem, és nagyon nagy becsben tartottam. A nadrágomért nem kár, sosem kedveltem ezt a nacit, mert – dacára annak, hogy jól állt – mindig is szorított. A cipőim…nos, a cipőim sajnos elúsztak, mikor leváltak a lábamról, ami jelentősen összement idelenn. Néha azon gondolkozom, hogy vajon a lakáskulcsom benne van-e még a nadrágom zsebében, és ha igen, akkor mennyire rozsdásodott már meg? Kicsit? Nagyon? Közepesen? Komolyan kedvem lenne lenyúlni, és kivenni, hogy vessek rá egy pillantást, csak hát ugye a végtagjaim már nem engedelmeskednek nekem. Hiszen én már csak a Tudat vagyok, vagy ha úgy tetszik: a Lélek. Egy élettelen holttestbe börtönözve, ki tudja még meddig.

Nem elég, hogy tucatnyi képzeletbeli barátot találtam ki magamnak, még híres emberekkel is elbeszélgetek néha. Szokták mondani, hogy mikor az ember a halál küszöbén áll, lepereg előtte az egész élete – nekem idelenn annyi szabadidőm van, hogy nemhogy az egész életemről, hanem kb. minden egyes napról filozofálhatok egész álló nap. Gyermekkor, születésnapok, családi ünnepek, Karácsonyok, az első nap az óvodában, barátok, tanítónénik, az első nap az iskolában, csínytevések, kirándulások, felvételik, a gimis évek, az első szál cigi, az első csók, szex, és az első nagy szerelem. Tisztán látom magamat mint kisfiú, aki feje búbjáig beöltöztetve épít erődöt magának a hóban, és tisztán látom magamat mint tinédzser, aki az első füves cigiét követően úgy érezte, hogy megválthatná akár az egész világot is. Tisztán látom magamat mikor az érettségi előtt remegő kézzel léptem be a terembe, és tisztán látom magamat mikor először csókolóztam. Tisztán látom magamat az első munkahelyemen, és tisztán látom magamat a saját esküvőmön is, ami ugyan sosem jött el, mégis lett volna rá alkalom. Mindent tisztán látok, csak éppen azt ami körülöttem van, azt nem. És itt most erre a poshadt, zavaros vízre gondolok, mert néha tényleg megőrjít a jelenléte. Tényleg, hogyan, és miért is kerültem én ide? Sétálgattam. Körülöttem szántóföldek, és hatalmas erdők. Senki nem járt arra, mikor én ott sétálgattam – legalábbis ezt hittem. Rémlik valami alak a fák között, aki egyre közelebb, és közelebb jött hozzám. El akartam szaladni, de a lábaim nem engedelmeskedtek – az alak meglökött, és én elestem. Valamiért már nem tudtam felállni – éreztem, hogy nagyon fáj az oldalam is, és mintha valami meleg cucc folyna végig rajtam ott. A pasas meg csak jött, és jött, és jött, egyre közelebb, és közelebb, és közelebb, és nem tudtam, hogy miért pont velem csinálja ezt, és nem akartam így, és behunytam a szemem, és…és utána a vízben tértem magamhoz. Le kell szögeznem, hogy a sors kiállt magáért, és a gyilkosom nem úszta meg: miután körbetekert a biciklilánccal, és belökött félholtan a vízbe, lesétált a legközelebbi vegyesboltba, és úgy ahogy volt, csurom vizesen/véresen egy zacskó sajtos chipset kért az eladónőtől. Mikor látta, hogy az annyira megrémült, hogy ijedtében megnyomta a vészhívót, a gyilkosom átvetette magát a pulton, és az eladónőre támadt. Hatszor, vagy hétszer sikerült őt is megszúrnia, mire a dulakodásra kijött a tulaj, és a beosztottja (aki egyben kisebbik lánya volt) védelmére kelt. A gyilkosom mindent megtett, hogy ő kerekedjen felül, pechére azonban a tulaj egy igencsak tagbaszakadt alak volt, aki a földre teperte, majd egy-két jól irányzott ütés után engedte magára telepedni a vörös ködöt, és kitekerte gyilkosom kezéből a kést (amin még az én vérem is száradt), majd azt a gyilkosom torkába döfte, méghozzá jó mélyen. Hörgött, és vért öklendezett fel az én gyilkosom, mikor a tulaj megadta neki a kegyelemdöfést, és egy jól irányzott mozdulattal a kést vízszintesen úgy felrántotta, hogy azzal tulajdonképpen felszakította a gyilkosom torkát, és ahogy a Sin Cityben, úgy ő is egy amolyan pez-figurát csinált abból az emberből, akinek a halálomat köszönhetem. Hogy mindezt honnan tudom? Hát mert álmodtam róla.

stream_reflections_by_artsaus-d53g2v0.jpg

Bizony, én is szoktam álmodni még, dacára annak, hogy ez talán nem a normális ilyen állapotban. Gyakran álmodom a világban történő dolgokról, úgyhogy mondhatnám, hogy nem maradok le semmi fontosról, de ez persze nem igaz – sajnos jobbára csak tragédiákról, balesetekről, és halálesetekről álmodom. Néha elgondolkodom azon is, hogy milyen lehet normális körülmények között nyugodni, például egy puccos koporsóban. Ha ott tértem volna magamhoz, az talán még ennél is sokkal-sokkal rosszabb lett volna, ugyanis ott csak a sötétség, és a hideg vesz körül. Itt pedig legalább minden nap történik valami (mondjuk minden nap új uszadékokkal találkozok, és néha van némi mozgás is odafenn), még ha ezek a történések teljesen jelentéktelenek, és egy külső szemlélő számára holt érdektelenek, és unalmasak is. Most azonban zárom soraimat, és tovább szemlélődök idelenn, hátha történik végre már valami nagyobb volumenű változás. Azt hiszem nem venném éppen rossz néven, ha végre rám találnának már – ideje lenne. Nos, majd kiderül. Addig is minden jót kívánok neked, és legyen szép napod! Én pediglen csak egyvalamit akarok idelenn, ebben a sötét, büdös, homályos víz-sírban: álmodni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr804637997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.