Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Bandi a hegyről: Az öreg ház rejtélye (folytatás)

2012. augusztus 10. - -Britpopper-

Már közzé tettem itt az Öreg házas sztorit de azt még talán nem említettem, hogy annak idején volt egy pályázat is amelynek keretében az olvasók küldhették be a maguk befejezését a történetet illetően. Ezek még mind a mai napig megvannak talonban a gépemen és alkalomadtán majd közzé is fogom tenni őket, azonban most elolvashatjátok Bandi a hegyről cimborám (akivel együtt alkotunk a mostmegmondjuk.blog.hu felületén is) változatát amely egyébként a győztes pályamű lett anno. Fogadjátok szeretettel:

 

A tavaszi hóolvadást már csak néhanapján szakították meg éjszakai hidegek. Mint minden március elején, az öreg Bill Peterson most is előásta a garázs mélyéről a különféle szerszámokat, hogy elvégezze a ház körül azokat a javításokat, amiket a hosszan tartó téli fagyok okoztak az elmúlt hónapok alatt. Amikor a kerek képű férfi a barna színű kezeslábasában először indult a hólétől még lucskos hátsó kertbe az egyik szombat reggelen, majd ott először a pinceablakokat szemügyre véve négykézlábra ereszkedett, szakasztott olyan tűnt, mint egy óriásira nőtt, pufók mezei pocok, ami élelmet keresve bújt elő a vackából az első langyos, tavaszi napsütésre.

A legidősebb testvér az ablakból figyelte, ahogy szomszédjuk a minden évben megszokott, már-már rituálészerű munkáját végzi lassú, kimért mozdulatokkal. Az apja szerint Peterson világéletében egyedül élt, és minden szabad percét barkácsolással, meg annak az öreg autónak a bütykölésével töltötte, ami napi rendszerességgel verte fel a környék nyugalmát, ha az öreg bevásárolni indult, vagy a horgászfelszerelését a platóra pakolva eltűnt pár napra, hogy a városhoz közeli tavak felé vegye az irányt.

 

A fiú a múlt éjjel megint keveset aludt, és ennek a hatására még most zúgott a feje, forróságtól lüktető szemhéjai alatt pedig mintha ezernyi hangya szaladgált volna, amikor lehunyta azokat. Így ment ez mostanában. Álmok és gondolatok foglalkoztatták, olyanok, amikkel semmiképpen sem lett volna szabad törődnie, de amelyek befészkelték magukat az elméjébe, és mint egy alattomos vírus, lassan teljesen elhatalmasodtak rajta. A ház hívta őt. Vagy inkább vonzotta, mint lepkét a fény. Talán ez volt a legtalálóbb kifejezés mindarra, amit érzett. Eleinte persze nem akart tudomást venni erről a dologról. Minden igyekezetével azon volt, hogy elfelejtse azt a borzalmas látványt, ami a hálószobában fogadta őket, el akarta felejteni a sápadt, délutáni fény alkotta fenyegető árnyékokat a falon, és a bűzt, ami beleitta magát a hajába, a bőrébe, és ami körüllengte őt azóta is – legalábbis így érezte. Hogy mindezek a dolgok mikor kezdődtek újra, arra már ő maga sem emlékezett pontosan. Az esetet követő első hetek görcsös felejtése egy ideig látszólag sikerrel járt. De csak egy darabig. Először próbált róla beszélni a szüleivel, elmagyarázni nekik, hogy gondolatai mostanában egyre csak a lepusztult romhalmaz körül forognak, de a szülők, bár először megértőnek bizonyultak gyermekükkel szemben, utólag már egyre kevésbé viselték el állandó találgatásait, és sejtéseit, és láthatólag nagyon szerették volna, ha legidősebb gyermekük túlteszi végre magát a történteken.

winter_has_gone_by_lightlyblue-d3coyhj.jpg

 

- Ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy hétfőn téged is elviszlek a dokihoz, nem csak az öcsédet! – ripakodott rá az anyja egy nap. Mivel ő ezt nem akarta, onnantól hallgatott, és nem bocsátkozott többé találgatásokba sem. Most már csak azt tudta, hogy éjjelenként, álmában rendre meglátogatja a házat. Hogy ott kóborol a dohos levegőjű, félhomályos folyosókon, önön légzését, és a szél baljóslatú dúdolását hallgatva, ami meglengeti a szakadt függönyöket és a selymes pókhálókat. Az öreg hálószoba levegője hideg és nyirkos, az ágyon fekvő foszlott takaróra, mely alatt ott nyugszik a halott, gyér holdfény tűz, és az ágy alatt patkányok neszeznek. A sarokban megvonaglanak az ócska, odavetett göncök, az ajtózár megcsikordul, mintha valaki kívülről próbálgatná, a padláson halkan koppan valami, és a koszos ablakon át a szobába vetülő árnyékok úgy magasodnak fölé, mintha máris el akarnák nyelni. Az ajtó pedig, az a gondosan bezárt pinceajtó álmában tárva-nyitva áll, de mögötte olyan sűrű, és rosszindulatú a sötétség, hogy még közeledni sem mer feléje, nemhogy belépni. Az ajtókeret sötétségén túl pedig az eleven hús nyers szétszakadása hallatszik.

 

* * *

 

Az alkony leszállt a városra. Nyugaton eltűnt a nap, és a bíborvörös ragyogás, ami elöntötte az égboltot, percről percre sűrűbb lett. A levegő lehűlt, és az olvadékvíz lassan jégbordává fagyott az utakon. A fiú a hátsó kerten osont át az öreg Bill Peterson udvarára. A férfi nem sokkal korábban távozott valahová a kivénhedt, javítófesték-foltokkal tarkított terepjárójával, és abból a számtalan holmiból, amit magával vitt, arra lehetett következtetni, hogy nem is tér haza még jó ideig. Így hát a fiú az egyre növekvő sötétséget kihasználva beosont a kertjébe, és egyenesen a garázs felé vette az irányt. Amikor az imént keresztülvetette magát az alacsony léckerítésen, a szíve hirtelen torkába ugrott, hogy ott verjen tovább, de legyűrte az idegességet, és eltökélt léptekkel lopakodott tovább a félhomály leple alatt. Izzadtságcseppek gördültek végig a homlokán és a hátán a vastag kabát alatt, de nem vett róluk tudomást. Csak azt tudta, hogy igyekeznie kell, hiszen a szülők nemsokára keresni fogják. Egy barátjához való látogatás ürügyével jött el az előbb otthonról, de alig hogy kilépett az ajtón, a ház mellett sorakozó, egyelőre még kopasz bokrok takarásában a hátsó kertbe sietett. A garázs oldalsó ajtaja – ahogy remélte - nem volt kulcsra zárva. Odabent már teljes sötétség honolt, csak az ablakkeret négyszöge derengett halványan a szemben lévő falon. Festékhígító és fűrészpor keverékének szaga terjengett odabent, meg egy kevés az autó csípős kipufogógázának maradványából. Nyitva kellett hagynia az ajtót, hogy az onnan beszűrődő sápadt fényben tájékozódni tudjon, de így is hamar megtalálta, amit keresett. Milyen jó, hogy pár hete az öreg Peterson megkérte, segítsen neki egy keveset némi barkácsmunkában. Így legalább nem kellett vakon, és találomra keresgélnie. Nemsokára egy kalapáccsal és egy elemlámpával a kezében távozott, amiket otthonról nem mert elhozni, nehogy gyanút fogjanak. Határozott léptekkel tartott újra a sötét kerten át a házuk túloldalán álló romos épület irányába. Ahogy a ház felé lopakodott, az a tizenhárom éves kora ellenére meglehetősen érett gondolat, ami napokkal korábban kúszott az elméjébe, most már gyakorlatilag bizonyosságnak tetszett számára, még azelőtt, hogy elérte volna az ajtót. Úgy okoskodott, hogy az álmok – és vele az egész lidércnyomásos érzés, ami a hatalmában tartja – elmúlik, ha fényt derít végre arra, mi van a pincében. Nehéz volt persze rászánnia magát arra, hogy végül neki is vágjon a feladatnak, se a nyomasztó érzés, és a sötét álmok végül cselekvésre kényszerítették.

 

A bejárati ajtót nyitva találta – úgy látszik, senki nem vette a fáradtságot, hogy zárat szereljen rá. Persze miért is tették volna? Csak a ráragasztott sárga szalagot kellett feltépnie, amivel a rendőrség lepecsételte aznap, amikor fél éve rátaláltak a ház titkára. Éppen akkor zárult be mögötte csikorogva az ócska ajtó, amikor odakint, az utcán kigyúlt a közvilágítás. Az elemlámpa éles, fehér fénycsóvája végignyalta a mocsoktól feketéllő falakat. A fiú néhány lépést tett előre a recsegő padlón, amely a néma csendben minden egyes lépéskor fülsértő zajnak hatott. A szíve kis híján kiugrott a helyéről, síkos tenyerében kifehéredett ujjakkal szorította a lámpát és a kalapácsot, és már éppen azon volt, hogy inkább visszafordul, de sikerült meggyőznie magát. Nem azért tervezgetett addig, hogy most feladja.

 

- Azért sem – zihálta föl-le ugráló mellkassal félhangosan.

 

A hálószoba ajtaja, ahol a holttest feküdt annak idején, nyitva állt, az ajtókeretben néhány sárga, keresztbe feszített rendőrségi szalag libegett a különféle réseken keresztül betóduló léghuzatban. Csak egy pillantást vetett a sötét helységbe – lelki szemeivel szinte látni vélte a takaró alatt fekvő testet – aztán tovább sietett. A konyha bűze újra az orrába csapott, és ahogy körbevilágított odabent, az árnyékok föléje magasodtak az elemlámpa fényében, vagy éppen a sarkokba menekültek, onnan fenyegetve őt. A tűzhely nyitott, rozsdás ajtónyílása rosszindulatúan vicsorgott a behatolóra, a padlón lévő kosz recsegve tapadt cipőtalpára, ahányszor odébb lépett, és az egyik sarokból halk, folytonos kaparászás hallatszott, éppen olyan, mintha egy nagyra nőtt, visszataszító bogár ülne ott, ami a csápjaival dörzsölgeti a falat. Láthatatlan szárnyak rebbentek meg a padláson, talán denevérek, vagy télire behúzódott galambok. Valahonnét ütemesen doboló vízcseppek zaja szüremlett idáig.

 

A fiú – bár nem láthatta önön arcát – halott sápadtan jutott el a pinceajtóig. Minden akaraterejére szükség volt, hogy ne rohanjon el azonnal. Megpróbálta kinyitni, de nem csodálkozott azon, hogy zárva van. Az elemlámpát a földre támasztotta, majd szemügyre vette a régi, vörösréz ajtókilincset, aztán jól megszorította a kalapács nyelét, és gyenge izomzatának minden erejével rásújtott. Az éles csattanást követően a kalapács feje lecsúszott róla, és végigkarcolta az ajtó lapját. Ekkor újra lesújtott. Az újabb ütés hangja messzire szállt a házban, és a kopott falak sokáig dobálták ide-oda, még végre elnyelték. A harmadik ütésnél aztán fájdalom hasított a csuklójába. Ha egy új ajtózárról van szó, valószínűleg sosem jut eredményre, mert hamarabb elfárad. De a régi, réz ajtózár és a szúette fa végül megadta magát a gyermeki erőnek. A negyedik ütésnél a kilincs kifordult a helyéről, az ötödikre pedig valami fémes csörömpöléssel zuhant a földre a túloldalon, és az ajtó résnyire kitárult. A fiú a földre ejtette a kalapácsot, és úgy zihált, mintha csak egy imádott focimeccsen lett volna túl. A szája kiszáradt a hideg levegőben, a torka pedig szúrt a szomjúságtól. De eközben elöntötte az a különös érzés, hogy legyőzött egy akadályt, és a titok nyitja most már itt van előtte.

 

A mélybe vezető lépcső nyikorgott, és az elemlámpa képtelen volt eloszlatni a sűrű, nyúlós sötétséget, ami vastagon tapadt a falakra. A dohos, kriptaszagú helységet az elmúlás szaga lengte be. Odalent ócska szekrények és több generációval korábban használt bútorok sorakoztak, meg felcsavart szőnyegek, üresen kongó fém kannák, és egy polcon penészkoronát viselő befőttes üvegek. Víz csorgott lefelé a piszkos téglafalon, és gyűlt jégkásás tócsába a poros betonpadlón, amin kusza repedések futottak végig. A hálóikban gubbasztó kövér pókok nyugodtan tűrték a kíváncsi gyerekszemek vizsgálódását, az egerek azonban fejvesztve menekültek a repedésekbe a lámpa fénye elől. Amikor apró lábaik kaparászása elhalt, néma, nyomasztó csend szakadt a pincére. A fiú, ha ebben a pillanatban eszébe jut, hogy kíváncsisággal vegyes akaratereje már most meghaladta sok felnőtt emberét, valószínűleg vállon veregeti magát. De valami egészen más kötötte le a figyelmét ebben a pillanatban, ahogy a porszemek sokaságában táncoló fénycsóva megállapodott egy, a pincében kissé szokatlannak számító bútordarabon.

Winter_isnt_gone_yet_by_MilkyBerry.jpg

A lépcső alatt egy régi, valaha jobb napokat látott ágy állt, ami még a hideg ellenére is érezhető vizeletszagot árasztott. A takaró gondosan össze volt hajtogatva a végében, a párna pedig úgy volt felrázva, mintha csak a gazdája percekkel korábban hagyta volna magára fekhelyét. Vastag por fedte azonban, és fátyolos pókháló csillogott fölötte. A gyűrött, mocskos lepedő alatt valami mozgott. Talán egy rágcsáló. Mielőtt azonban a fiú jobban szemügyre vehette volna, a semmiből előtörő szélroham vágott végig a pincén, és az ajtó, amit lefelé jövet nyitva hagyott, hangos dördüléssel becsapódott. Akármennyire is bátornak érezte magát az előbb, felborzolt idegeinek ennyi végképp elég volt. Két hosszú ugrással a lépcsőnél termett, és fel akart rohanni a konyhába, onnét pedig ki az utcára, de valami mégis megállította.

 

Először azt hitte, csak a szeme káprázik. De pillanatok alatt rájött, hogy mégis jól lát.

 

Egy nő állt az ágy előtt. Hófehér hálóruhát viselt karcsú testén, aranysárga haja a vállaira omlott, kezeit összekulcsolva tartotta maga előtt, amitől egy imádkozó ember benyomását keltette. Ahogy ránézett, a fiú meglepődve tapasztalta, hogy különös nyugalom szállja meg. A nő arca kedves, már-már vonzó benyomást tett rá. Ahogy az asszony ráemelte a tekintetét, különös melegség gyúlt ki a gyomrában, ami lassan szétáradt a testében, és kitöltötte egész belsőjét. Legvégül a fejében uralkodott el valami hamis biztonságérzet, ami elfújta iménti félelmét. Most már veszélytelennek találta a nőt, aki szívélyes mosollyal az arcán figyelte a gyereket. De a semmiből előtűnt jelenés tekintete mindezek ellenére is borzongatóan hűvös maradt. A fekete szembogarakból szinte sütött a kegyetlen hideg.

 

- Régen vágyok már egy gyermek látogatására, aki enyhít a magányomon – suttogta alig hallhatóan. A fiú válaszolni akart valamit, de mégsem tette. Helyette szó nélkül, és mozdulatlanul tűrte, ahogy a nő hangtalanul közelebb lép hozzá, és anyai gyengédséggel simít végig az arcán. Puha keze volt, enyhe levendulaillat lengte körbe. Az egész teste különös, vibráló melegséget áraszt, állapította meg, mialatt a nő egészen magához húzta, és átölelte, mintha csak régen látott gyermekét tartaná újra a karjaiban. A fiú belefúrta az arcát a selymes öltözékbe, és aprókat lélegzett. Valami fémes tárgy villant meg a nő kezében. A fiú semmit nem vett észre belőle, de ha így lett volna, valószínűleg akkor sem tehetett volna semmit. A teste megrándult, aztán elernyedt, és az elemlámpa csörömpölve gurult az egyik sarokba.

 

* * *

 

A rendőrtiszt a homlokát vakargatva állt a nyitott pinceajtóban, aztán gondterhelten beletúrt őszes hajába, ami jól harmonizált szürke zakójával. Ötven éves lehetett, vagy talán egy kicsit több, és tömött bajusza alatt halkan morgott valamit. Szívből gyűlölte az efféle eseteket.

- Nos? – kérdezte fiatal helyettesétől, aki egy noteszt lóbálva jött felfelé a pince lépcsőjén. A helyszínelők már végeztek, és elszállították a testet, amit a keresőkutyák találtak meg két nap után.

- Még mindig nem világos minden – válaszolt a fiatal férfi kicsit szégyenkezve. Felnézett az idős nyomozóra, és nem szívesen ismerte el, hogy megakadt a munkájában. – Nem találtak szexuális bűncselekményre utaló jeleket, de még csak dulakodás nyomait sem. Talán valamilyen ürüggyel lecsalták ide a fiút, és…. – széttárta a karjait. – Megölték. – Nem tette hozzá, hogy valami vadállat egy kést mártott a nyakszirtjébe.

- Az elemlámpán az ő ujjlenyomatai vannak – mondta az öreg.

- Igen, és a kalapácson is. Mindkettő a szomszéd öregé, de már kihallgatták és elengedték. Bombabiztos alibije van.

 

Az idős nyomozó csípőre tett kézzel fordult körbe az ajtónyílásban. Mi a fene történhetett itt? Ez a kérdés szinte kiíródott a homlokára. Már az sem volt világos, miért jött vissza a fiú abba a házba, ahol fél évvel korábban találtak egy hullát, ami valószínűleg egy életre szóló sokkot okozott nekik. Egy ilyen, hosszú távú traumát okozó helyre visszacsalni egy gyereket? Nem, az lehetetlen. Magától viszont miért jött volna vissza? A fiatal nyomozó a ceruzája végét rágta. Ő is itt volt ősszel, amikor lezárták a házat, és elszállították a nő maradványait. Mint kiderült, az asszony annak idején – vagy tizenkét éve - teljesen megőrült, amikor a gyermeke a kerti tóba fulladt. A férje viszont, ahelyett, hogy orvoshoz vitte volna, inkább a pincébe zárta az idővel egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő nőt, akinek egy idő után már beteges rögeszméjévé vált, hogy a túlvilágon tovább élhet a gyerekével, és az egész családjával is. Egy éjszaka valahogy kijutott a pincéből, mindenkit megölt, aztán lefeküdt az ágyába, és mérget vett be. És a környéken senkinek nem tűnt fel, hogy egy család nem mutatkozik többé. Agyrém, mennyire tesznek egymásra az emberek, gondolta.

- Volna itt egy érdekes dolog – mondta végül az idős nyomozónak.

- És mi az?

- A legkisebb fiú pszichiáterhez jár azóta, hogy pár hónapja megtalálták itt az asszony holttestét. Beszéltem a dokival, aki először az orvos-beteg titoktartás miatt nemigen akart mondani semmit, de amikor megtudta, hogy mi történt, elárult valamit. Talán nem lényeg, de…

- De?

- A legkisebb fiú hetek óta azzal álmodik, hogy a testvére véres holttestét látja a pincében.

 

 

 

 

Bandi a hegyről

 

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr604705692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.