Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Az Éden-sziget titkai (1.rész)

2012. szeptember 13. - -Britpopper-

Előszó: Újabb novella-sorozat kerül terítékre itt a blogon. Nagyjából heti rendszerességgel fogom kitenni a sorra következő részeket, erősen ajánlom a sorozatot annak aki kicsit is kedveli a gótikus horror -féle olvasmányokat, esetleg favorizálja emellett még Poe, avagy Lovecraft munkásságát is. A történet megírásához sok ihletett merítettem Agatha Christie "Tíz kicsi néger" irományából és ez vissza is köszön a kész alkotáson. Most, hogy beköszöntött az Ősz, igyekszem magam is a borongósabb, félelmetesebb novelláimat közzé tenni. Remélem, hogy elnyeri majd azok tetszését akik végigolvassák.

c6a5e24cc97540c1b6dc195e1a613a2a-d320wxp másolata másolata.jpg

1938. november 2.:

Hideg szél fújdogált az Északi-tengeren. Az égbolt félelmetesen sötét szürke színben úszott, és ez a széllel kombinálva egyértelművé tette, hogy hamarosan óriási vihar csap majd le a vidékre. Fekete felhők suhantak odafenn, és vettek fel groteszk alakzatokat. A kis hajó mindezek ellenére megállíthatatlanul szelte az egyre erősödő hullámokat, ködfátyolban úszó célja felé. A fedélzeten mindössze 10 utas volt, és Harry, a kapitány. Harry már egészen kicsi gyermekkora óta a tengert tekintette második otthonának, hiszen az apja is halász volt, sőt a nagyapja is. Természetesnek vette hát, hogy ő is ezt a mesterséget választja majd magának. Annak idején mindig csodálattal tekintett az apjára, aki már hajnalban kihajózott, és általában csak napnyugta után állított haza. Ha megfelelő volt a kapás, akkor mérhetetlen jó kedve volt az öregnek, ha viszont alig akadt valami a horogra, akkor állandóan csak kesergett, és szitkozódott. Harry örült az olyan kivételes napoknak, mikor kihajózhatott vele ő is, és megcsodálhatta halászat közben. Jól megtermett, izmos ember volt az öreg – egy tenyere akkora volt, mint Harry feje. Nagyon szerették egymást. Sajnos az élet közbeszólt, és a vén halász a tengerben lelte halálát, már sok-sok évvel ezelőtt.

Egy esőcsepp rántotta vissza a valóságba Harry-t, aki éppen ezen mélázott. Alkatra egyáltalán nem volt az apjához hasonló: vékonyka, magas pasas volt mindig is. Az évek azért megedzették, és valójában sokkal erősebb volt, mint az kívülről elsőre látszott volna. Megvakargatta a borostáját az arcán, amelyre a hideg esőcsepp pottyant, majd a hajó végébe pillantott. A 10 utas mind behúzódott a gyenge fém-tetőszerkezet alá, mert érezték már, hogy hamarosan rákezd jobban is az eső. Harry nem gyakran vállalt ilyen külön fuvarokat, pláne nem ilyen gazdag ficsúroknak, azonban a pénz miatt mégis szükséges rossznak tekintette. Az Éden-sziget pedig, ahová tartanak, csupán néhány órás hajóútra volt a szárazföldtől. Egymagában árválkodott a tenger mélyén, messze a városi kikötőtől. Az utasok kötetlenül beszélgettek, érezhetően jó kedvükben voltak. Lawrence, az öreg orvos éppen az utolsókat pöfékelte kedvenc pipájából, és Susannal, a tanárnővel beszélgetett, aki azon aggódott, hogy nehogy előbb érje el őket a vihar, és a tengerbe ne forduljon a gyenge kis hajó. James – akiről Harry első látásra megállapította, hogy egy svindler – a hajó szélének támaszkodott, és kifelé bámult. Lát már valamit? – kérdezte tőle Eliot, az ifjú színészpalánta, aki a világért sem állt volna ki a szemerkélő esőbe, nehogy akár csak egy csepp is érje méregdrága öltönyét. Még semmit. Túl nagy a köd, és sötét is van. – válaszolta erre James. Pedig ideje lenne már, ha odaérnénk! Fáj a lábam! Ezen az ócska ladikon még leülni sem lehet! – panaszolta nekik Rita, a dúsgazdag grófnő. Pöffeszkedő, lenéző stílusát nem értékelte az utasok közül senki, még Eliot sem, aki modorában pedig sokban hasonlított a grófnőre. Velük utazott még Tom és Brian, a két módos üzletember (akik mellesleg unokatestvérek is voltak), Ronald, az öreg professzor, és a 17 éves fia, Peter, valamint Kate. Kate egyetemista volt, és eleinte el sem akart indulni erre az útra, azonban az édesanyja meggyőzte, hogy menjen csak. Ki nem állhatta McShane nagybácsit, akihez tartottak, de az édesanyja szava volt a döntő ebben a témában (mint ahogy sok másban is). Látom már! Ott van! – kiabálta James, és majd keresztül bukott a hajó szélén. Mindenki odasereglett mellé – kivéve Harry-t, hiszen ő már látta eleget –, hogy szemügyre vegyék a szigetet, amely ijesztően lassan tűnt elő a sűrű ködfátyolból. Eleinte csak a köralakja látszott, majd ahogy egyre jobban közeledtek hozzá, úgy tűntek fel a fák, a bokrok, a különféle apró részletek a kora esti szürkületben. És persze maga a birtok. Lord Angus McShane egyedüli tulajdona volt az egész sziget, ezért a rajta lévő összes épület az ő birtokát képezte. Kastélya a sziget legmagasabb pontján helyezkedett el. A látványa egyszerre volt lenyűgöző, és félelmetes, amint a szobákból kiszűrődő lámpafények előbb sejlettek fel, mint maga az épület. Megjöttünk. – felelte Harry, és a rozzant kikötő irányába kezdte kormányozni a kis hajót.

nebezpecne-nadherna-priroda-weblinks-sk-11-800x642.jpg

Kövér cseppekben szemerkélt már az eső, és besötétedett, mire az utolsó vendég is lekászálódott a fedélzetről. Mivan, nem jött elénk senki?! – vonogatta a szemöldökét Rita értetlenül. Én gyalog ilyen időben ugyan el nem indulok! – tette hozzá. Akkor maradjon itt, nyanya…! – válaszolta James hetykén, és elindult felfelé, a kastély irányába vezető földúton. Mit képzel?! Hogy merészeli?! – fújtatott Rita, majd mikor látta, hogy mindenki csak mosolyog az eseten, mérgesen a háttérbe vonult. Arcátlanság! – sziszegte. Mindeközben Harry egy vastag kötél segítségével rögzítette a hajót a stéghez, majd Ronaldra nézett: Én itt megvárom magukat. Adják át az üdvözletem a lordnak. – mondta. Lawrence, az orvos erre odalépett hozzá: Ugyan már, barátom! Jöjjön csak be maga is. Mindjárt itt a vihar. Ilyenkor nem tanácsos idekint maradni. A többiek is helyeslően bólogattak, miközben a birtokot szemlélték. Kiráz a hideg ettől a helytől…! – szólt Eliot. Harry nem szívesen akarta zavarni a nagy családi együttlétet, de végül a többiek csak meggyőzték. Mindannyian megindultak hát felfelé, jócskán lemaradva az élen járó James-től, aki mint mindig, most is első akart lenni. Maga járt már ezen a szigeten? – kérdezte Kate. Harry nagyot sóhajtott: Egyszer. Még nagyon régen. Apám elhozott ide, hogy bemutasson McShane bácsinak. Kate elmosolyodott: Na, az izgalmas lehetett…és mi a véleménye a lordról? Harry a szemébe nézett: Bocsásson meg, tudom, hogy a nagybátyja, de véleményem szerint egy borzasztó karót nyelt alak. Kate elnevette magát: Ebben egyetértünk, azt hiszem! Folytatva a beszélgetést, egyre közelebb kerültek a kastélyhoz. A bejárathoz vezető utat formára nyírt bokrok, és sövény-sorok szegélyezték, a kastélyban pedig látszólag minden szobában égett a villany. Azt hittem nagyobb lesz! – mormogta Rita, aki leghátul bandukolt. A többiek ügyet sem vetettek rá. A kastély pedig pont olyan volt, mint amilyenben egy arisztokrata, sznob nagybácsi tengeti hátralévő éveit, a világtól elzárva: kívülről rideg, de tekintélyt parancsoló. Belülről egész biztosan csupa giccs. James már az bejárati ajtóban állt, és veszettül kopogtatott. Hahó! Van itt valaki? – kiabálta. Senki sem felelt. Mire a kis csapat odaért, már sűrűn esett az eső, a távolban pedig az ég morajlása hallatszott tompán. Nyissa már ki! Ennél jobban nem akarok megázni! – parancsolta Rita, és megpróbált még jobban aprócska ernyője alá húzódni. James pedig úgy gondolta, tesz egy próbát: lenyomta a kilincset, és megpróbálta belökni az ajtót. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a művelet sikerrel járt, az ajtó pedig nyikorogva tárult ki. Harry úgy érezte, itt valami nagyon nincsen rendjén. Sehol egy lélek.

croft_manor_by_kissbite-d1j1su3.jpg

Odabenn tényleg mindenről a mérhetetlen gazdagság tanúskodott: csodálatos faliképek, és festmények. Aranyozott ajtókeretek, és vörös szőnyeg a földön. Emléktárgyak, keresztbe tett kardok, és állati trófeák. Tisztaság, és rend mindenhol. A 11 ember meglepetten álldogált az előtérben, és nem tudták, hogy mitévők is legyenek. Arra vártak, hogy majd mindjárt elébük toppan egy komornyik, aki bevezeti őket. De nem érkezett senki. Csend honolt az egész épületben, pusztán az esőcseppek kopogása hallatszott az ablakokon. Érzik ezt? – szólalt meg Peter. Milyen finom illatok! És csakugyan, az egész helyiséget belengte a frissensült hús, és párolt zöldség illata. Ott! – kiáltott fel valaki, és egy nyitott ajtó irányába mutogatott. Harry csak kapkodta a fejét. Teljesen elbambult a fényűző életmódot élő lord különféle dísztárgyain. Ilyesmiket ő eddig csak múzeumokban láthatott. Aztán – a többiekkel együtt – észre vette: az egyetlen tágra nyitott ajtó az egész földszinten éppen az ebédlő terembe vezetett, ahol minden egyes vendégnek kellő módon meg volt terítve, és fel volt szolgálva a finom vacsora. Sültek, különféle húsok, és levesek, melléjük pedig gyümölcsök, és rettenetesen drága borok, meg konyakok. Hát ezt nem hiszem el… – motyogta Eliot. Az étel a tányérokban még tűz forró! Csak pár perce rakhatták ide! – csodálkozott Lawrence. Pont ezt vártam! De azért illő lenne, ha köszöntenének végre engem! – tolakodott előre Rita, és lehuppant az egyik székre. Harry nem is csodálkozott, hogy Rita a „ha köszöntenének végre minket!” helyett egyes szám első személyben beszélt. Tom – aki eddig még meg sem szólalt – állt elő: Nézzék csak! Mindenkinek névre szóló helye van! És itt van egy boríték is! Itt, az asztal közepén! – azzal elvette a borítékot, és felbontotta. Szemrevételezte a benne leírtakat, majd hangosan felolvasta: „Köszöntöm önöket a kastélyomban! Kérem bocsássanak meg, de üzleti úton vagyok. Még ma megérkezem, nagyjából éjfél tájban. Addig is, érezzék jól magukat! Üdvözlettel: Lord Angus McShane.” A vendégek választ kaptak hát arra a kérdésre, hogy miért nincs ott a lord, azonban még mindig nem volt világos az, hogy hová tűnhetett a személyzet. Rita sóhajtozva átült a helyére, ahol a névkártyája volt, majd közelebb húzta magához a leveses tálat, és három jó nagy kanállal mert a tányérjába. A többiek is leültek a helyükre, és csipegetni kezdtek az előkészített ételekből. Odakint hatalmasat dörrent az ég. Harry aggódva tekingetett kifelé. Ronald mellé lépett: Harry, hallgasson rám! Ma már ne induljon el visszafelé. Nem ajánlatos ilyen időben egy egyszerű kis halászhajóval szelni a háborgó tengert. Maradjon itt éjszakára. Szívesen látjuk. – mondta. Harry tiltakozott, de aztán belátta, hogy Ronald-nak van igaza. Behozom a cuccaimat – válaszolta, és kisietett az esőbe. Sötét volt, és szakadt az égi áldás, de úgy gondolta egy kis elázás még nem a világ. Megindult hát sietve a kikötőhöz vezető földúton.

christmas_dinner_by_yumi_iko-d35mdy7.jpg

Már a domb tetejéről látta, hogy valami nagyon nincs rendben odalenn: a hajó lángokban állt, és éppen süllyedt. Harry fejvesztve rohant lefelé, közben párszor majdnem orra is bukott, a felázott, csúszós talajon. Ahogy leért, megpróbált volna tenni valamit, de maga sem tudta mit is kellene pontosan. A kis hajót elejétől a végéig tűzpiros lángok mardosták, és recsegve-ropogva merült egyre alább a sötét vízbe. Harry össze-vissza kapkodta a fejét. A kastély irányába fordult, és elüvöltötte magát: Segítség! Hé! Jöjjenek ki! Segítsenek! – ezt ismételgette egészen addig, amíg James fel nem tűnt a domb tetején. Amint meglátta, hogy mi folyik lenn, bekiabált a kastélyba, majd ő is elkezdett lefelé szaladni a dombon, Harry-hez. Mi történt?! – kérdezte zihálva. Nem tudom, nem tudom! Nem tudom! Megláttam fentről, hogy kigyulladt, és rohantam ide egyből. Méteres lángnyelv csapott fel a hajó belsejéből. Uramisten! – kiáltotta Ronald, aki harmadiknak érkezett le. Tessék, itt van egy pokróc! Próbálja meg… – Harry szinte kitépte az öreg professzor kezéből a pokrócot, és megpróbálta csillapítani vele a lángokat. Mindhiába. Pár perc múlva a többiek is odaértek, és együtt nézhették végig, amint a kis halászhajót, Harry drága kincsét, végleg elnyeli a sötét, zavaros víz. Apróbb darabkái, fadeszkák, kötél darabok még a felszínen lebegtek, de maga a hajó már örökre a hullámsír rabjává vált. Harry a könnyeivel küszködött. Az a hajó volt az élete. A megélhetését biztosította. Hogy fog ezután vízre szállni? James megveregette a hátát: Ne búsuljon pajtás, a lord majd meg fogja téríteni a kárát. Megígérem. – mondta. Harry bólogatott. Kate megfogta a kezét: Tudom, hogy nehéz Harry…ne aggódjon, segítünk majd. – suttogta. Mi történhetett? – kérdezősködtek egymást közt az emberek a háttérben. Miként gyulladhatott fel a hajó? – értetlenkedett Tom. Szerintem felgyújtották. – vetette oda James. Valaki nagyon nem akarja, hogy elmenjünk innen! Ezért felgyújtotta. Hogy máshogy történhetett volna? Tán belecsapott a villám?! – kérdezte gúnyosan. Tudják, hogy szerintem ki gyújtotta fel? Rita! A pöffeszkedő grófnő, aki természetesen most sincs itt, hiszen még mindig a pofáját tömi! – szólt kissé mérgesebb hangnemben. És valóban: a 11 partra szállt személyből, mindössze 10 nézte végig a tragédiát. Rita az ebédlőben maradt, amíg mindenki kitódult a kikötőhöz. Fúj, de utálom azt a némbert! – szólt James, és a földre köpött. Jól be is olvasok neki, amint visszamentünk! – azzal mérgesen elindult felfelé, a kastély irányába. A többiek követték. Harry, és Kate még hosszú percekig álltak a stégen. Nem szóltak egymáshoz. Bőrig áztak. Kate nem engedte el Harry kezét, tudta, hogy most jobb, ha meg sem szólal, és mindketten a hajó hűlt helyét bámulták. Meg kell tudnom, ki tette ezt. – szólalt meg végre Harry elcsukló hangon. Jöjjön, menjünk. – azzal mindketten elindultak vissza, a többiek után. Az igazi meglepetés akkor fogadta őket, mikor beléptek az ebédlőbe: Rita arccal beleborulva a leveses tányérba feküdt, üveges szemei kitágulva, szája félig nyitva, ahonnan nyál szivárgott. Halott volt. Mintha szívrohamot kapott volna egy szellem, vagy rémalak láttán. Lawrence, az orvos már felette állt: Szerintem ez nem szívroham volt. – felelte. Ronald is ott téblábolt körülötte: Érzik ezt? – kérdezte. Ez a szag…arzén! A grófnőt megmérgezték! – mondta falfehér arccal. Döbbenet ült ki az arcokra, és síri csend uralkodott el a helyiségben. Jézusom…! – hebegte Susan. Senki sem tudott szólni. Hirtelen hangos bim-bam szólalt meg: éjfélt ütött az óra. A lord pedig sehol. Azonban a hajó elsüllyedt, és mindenki ottragadt a szigeten. Rita pedig halott. Megmérgezték. Ő ennek az ördögi színjátéknak a legelső áldozata…

 

Folytatása következik…

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr284766887

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.