Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

2012. szeptember 28. - -Britpopper-

c6a5e24cc97540c1b6dc195e1a613a2a-d320wxp másolata_1.jpg1. rész

2. rész


1938. november 3.:

 

Erősen hajnalba fordult már az idő, mikor James, Ronald, Lawrence, és Kate is leereszkedtek a meredek sziklafalon, az alant elterülő partszakaszra. Harry már odalenn várta őket, és egyenként segített nekik lemászni. Az ismeretlen fekete férfi holttestét néhány perccel ezelőtt kicsit beljebb vonszolta a partról, hogy mégse félig a vízben lógva nyugodjon már. Mindannyian jól látták, amint a horizonton felbukkan a Nap – a narancs színben pompázó korong úgy tűnt elő, mintha kérdőre akarná vonni a kis csapatot, az Éden-szigeten történt események miatt. Ronald a vizes homokban elernyedten fekvő hullára tekintett: Ez meg ki lehet?! – tette fel a kérdést. Senki sem válaszolt neki, mindannyian a testet bámulták, és tanakodtak. Több tucatnyi gondolat, és teória villant át az agyán mindenkinek. Furcsa ez az egész… – szólt Kate. Meg kell hagyni, valóban nagyon furcsa ezen a szigeten minden. Kezdődött az egész a kis halászhajó elsüllyesztésével, amivel valaki (vagy valakik) kizárták annak a lehetőségét, hogy bárki is önszántából elhagyhassa a szigetet. Aztán jött Rita, a házsártos vén banya cseppet sem hétköznapi halála. Valaki (vagy valakik) arzénnal itatták át a tányérját, és az asszony a nagy utazásban megfáradva, gyanútlanul lakmározott a saját halálos ítéletéből. Lord Angus McShane, a sziget egyedüli tulajdonosa pedig az ég világon sehol sem volt. Nemhogy nem ért haza a beígért időben, még csak nem is üzent – nem csoda hát, hogy többekben felmerült az, miszerint – az eddigi rejtélyes események fényében – ő sem él már. Minden nagyon furcsa tehát. Másnap volt már, és a Nap gyenge, halovány sugarai a tájat nyaldosták. Árnyékot vetettek a fák, az épületek, és a kis csapat is – Harry, James, Ronald, Lawrence, és Kate – akik az ismeretlen fekete férfi holtteste felett álltak szótlanul. Még egy rejtély. Még egy megválaszolatlan kérdés…

 

Jöjjenek csak! Ezt nézzék, mit találtam! – kiabált James. A többiek közelebb léptek hozzá, és a világosban már tisztán kivehető volt az, amit Harry az éj sötétjében még nem láthatott: vér, és rajzolásnyomok a homokban, kicsit odébb a holttesttől. Az éles eszűek ebből egyből kitalálhatták, hogy az áldozat nem oda esett le, ahol most fekszik hanem pár méterrel arrébb. Pont ott, ahol most mindannyian állnak. Egész biztosan eltört jó néhány csontja, valószínűleg belső vérzést is kapott, és a fejének bal oldalán tátongó nyílt seb sem arról tanúskodik, hogy épen megúszta volna a zuhanást. De mindezek ellenére mégis volt annyi ereje még, hogy sikerült odébb vonszolnia magát, sőt, rajzolt is a homokba az utolsó lélegzetével, mielőtt végleg eltávozott belőle az élet. Homokba írt betűk tárultak a kis csapat szeme elé – mikor a gyereke a parton játszanak, és a nedves homokba rajzolgatnak, pont olyan volt ez is. Csakhogy ez a játék halálos volt. Ez egy L. – szólt Ronald. Ez itt pedig egy M. – mondta James. Itt pedig van egy A betű! – jelentette ki Harry. Egy L, egy A, és egy M. Talán az ismeretlen férfi még le akart írni egy szót halála előtt? Ennek nincsen semmi értelme. Ebből semmilyen szót nem tudunk kirakni. Talán be sem tudta már fejezni. – szólt James. A többiek közben azon törték a fejüket, hogy mit akarhatott az áldozat ezzel a három betűvel. Hétköznapi szavak futottak át az agyukon – majd helységnevek, végül személynevek. És ez utóbbi kategória jelentette a megoldást, hiszen egyértelmű, hogy az áldozat még utolsó erejével is azon volt, hogy lebuktassa gyilkosát. Ronald hangosan felkiáltott: Ez egy monogram! L.A.M. Rájöttek már maguk is, nem igaz?! – mondta, majd a többiekre tekintett, akik mind nagyon meglepett arcot vágtak. Lord Angus McShane? Ő tette volna? Ő gyilkolta meg ezt a férfit? Lehetetlen. Egy 82 éves öreg, visszahúzódó, remete életet élő bácsika, akiről semmi sem árulkodik, hogy a szigeten lenne? Ő lenne a gyilkos? A monogram viszont senki másra nem illett rá a többi vendég közül – és ők azt sem tudják, hogy ez az 5 ember nemrég rátalált egy hullára. Arról pedig már nem is szólva, hogy magát az áldozatot sem ismerhették nagy valószínűség szerint, de legalábbis ezen néhány borzalmas óra alatt kizárt dolog, hogy találkoztak volna vele. Hát, ez az ügy egyre kuszább! – szólt Ronald. Hogy merészeli azt feltételezni a nagybácsikámról, hogy meggyilkolta ezt az embert? – vágott vissza Kate. Nézze kisasszony, azt hiszem, hogy az L.A.M. monogram nem sok mindenkié lehet… – mondta Ronald. Arcátlanság! Nem képzelik, hogy…?! – Kate fel-alá járkált idegességében. Szörnyen rosszul érintette az, hogy az ő nagybácsikája – akit ugyan ki nem állhatott – lett a fő gyanúsított ebben a zavaros ügyben. A bizonyíték – amely a halott utolsó homokba rajzolt írása volt – márpedig ellene szólt. Nincs magyarázat arra, hogy a mindig időben érkező, mindig precíz, és pontos Angus nagybácsi miért nem tűnt fel még. Valóban gyilkos lenne tehát? Vagy már ővele is végzett valaki? Túl sok a kérdés, a válaszok pedig egyre csak váratnak magukra…

 

Lonely_morning_by_mjagiellicz.jpgA lord, mint gyilkos? Ez nekem is hihetetlennek tűnik – mondta Harry a tengert kémlelő Ronald-nak, miközben mint az öten visszafelé tartottak a kastély irányába a parton. A hullámok most egyáltalán nem voltak olyan erősek, mint az éjjel. Csendes volt a tenger. Ha még meglenne a kis hajó, akkor örömteli lenne ilyen szép időben visszautazni a szárazföldre. Lawrence is melléjük lépdelt, és csatlakozott a beszélgetéshez: Nem akartam a többiek előtt mondani, de tudják, mintha láttam volna valamilyen sötét árnyat elsuhanni a szikla ormáról. Ezért is siettem oda, és néztem körül. Elállt a lélegzetem, mikor megpillantottam a parton fekvő testet. Nagyon megrémültem. – mondta, majd zsebéből előhalászta a kedvenc pipáját, és megpróbált rágyújtani. A dohány viszont elázott a nagy viharban, ezért képtelenség lett volna meggyújtani. A fenébe! Még ez is! – hőbörgött Lawrence. Ronald cigaretta tartót húzott elő a kabátja belső zsebéből, és megkínálta vele a férfit, majd mindenki mást is: Tessék, vegyenek csak! – mondta. Harry is rágyújtott: A rohadt életbe, nekem nem is kellene itt lennem. Már nyakig belekeveredtem ebbe az egészbe. – sóhajtotta. A hosszan elnyúló, kopár sziklákat tanulmányozta. Csend honolt. Csak a tengeri szellő fújdogált, és néhány kósza sirály hangját lehetett kihallani a messzeségből. Kate sajnálkozva nézett rá: Sajnálom. – mondta. Ugyan már. – szólt Harry: Ez nem a maga hibája. Én vállaltam az utat, és én kötöttem ki a hajót, mi több, én maradtam itt önökkel, holott akár abban a szent pillanatban vissza is fordulhattam volna. Akkor már otthon lennék. És talán maguk is. – mélyet szívott a cigarettából, majd a szürke füstöt a tenger felé fújta. De örök életemben furdalna a lelkiismeretem, ha maguknak itt valami baja esne, és ezt később tudnám meg. Sosem bocsátanám meg magamnak. Főleg azt nem, ha magának is baja esne. Tudja, azt hiszem én… – nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert James közbevágott: Nocsak, nocsak…csak nem szerelmes a mi kapitányunk? – kérdezte gúnyosan, majd kuncogni kezdett. Harry összeráncolta a szemöldökét, Kate pedig – végre először ezen a reggelen – elmosolyodott. A szél bele-belekapott barna hajába. Gomolyfelhők úsztak át az égbolton, melynek vöröses narancssárga színét lassan, de biztosan váltotta fel a türkizkék. Az otromba sziklafalak eltűntek, és hamarosan kirajzolódott a félelmetes kastély köralakja is. Beszélgetve haladtak felfelé a kis földúton, amely az eső hatására nagyon felázott, ezért csúszós, és veszélyes volt. Lassan mentek. Óvatosan.

 

A kastély elé érve Tom, és Brian, a két üzlettárs várta őket. Ők is éppen bagóztak: Nos, merre jártak? – kérdezte Brian. El sem fogják hinni, mit találtunk, és mire jöttünk rá! – újságolta Ronald. Amíg ő, és Lawrence kinn maradtak, hogy nagy hévvel beszámoljanak a két meglepett férfinak az imént történt eseményekről, addig Harry, Kate, és James inkább betértek a kastélyba. Harry megbotlott a küszöbben. Megtántorodott, és majdnem elvágódott, de még időben elkapta az egyik közelben álló komód szélét, és megtámaszkodott rajta. Egy üres vázát azért így is sikerült levernie, ami kettétört a padlón. Harry, jól van? – sietett hozzá Kate, és a férfi homlokára tette a kezét, miközben támogatta: Ugye nem evett ön is a…? – de Harry közbevágott: Nem…csak…csak irtózatosan fáradt vagyok, ne haragudjon. Hajóztam, kikötöttem, majd megpróbáltam oltani a felgyújtott hajómat. Aztán meg rájönni, hogy ki végzett a grófnővel, mindezek tetejébe még sziklát is másztam, és… – megdörzsölte a szemét: Le kell most feküdnöm egy pár órára. Bocsássanak meg. – mondta, majd az értetlen tekintetek kereszttüzében lassan besétált a társalgóba, ahol Rita letakart holtteste is feküdt, és lehuppant egy másik kanapéra. Ledobta csurom vizessé ázott ingét, és hanyatt feküdt. Talán a rádió…talán ha azt… – motyogta félálomban a felette álló Kate-nek, aki végigsimította Harry arcát: Psszt, Harry…most aludjon. Önre fér a pihenés valóban. Szép álmokat. – mondta. Eközben James mindenkinek beszámolt az elmúlt pár óra eseményeiről. A halott fekete férfiről a parton. A homokba rajzolt monogramról. És a logikusnak tűnő következtetésről, miszerint a gyilkos valójában maga a házigazda, Lord Angus McShane. A vendégsereg ámulattal hallgatta végig a történetet, és a teóriát, de egyetlen percig sem kétkedtek annak szavahihetőségében. Odakinn kissé erősödött a szél, s ha mindenki síri csendben lett volna, akkor hallani lehetett volna a közeli jegenyesor halk zúgását is. Harry hallotta, hiszen Kate becsukta az ajtót, és csak a résnyire nyitott ablakon szűrődött be némi hang, de annyira fáradt volt már, hogy pár percen belül elaludt. Félelmetes gondolatok cikáztak az elméjében: zavarodott sorozatgyilkosról, és elmeháborodott nagybácsiról, aki nem rest kiirtani a saját rokonságát. Úgy zuhant az álmok legmélyére, mint a kis halászhajója a tenger fenekére, vagy mint az ismeretlen fekete férfi a nedves, éles szikladarabokkal tarkított partra. Az ajtón túl, az ebédlőben pedig újra felütötte fejét a pánik-hangulat. Egyre több a rejtély a szigeten, és most, hogy még egy gyilkosság történt, már egészen bizonyossá vált, hogy valaki (vagy valakik) éppen a következő áldozatra les(nek). Sehol sem biztonságos. Megint csak azt tudom mondani, hogy keressük végre meg azt az átkozott rádiót! – javasolta James, majd folytatta tovább: Én nem leszek nyuszi! Én ki fogom deríteni, hogy mi folyik ezen az elátkozott helyen! Maguknak meg jobb, ha mind együtt maradnak, akkor csak nem csap le önökre a pihent agyú, szenilis vén lord! – mondta gúnyosan, majd direkte Kate-re pillantott, aki mérgesen nézett rá. Még mindig nem tudta elfogadni, hogy az ő nagybácsikáját gyanúsítják. James pökhendin mosolygott: Tehát, maradjon együtt mindenki! Rendben van? – kérdezte. Rendben van. Rendben van. Jól van. Rendben. Tényleg így lesz a legbiztonságosabb. – hallatszott a vendégektől. Ácsi! – harsant fel James: Hát, a mindig aggódó tanárnő meg hol van? – kérdezte meglepetten: Nem hiszem el, hogy itt papolok annak fontosságáról, hogy együtt kell maradnunk, és ő meg pont nincs itt! – mondta. Szerintem még alszik. – szólt halkan Peter. Akkor meg mire várnak?! Hívják le azonnal! Nosza! – dirigálta James, majd felbontott egy üveg konyakot.

autumn_melody_by_r3novatio-d4gqkhr.jpgSzokatlanul meleg őszi nap kerekedett. A felázott föld, és az esővíz illata bekúszott a nyitott ablakon át a társalgóba, ahol Harry éppen az igazak álmát aludta. A sok szörnyű, és kusza gondolata ellenére az álma igazán szépen kezdődött: édesapjával hajózott éppen a messzeség irányába. Az öreg elszánt tekintettel leste a vizet – érezte, hogy remek kapás lesz. Harry – mint kisfiú – a halászhálóval bíbelődött. Összekuszálódott, és ő megpróbálta kicsomózni. Mikor felpillantott, az apja már nem volt ott. Eltűnt. Harry egyedül ült a hajóban, kezében a hálóval – a semmi kellős közepén. Hátrapillantott, hátha látja apját a vízben, avagy legalábbis a szárazföldet. De semmi. Sehol semmi, csak a nagy üresség, és a végtelen tenger. Mikor újra előre nézett, egy hatalmas zátony magasodott a hajó előtt, de mintha a semmiből termett volna oda hirtelen. Szempillantás alatt ütközött neki, és Harry kiabálva zuhant a hideg tengerbe. Elnyelte a víz. Egyre lejjebb, és lejjebb süllyedt. A mélység, a sötétség irányába fordította a fejét, és látni vélte az apját, amint az a kezét nyújtja felé, és megpróbálja magával ragadni le, a rideg halálba. De nem az apja keze érintette meg először, hanem egy finom női kéz: Kate keze volt az, aki érte nyúlt a zavaros vízbe, és a felszínre húzta. Harry – már mint felnőtt – ott feküdt a parton, és Kate-et bámulta. Egy angyalt látott benne. Szerette volna megérinteni, de ekkor hirtelen véget ért az álom. Harry felébredt. Kate ott volt pontosan vele szemben – a vállát fogta, és őt szólogatta: Harry! Harry, ébredjen! Jöjjön gyorsan, Susan meghalt! – mondta rémülten. A férfi alig tért magához, szinte felfogni sem tudta, hogy mi folyik körülötte. Megpróbált sietni. Felkapta a földről még mindig nedves ingét, és magára dobta. Kate eközben már az ajtóban toporgott. Harry felállt, de megszédült – majdnem visszazuhant a kanapéra. Megyek már, megyek. – motyogta. Még mindig rettentő fáradt volt. Összekapta magát, és elindult Kate után. Csak a szobából kilépve esett le neki: Tessék? Susan meghalt? Becsukta maga mögött az ajtót: Susan halott? – kérdezte. Kate ránézett: Igen. Felmentünk a szobájába, hogy lehívjuk a megbeszélésre, de nem válaszolt a kopogásra. Az ajtót nyitva találtuk, és… – itt elakadt a szava. És? És mi? – kérdezte Harry. Nézze meg maga! – hebegte Kate. A férfi szinte észre sem vette, milyen hamar felértek az emeletre, azon belül is Susan szobájához. Mindenki ott állt már. Harry belépett. Ronald, James, és Brian az ágy előtt vitatkoztak. A téma valami olyasmi volt, miszerint miként tudott kimenni a gyilkos észrevétlenül a szobából. Susan holtteste az ágyon feküdt. Úgy tűnt, mint aki még mindig alszik. A takaró a nyakáig fel volt húzva, kezei a mellkasán pihentek, és hálóruha volt rajta. Csak éppen valaki egy párnát nyomott az arcába, és megfojtotta vele álmában. Ronald felemelte a párnát, és jól láthatóvá vált Susan üveges tekintete. Brian elfordította a tekintetét a látványtól, Ronald pedig aggódva nézett Harry-re, de nem szólt egy szót sem. Már Harry is az ágy mellett állt, és döbbenten figyelte a testet. Nem tudott megszólalni ő sem. Többé már nem is kétséges, hogy valaki (vagy valakik) tizedelik a vendégeket. Senki sincsen tehát biztonságban, még a kastélyban sem. És mivel a szobákba csak kulccsal lehet bejutni, Harry agyán máris átvillant a következő ijesztő felvetés: a gyilkos közöttük van…

 

Folytatása következik…

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr284805829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.