Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Az Éden-sziget titkai (5.rész)

2012. október 21. - -Britpopper-

c6a5e24cc97540c1b6dc195e1a613a2a-d320wxp másolata_3.jpg1. rész
2. rész
3. rész

4.rész

 

1938. november 4.:

 

Szüntelenül hullott alá a hideg cseppekben földet érő égi áldás, az Éden-szigeten. A fák hajladoztak a csípős szélben, a susogásuk pedig messzire elhallatszott. Úgy tűnt, mintha egymással beszélgetnének. Mintha egymás között vitatnák meg a szörnyű eseményeket, a természet nyelvén. A kilátástalanság, és az elharapódzó keserűség egyik percről a másikra uralkodott el Lord Angus McShane kastélyában: Kate, Tom, Brian, Peter, Ronald, és Lawrence az ebédlőben ültek egy-egy előkelő széken, és éppen nagyban tanakodtak. A téma még mindig ugyanaz volt, mint eddig is. Történetesen, hogy ki ölhette meg Ritát, Susan-t, és Eliot-ot. Furcsa teóriák kaptak szárnyra, és akinek halvány fogalma is volt az egészről, az most nem ült ott közöttük. Ugyanis Harry – James-el egyetemben – ekkorra már a sziget belseje felé tartott, igen nagy elszántsággal. Pár órával ezelőtt vitték be a kastélyba Eliot vérbe fagyott holttestét, és helyezték a másik két tetem mellé az éléskamrába. Természetesen a fiatal színészpalánta halála is pánikot, és riadalmat keltett a még megmaradt vendégek között. Uramisten! – mondogatták felváltva, és szörnyülködve tekintettek a csúf véget ért ifjú londoni nemes maradványaira. Eliot halála váratlan volt, és kegyetlen – egy olyan bűntett, amelyre meg kell találni a választ, s egyúttal az elkövetőt. Nincs taps. Nincs közönség. A vörös függöny legördült. Az előadásnak vége.

 

Rendkívüli módon rákezdett az eső. Egy öreg fa göcsörtös ága már nem bírta tovább a terhelést, és recsegve-ropogva hullott alá a sárba. Fel-fel támadott a szél, és ilyenkor bizony kapaszkodni kellett, mert az erős lökések könnyen ledönthettek a lábáról bárkit. Veszélyes ilyen időben kutakodni a sziget eldugott szegleteiben, azonban Harry, és a nyomában baktató James pontosan ezt csinálták. Harry a Ronald-al folytatott beszélgetés során rájött arra, hogy nem Lord Angus McShane tette mindazokat a szörnyűségeket, amelyekkel most jópáran vádolják a kastély ebédlőjében. Nem, a lord legalább akkora áldozat, mint Rita, Susan, vagy Eliot. Képtelenségek garmadáját vonultatná fel, ha 82 évesen képes lenne a puszta kézzel történő gyilkolásra, és a parton talált ismeretlen fekete férfi hullájának az eltűnése is biztosíték afelől, hogy átvizsgálásával sok titokra derült volna fény. Ez a férfi ugyanis – Harry elgondolása szerint – valaha dokkmunkás lehetett (innen a kezeslábas), és a gyilkosnak sikerült meggyőznie arról, hogy segédkezzen neki ördögi terveinek megvalósításában. A szerencsétlen bele is ment, azonban a jussa halál volt. A gyilkos megfontolt, mindenre ügyel, és valódi profi. Evidens, hogy azért hívott minden egyes a lordhoz valamiként köthető személyt a szigetre, hogy végleg elhallgattassa őket. Az indíték sok minden lehet. A legvalószínűbb talán egy végrendelet, amelyről senki sem beszél, és féltve őrzött családi titokként tartják számon. Mindezek csak teóriák, Harry – mondta neki Ronald még az ebédlőben, ezért Harry-nek bizonyíték kellett, amit fel tud mutatni, hogy bizony jó nyomon jár. Generációk váltották már egymást az Éden-szigeten, azonban kihelyezett temető sehol sem állt. Legalábbis látható helyen nem. A kellő információt Ronald súgta meg Harry-nek, ugyanis elárulta, hogy de bizony létezik ám egy temető a szigeten, méghozzá a kellős közepén. Több száz éves fák, és sűrű bokrok takarják a kíváncsiskodó szemek elől a sötét erdő legmélyén lapuló kis nyughelyet. A pontos helyet ugyan Ronald sem ismerte, de Harry elszántan csörtetett előre, tudván, hogy úgyis meglelik majd azt, amit oly nagy hévvel keresnek: Lord Angus McShane földi maradványait.

foggy_forest_by_pauljavor.jpgAzért megvárhatna! – hallatszott hátulról James hangja. Harry lelassított. Szinte észre sem vette, hogy – a nehéz terep ellenére – milyen gyorsan haladnak. Már rég az erdő belsejében jártak, és elhaladtak néhány ősi (talán évszázadok óta ott álló) kőfaragványok mellett, melyeket már majdnem teljesen ellepett a moha. A beléjük vésett ábrák, és írások olvashatatlanná váltak, de puszta jelenlétük – hogy ott magasodnak az ember által elkerülendő rengetegben –, is elég volt ahhoz, hogy tekintélyt parancsoljanak az arra tévedők számára. Az eső még a sűrű lombkorona ellenére is beesett, és bár helyenként a két férfit nem érte a csapadék, azért jelentősen eláztak. De Harry-t ez mintsem érdekelte jobban annál, hogy véghezvigye saját maga számára kitűzött célját. Lord Angus McShane nem gyilkos. Erről meg volt győződve, és jól beállított színjátéknak vélte csupán az egész hajcihőt, mellyel valaki a lordra próbálta fogni a gyilkosságokat. Sem Harry, sem James nem érezte magát biztonságban a sötét, és ijesztő erdőben, azonban tudták, hogy ha baj lesz, akkor egymásra feltétel nélkül számíthatnak. Dörgött, és villámlott. James a pocsolyákat kerülgette, mikor Harry megpillantotta az elrejtett kis temetőt, nem messze onnan, ahol éppen álltak. Ronald remekül festette meg előtte: ódon, és lepusztult sírhely, melyet már számtalanszor meg-megrágott az idő vasfoga. A moha megtelepedett nem csak a sírköveken, de magán a fém-kapun is. A gaz a hosszú évek során vadul elburjánzott, és körbeölelte az egész kis helységet. Na, végre! Már azt hittem, sosem akadunk rá! Így legalább elképzelhető, hogy visszaérünk a kastélyba még sötétedés előtt. – mondta, majd öles léptekkel megindult a rozoga fém-kapu irányába. Esőcseppek táncoltak körülöttük. Eldugott kis temető a fák árnyékában, mely rejtve áll a kíváncsiskodó szemek elől, s itt az elhunytak legalább valóban békében pihenhetnek. Harry, és James beléptek: jól láthatóan senki sem gondozta a helyet soha. Vadvirágok jelentettek örök érvényű csokrokat, és a holdfény szolgált örökké világító mécsesként. Szám szerint 7 sírkő álldogált a felázott talajban. Elmúlt korok elmúlt lelkeinek emlékként tornyosuló faragványai. Harry végigtekintett rajtuk, és hangosan olvasta fel azokat a neveket, amelyek még láthatóak maradtak: Lady Elizabeth McShane. Született 1767-ben, és meghalt 1842-ben. – mondta. Lord Archibald McShane. 1802-től 1860-ig. – szólt James, kicsit távolabbról: Ha kinyúl egy kéz a földből, én elszaladok, Harry! – tette hozzá mosolyogva, de a férfi ügyet sem vetett rá: Keressen inkább tovább! – utasította, majd lekaparta a mohát az egyik sírkő elülső részéről, hogy láthatóvá váljék rajta a név: …drága fiunk. Anton McShane. Örökké. Szeret…1750-1761. Békében. Mindössze ennyit sikerült kiolvasnia, mert a többit már eltorzította a szélsőséges időjárás, vállvetve a korral. Harry, jöjjön ide gyorsan! – kiáltott fel James. Hatalmasat dörrent az ég. A vihar éppen ekkor tetőzött. Harry sietve lépett a férfi mellé – szíve a torkában dobogott. A lábuk előtt egy rozsdás ásó hevert, közvetlenül a Harold McShane nevével jelzett sírkő előtt. Én ezt nem értem… – mondta halkan James: Nem egy Lord Angus McShane feliratú sírkövet kellett volna találnunk?! – kérdezte, majd Harry-re pillantott, aki eddigre már megnyugodott: Nem. Erről szó sem volt. – válaszolta. De maga azt mondta, hogy itt lesz a holttest! Most akkor mégis mi a fene van?! – kérdezte James dühösen. Nyugalom, barátom. – felelte Harry: Az ásó egyértelmű jele annak, hogy a holttest itt van. Most már csak elő kell keresnünk. Badarság lett volna egy sírkövön keresni a lord nevét, ugyanis szerintem őt is megölték. És akárhonnan is nézzük, egy holttest eltüntetésere nincs is megfelelőbb hely egy eldugott kis temetőnél. Na, fogja azt az ásót! – mondta, majd Harold McShane nyughelyéhez lépett, és a sírkő előtt beletúrt a cipője orrával a vizes talajba: Kezdjük mondjuk itt!

 

Meglehetősen gyorsan telt a délután, miközben a két férfi felváltva folytatták az ásást. Hol James, hol Harry túrt a felázott, csúszós fekete földbe, és homlokukon az izzadságcseppek versenyre kelhettek az esőcseppekkel. A vizes talaj semmi máshoz nem hasonlítható illata terjengett körülöttük, miközben egyre mélyebbre, és mélyebbre hatoltak az igazság felé vezető, hat láb mély gödörben. Kisebb-nagyobb gyökerek, korhadó fadarabok, és nyálkás giliszták fordultak ki a földből a szüntelen lapátolás alatt. Tea-idő volt már, mire valami keménybe ütközött az ásó vége. Egy koporsó. Harry igyekezett lesöpörni róla a földet, és minél jobban láthatóvá tenni. James a gödör felett állt, és hol a háta mögé, hol lefelé, Harry irányába tekingetett. Nagyszerű! – mondta izgatottan. A koporsó kemény fából készült annak idején – díszes faragványok, és aranyozott szegélyek ölelték körül, melyek mára szinte teljesen elkorhadtak, és lemálltak. Nem hagyott még alább az eső, és a gödör aljában gyűlt a víz. Harry saras kézzel állt neki felfeszíteni a koporsó fedelét, és dacára annak, hogy minden csúszott, és nyirkos volt, a fedél elég könnyen megadta magát, és egy újbóli erős rántás hatására felnyílt. A látvány, ami a koporsó belsejében fogadta a két férfit, egyszerre volt undorító, és borzasztóan ijesztő is: Harold McShane 150 éve porladó maradványaira valaki odahelyezte Lord Angus McShane jól láthatóan csak hónapokkal ezelőtt elhunyt testét, mely a környezet hatására kis idő múlva már oszlásnak is indult, és ami a két szörnyülködve figyelő férfire bámult, összeaszott, koponyára ráfeszülő arccal, és szemgolyók nélküli szemgödrökkel. A szája tátva, mintha a halál rideg érintése előtt még utoljára elkiáltotta volna magát. Nyelve nincs, fogai helyén férgek lakmároznak. Teste csontos, mellkasa beesett. Kezei göcsörtösek, mint a vihar súlya alatt letört faág a sárban. Groteszk látvány. De mégis ismerős. Azt gondolná az ember, hogy a felismerhetetlenségig elrothadt holttestben semmit sem talál, ami az elhunytra emlékeztetné, de Harry rögvest felismerte Lord Angus McShane-t. A bűz, amely a koporsó felnyitásának pillanatában tört elő, ugyan mindkettejüket hátrébb vonulásra kényszerítette (és James-ben erős hányingert keltett), de a szél hamar tova kergette a szagot. Hát mégis itt van. – motyogta James, miközben még mindig a rosszullétet próbálta leküzdeni. Itt… – felelte Harry. A feltevés tehát beigazolódott: Lord Angus McShane-t valóban megölték. A levél, amely az ő nevében íródott, teljességgel átverés volt. Kiváló ürügy arra, hogy – az örökség fejében – az Éden-szigetre csábítsa a hozzátartozókat. Mind besétáltak a csapdába. James a rothadó porhüvelyt tanulmányozta – persze csak messziről. Az mi ott…? – kérdezte, és a test irányába mutatott: Az ott…a zakója zsebében! Csillog. Valami csillog ott. Harry, ha megtenné, hogy… – mondta. A különös tárgyat Harry is észrevette már, és ő nem volt olyan szívbajos, hogy ne merjen odalépni, megnézni mi is az valójában. Egy zsebóra. Méghozzá egy meglehetősen értékes zsebóra: a hátoldalába a McShane család ősi címere van belegravírozva, és az egész színtiszta arany. Apáról fiúra szállhatott már sok-sok év alatt, és végül Lord Angus McShane-el együtt lett eltemetve.

Autumn_Feelings_XXI_by_agatkk.jpgMindenképpen egy olyan jelkép ez a zsebóra, amely azt jelzi, hogy a lord gyilkosa ismeri a családi hagyományokat, és tiszteletben is tarja őket. Tehát semmiképpen sem egy közönséges tolvaj. Tökéletesen hamisított levelet is írt, és a holttestet is úgy temette el, hogy a zsebórát meghagyta. Mindenképpen a családból tehette valaki. A gyilkos tehát közöttük van. Egészen azóta, hogy a szigetre érkeztek. Valaki azok közül, akik még a kastélyban tartózkodnak. Együtt evett, és beszélgetett velük. Arcán a félelem viszont pusztán színjáték volt. Csak a megfelelő alkalmat várta, hogy lecsaphasson. És ezt nem fogja abbahagyni egészen addig, míg minden egyes megmaradt emberrel nem végez ezen az átkozott szigeten. Azonnal vissza kell mennünk a kastélyba! – jelentette ki Harry, és a zsebébe tette a lord zsebóráját, mellyel majd igazolhatja, hogy valóban rábukkantak a holttestre. Várjon már, mégis mi jár a fejében?! Mi folyik itt?! – állította meg James. Direkt küldött ide, hát nem érti? – mondta Harry ziháltan: Ő tudta csak, hogy hol van a temető, és azért irányított ide minket, mert közben valakivel megint végezni fog a kastélyban! Mindent eltervezett! Ismerte a lordot, és ismerte ezt a helyet…már minden világos! – hebegte. Kicsoda, kiről beszél, Harry?! – James hangja remegett. Ronald-ról! Ronald-ról beszélek! Ő a gyilkos! – Harry észre sem vette, hogy kiabál: Azonnal vissza kell mennünk, jöjjön gyorsan! – parancsolta, és a két férfi sietve megindult a kastély felé vezető visszaúton. Fejvesztve rohantak, miközben felettük hatalmasakat villámlott, és dörgött az égbolt. James párszor megcsúszott, és káromkodva terült el a sárban. Harry viszont rendre talpra állította őt, és egymást támogatva rohantak tovább. Lord Angus McShane bomló teste a szüntelenül hulló esőben ázott. Nyitva maradt szájába belefolyt az esővíz. A kis temető magányosan állt továbbra is az ijesztő erdő kellős közepén. A kastélyban ezalatt Kate az ablakhoz lépett – Harry-re, és James-re gondolt, és nagyon aggódott értük. Féltette mindkettőt. Ronald éppen a teáját kavargatta, amibe az imént tett három kanál cukrot. Behozna nekem is egy csésze teát, ha megkérem rá? – kérdezte tőle Tom, aki az ajtóban állt. Az előbb jött ki a társalgóból, ahol a többiekkel együtt várták izgatottan a két odakinn bóklászó férfit, miután tudomásul vették, hogy a rádió-szoba vastag fémajtaja több lakattal is le van zárva. Persze, máris viszem! – válaszolta Ronald, majd – mikor senki nem látta – kis laposüveget húzott elő a zakója belső zsebéből. Tartalmát az egyik csésze teába öntötte, majd tálcára tette őket, és megindult a társalgó irányába.

 

 

Folytatása következik...

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr324860725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.