Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Az Éden-sziget titkai (6.rész)

2012. november 03. - -Britpopper-

c6a5e24cc97540c1b6dc195e1a613a2a-d320wxp másolata_4.jpg1. rész
2. rész
3. rész

4. rész

5. rész

 

1938. november. 4.:

 

A vihar csak nem akaródzott csillapodni. Tombolt, mint egy elmebeteg őrült, aki az elmegyógyintézet sötét zárkájának a magányából végre rászabadulhatott a kinti világra. A fák meghajlottak – csupasz ágaik könnyedén lebegtek az erős, hideg szélben. Sír a természet. Siratja a szigeten lévők sorsát, mert bár a kastély nyirkos falai között a biztonság érzete kering, ezen a szigeten már semmi sem biztos, és semmilyen hely sem biztonságos. Éden-sziget. Megtévesztő lehet a név, ugyanis ez a hely pár nap alatt maga a Pokol lett. Pokol-sziget…mennyivel reálisabban hangzik ez az elnevezés. Harry, és James a sárban, és a felázott talajban gázolva rohantak előre, a kastély irányába. Az esőcseppek jéghideg tűszúrásokként érték a bőrüket, de tudták mindketten, hogy nem állhatnak meg egyetlen percre sem. Harry szúró fájdalmat érzett az oldalában, és zihálva kapkodta a levegőt, de nem lassított. Fogalma sem volt arról, hogy hol jár mögötte James (egyáltalán, hogy követi-e még), és a tomboló vihar miatt nem is hallhatta, de akkor, ott nem is érdekelte igazán. Csak mielőbb a kastélyhoz szeretett (mit szeretett, akart!) volna érni, hogy Kate-et a többiekkel együtt biztonságban, Ronald-ot pedig jó erős kötéllel megkötözve láthassa. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elérték Lord Angus McShane kastélyát. Az úton végig szörnyű teóriák, és rémséges képek villództak az elméjükben, halott emberekről, és kámforként felszívódó, majd a kiszámíthatatlanság sötétjéből újból lecsapó gyilkosról. Harry szinte betörte a bejárati ajtót, úgy nekizuhant (talán titkon azt remélte, hogy zárva találja). A nagy zajra odabenn mindenki összerezzent: Ez meg…?! – kérdezte Tom értetlenkedve, ugyanis ő állt a legközelebb az ajtóhoz, így ő ijedt meg a legjobban. Láthatóan mindenki épségben volt. Gyilkosságnak, vagy bármilyen más ármánykodásnak nyoma sem volt. Különös. Felettébb különös.

 

Hol van? – kérdezte Harry levegő után kapkodva. Ki hol van? – Tom még mindig nem értette a helyzetet. A zajra, és a két férfi hangjára előjött Brian, és Ronald is. Meglepett arcot vágtak mindketten. Maga…! – lépett elő James, és Ronald-ra mutatott: Maga tette! Minden bizonyíték maga ellen szól, úgy bizony! Maga ölte meg őket, maga a gyilkos! – harsogta, majd megindult a még mindig meglepett arcot vágó, és láthatóan semmit sem értő Ronald irányába. Harry ezúttal meg sem próbálta visszafogni őt. Szemrebbenés nélkül nézte végig, amint James a díszes falnak préseli szegény Ronald-ot, és vallatni kezdi. Logikusnak semmiképp sem nevezhető válaszok érkeztek. Ronald-nak sziklaszilárd alibije volt, amit többen is alátámasztottak a jelenlévők közül. Pedig már annyira bíztak benne, hogy végre összeáll a kép. Harry nehezen akarta belátni, hogy tévedett. Egyszerűen nincs más lehetőség: Ronald irányította őket oda, a kis temetőhöz. Talán abban reménykedett, hogy a hatalmas vihar végez majd velük? Miért tetted?! – kiáltott fel hangosan James. Megragadta a félelemtől reszkető öreg ingjét, és megráncigálta. Kis fém laposüveg esett a földre. Harry felvette, és beleszimatolt: whisky. Ez nem méreg, ez csupán whisky. Rossz nyomon jártak. Nem lehet Ronald a gyilkos. Eközben kinn folyamatosan dörgött, és villámlott. Háborgott a tenger is, egy-egy hullám képes lett volna elnyelni egy kisebb fajta csónakot is. A reménytelenség már véglegesen beköltözött a kastélyba. Leült a kandalló mellé, és várt. Az egykor oly vidám társaság teljesen bezárkózott. Magukba fordultak, és paranoiásak lettek. A halál is ott kísértett, minden egyes egyedül töltött percben – a biztonságnak már a halovány reménysugara is szertefoszlott. Senki sem bízott a másikban. Egymás háta mögött beszélték ki a másikat, és gyártottak olyan merész elméleteket, hogy szóba került még az is, miszerint Harry az elvetemült gyilkos a szigeten. A James és Ronald közötti veszekedést mindenki látta (és hallotta), ugyanis a hangzavarra odasereglettek azon nyomban. Gyilkos, halott, temető, zsebóra…visszhangzottak a többiek számára igen furcsa szavak a kastély falai között. Mire az incidens véget ért, mindenki tátott szájjal állt. James dühkitörése váratlan volt ugyan, de az még inkább, hogy Harry nem avatkozik közbe. A következményekkel azonban még ő sem számolt.

 

Dark_Rain_by_Jay_Cougar_Prints.pngAzt ugyan sikerült tisztázni, hogy Ronald-nak semmi köze a gyilkosságokhoz, azonban ez láthatóan senkit sem nyugtatott meg (kivéve őt magát). Sőt. Talán egyesek már örültek is volna annak, ha a vén öreg a tettes, ugyanis akkor végre pontot tehettek volna ennek a szörnyű eseménysorozatnak a végér, és a gyilkosságoknak is vége szakad. Harry sajnálkozva nézett Ronald-ra. Bánta, hogy nem avatkozott közbe, és hogy az pont őt gyanúsította meg. Veszett fejsze nyele. Ronald ugyanis ügyet sem vetett rá. Megigazította a zakóját, és szó nélkül elsétált. Bement a társalgóba, és leült az egyik fotelra. Rosszul esett neki ez a megaláztatás, és főként az, hogy Harry – akit a barátjának vélt – képes volt meggyanúsítani. A többiek még mindig nem értették, hogy mi volt ez a jelenet az imént, ezért James – sűrű bocsánatkérések közepette – megpróbálta elmagyarázni. Harry Ronald után ment, de fél füllel még hallotta, ahogy James természetesen megpróbál mindent rá fogni. Ez érdekelte most a legkevésbé. Elege volt már mindenből. Tudta jól, hogy nagyot zuhant most sokak szemében, ugyanis egy átgondolatlan, és megalapozatlan feltevésre tett fel mindent ott, az elhagyatott kis temető közepén. Szabadulni akart már erről az istenverte szigetről, méghozzá minél hamarabb. Hányingere lett. Fájt a feje, szédült, és homályosan látott. Borzasztó napokon van túl, és már rég feladta volna, ha nem lenne ott Kate is, aki számít rá. Persze megtehetné, hogy ő sem csinál egész nap semmit, csak a szobájában várja, hogy a., egyszer csak jön majd egy hajó, és mind megmenekülnek, avagy b., feltűnik a gyilkos, és végez vele. Pontosabban: vele is. Mert hogyha senki sem akarja megoldani ezt a rejtélyt, akkor az gyilkos valószínűleg sorban lemészárol majd mindenkit. Harry elhessegette ezeket a pesszimista gondolatokat a fejéből. Betért a szobába, ahol Ronald üldögélt egymagában. Beszélhetnénk? – kérdezte. Ronald nem válaszolt, csak a fejével biccentett egyet, jelezvén, hogy meghallgatja Harry verzióját, de az iránta érzett haragjából nem enged. Igazán hosszú beszélgetés vette kezdetét, mind odabenn a két férfi között, mind kicsivel arrébb, James és a többi vendég között. Mérföldekkel odébb, a vad tengeren pedig ringatózva úszott az ismeretlen fekete férfi (akit egyébként Ted-nek hívtak még éltében) felpuffadt holtteste, melyet nyilván a gyilkos lökött a tengerbe még azelőtt, hogy James, és az éléskamrában nyugvó Eliot a keresésére indultak volna. Napok, talán hetek kérdése, mire szárazföldet ér majd, és akkor sem fogja gyanítani senki, hogy az Éden-szigetről sodródott el. Nadrágjában teljesen szétázott az a kis papírfecni, mely kulcsfontosságú lett volna, ha Harry rábukkan. A fecni ugyanis egy hajóbérlő társaság címét tartalmazta, amelyet Harry is jól ismert, ugyanis egyszer-kétszer megfordult már náluk különféle alapanyagokért. A gyilkos tehát oda-vissza járt a sziget, és a szárazföld között.

 

Peter eltűnt. Mindenki őt kereste, de sehol sem bukkantak nyomára. Mintha a föld nyelte volna el. Nincsen sem a szobájában, sem a kastély egyéb – már felfedezett – területén. Ronald pedig teljesen ki van készülve. Arra gondol éppen, hogy talán a gyilkos kihasználta a pillanatnyi zűrzavart, és míg ő James-el vitatkozott, lecsapott egyszem fiára. Harry szíve a torkában dobogott. Minden miatta történt. Ha nem így alakult volna…ha helyén lett volna az esze. Ha. Csakhogy ezt nagyon elbaltázta, és nem elég, hogy a többiek már nemhogy vezetőt, puszta barátot sem látnak benne többé, mindennek tetejébe még Ronald fiának, Peter-nek is nyoma veszett. Hiába kiabálták a nevét, hiába szólongatták, és dacolva a félelmetes egyedülléttel, hiába keresték szétválva a különböző szobákban, a gyerek egész egyszerűen köddé vált. Mintha a föld nyelte volna el. Kétségbeesett keresés folyt utána, de mindenki érezte, hogy minden hiába már. Azonban Kate az ebédlő ablakából észrevette az odakinn, a szakadó esőben álldogáló Peter-t. Nyomban kirohantak hozzá, és mindenkii megörült, hogy a fiú életben van. Harry is kiment, de már messziről is látta, hogy valami nagyon nincsen rendben: Peter az egyik magas szikla peremén állt, és őket figyelte. Tombolt a vihar. A kiáltásokat nem lehetett hallani, pedig a vendégek egymást túlharsogva kiabáltak a fiúnak, hogy azonnal jöjjön le onnan, mert veszélyes. Hiába, a hangokat elvitte a süvítő szél. Nem lehetett érteni semmit. De Harry mégis mindent értett: az ifjú Peter hallotta az egész vitatkozást az apja, és James között, és bizonyosságot nyert arról, hogy az apja követte el a rémtetteket a szigeten. Az apja a gyilkos. Harry megtorpant, és éppen csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. Már indult is volna tovább, mikor Peter – mint valami könnyed papírmasé – alázuhant a szikláról. Eltűnt a szemek elől. Ekkor mindenki felrohant a peremre. Sajnos már elkéstek. Peter a zuhanás következtében szörnyethalt. Testét éppoly falánksággal nyaldosták a buzgó hullámok, mint az ismeretlen fekete férfiét a minap. Deja vu. Harry szinte ugyanazt a képet látta most odafentről, mint mikor Lawrence hívta oda őket, és mutatta meg a holttestet. De ezúttal az ifjú, és ártatlan Peter holtteste feküdt odalenn a homokban, aki semmiről sem tehetett, pusztán nem tudott együtt élni a tudattal, hogy a tulajdon édesapja a gyilkos. Félreértette a helyzetet, és inkább az öngyilkosságot választotta. Ronald üvöltött, mint aki megőrült, Harry-t pedig a teljes idegösszeomlás kerülgette. Jeges tűszúrásokként érték az esőcseppek az arcát. Fújt a szél, és borzasztó hideg volt. James ökölbe szorult kezekkel állt, majd szúrós szemekkel tekintett Harry irányába: Ez a te hibád! – próbálta túlüvölteni Ronald-ot. Minden a te hibád, te szemét, aljas disznó! – azzal Harry-hez lépett, és behúzott neki egy akkorát, hogy az amúgy is ingatagul álló férfi rögvest hanyatt vágódott. Megkönnyebbülés futott át rajta (és érdektelenség). Ez így most a legjobb. Itt a sáros földön. Úgy vágódott el, mint egy zsák krumpli. Lelassult körülötte minden. A mozdulatok. A hangok. A kiabálás tompa lett, és a mennydörgés mintha egy üres szobából hallatszódott volna. Fel sem tűnt neki, hogy az orrából vér szivárog.

night_in_forest_by_wojtar.jpgMost ez jó. Most ez nagyon jó. – gondolta. Hagyjanak engem pihenni végre. A meleg vér vörös kis csíkban futott lefelé az arcán. Kate termett ott hirtelen mellette. Hideg kezével a homlokát simította végig, tekintete pedig aggódó, és félelemtől teljes volt. James felettük állt, és dühösen tekintett Harry-re, aki már bármelyik percben elájulhatott volna. Az esőcseppek csiga lassúsággal hullottak alá körülötte, és mindenki úgy mozgott, minta egy lassított film zajlana éppen. James arca hirtelen torzult el. Észrevett valamit. Rohanni kezdett felé, amint meglátta, de ez a rohanás Harry számára nagyon lassú volt. Elfordította hát a fejét, hogy megnézze, miért siet úgy a felpaprikázott James: még időben meglátta, amint kicsivel odébb az idegileg teljesen összeomlott Ronald szabályosan lelép a szikláról – bele a mélységbe. A fia halála annyira nagy hatással volt rá, hogy eldobta az életét, és Peter után zuhant. A vizes homokba, a sziklák közé. A háborgó tenger partjára. A halálba. Harry behunyta a szemét. Iszonyatosan zúgott a feje, mintha aprócska bogarak mászkálnának benne fel-alá. Ezt most nagyon elcseszte. Tudta jól, hogy mindenért ő a hibás, és hogy a többiek is őt fogják majd okolni. Szertefoszlott az a hiú ábránd, hogy majd ő juttat ki a szigetről mindenkit (élve), hiszen egyetlen nap leforgása alatt két ember haláláért is felelős lett. A többiek ledöbbenve álltak a szakadó esőben, és az alant elterülő két holttestet figyelték. Tom, és Brian önként vállalkoztak rá, hogy azonnal lemennek, és megnézik, hátha tudnak-e még segíteni valamelyikükön. Kate, James, és Lawrence odafenn maradtak. Kate visszasietett Harry-hez, és próbált valahogyan segíteni neki. Harry addigra már majdnem elájult. Túl sok volt neki ez a nap. Nagyon is sok. Leragadt a szeme, és mindennél jobban vágyott az alvásra. Vigyük be! – mondta Kate. Megpróbálta felemelni a férfit. Segítsenek már, könyörgöm! – kérlelte James-t, és a szikla tetejéről a mélybe leső Lawrence-t. Némi unszolás után, mindketten hajlandóak voltak segédkezni. Bár – és ezt mind, Kate, mind Harry tudták nagyon is jól – meglett a fekete bárány. Harry-re ezentúl mindenki rosszallóan fog tekinteni, mert az ő hibás döntésének hatására halt meg Ronald, és a fia, Peter. Hatalmas sötétszürke fellegek vonultak át az égen. Esős napokon a felhők olyan gyorsan vonulnak, hogy szinte alig vesszük észre őket. Hát Harry most nagyon is jól megfigyelhette őket, még mielőtt elájult volna. És hallotta (noha nem valami tisztán) azt is, amint James – visszacipelvén a kastélyba – felé fordul, és a következőt súgja neki: Ne bánj semmit. Már nem lesz rá időd. Ugyanis te leszel a következő…

 

 

Befejező rész következik...

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr84886965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.