Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Julie McCarthy bosszúja

2012. december 14. - -Britpopper-

Előszó: Örök kedvencem eme iromány melyet már akkoriban írtam meg mikor kezdtem alábbhagyni a novellaírással. Amolyan révbe érésnek is fel lehet fogni. Talán a legkiforrottabb művem ezidáig. Próbáltam a maximumot kihozni magamból és a visszajelzések alapján ez sikerült is. Nem napok, hanem hetek munkája ez az olvasmány. Bízom benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket. Jó szórakozást hozzá!

 

Julie McCarthy bosszúja

 

Hűvös, hideg reggel köszöntött a tájra október 2-án. Alice Letch a szokásosnál is korábban ébredt, dacára annak, hogy vasárnap volt amikor pedig teljesen evidens lett volna, hogy akár 10:00-ig, 11:00-ig is húzhassa a lóbőrt. Nagyon régen aludta már ki magát, úgy istenigazából. Többször is megpróbálta de valamiért sosem sikerült neki. Ezen emlékezetes napon tán éppen a hideg ébresztette, amely tolvaj módjára osont be szobájába a résnyire nyitott ablakon keresztül. Alice magára húzta a takarót, egészen az orráig. Sajnálta, hogy vasárnap van már és nem szombat. Ha szombat lenne akkor ráérne egész nap, semmit nem kellene tennie és senkivel sem kellene foglalkoznia. De ez a vasárnap, ez már-már olyan mintha rendes tanítási nap lenne csak éppen kicsivel több szabad órával. Alice szülei ugyanis roppant mód szigorúak voltak és előírás volt, hogy a lánynak a vasárnapi ebéd után azonnal a szobájába kellett mennie tanulni. Semmilyen kivétel nem lehetett. Tilos volt akkor a Skype vagy a Facebook – szeme előtt nem a barátok adatlapjai, vagy különféle blogok szerepelhettek hanem csak és kizárólag a tankönyvek. Irodalom, matematika, történelem, latin és még megannyi másik kötelezően bemagolandó tanulnivaló. Alice-t kirázta a hideg amikor erre gondolt. Nem volt egyáltalán rossz diák, szeretett iskolába járni, fontosnak érezte tudása bővítését, alapvető célja a főiskola volt. De – mint minden más diák – ő is roppant mód lusta volt bizonyos időközönként és olyankor felőle aztán háború is folyhatott volna odakinn az utcán, ő akkor sem kelt volna ki a jó meleg ágyból. Unalmas, szürke vasárnap. Igazi őszi nap, tele komor hangulattal és nyomasztó színvilággal. Alice megdörzsölte a szemét. A földszintről már hallatszódott édesanyja munkálkodása: jött-ment, tett-vett a konyhában – készítette a finom reggelit. Alice hatalmasat ásított, miközben kikászálódott az ágyból. Ablaka előtt három fekete varjú suhant el. Gyorsak voltak, mintha csak sötét árnyékok lettek volna egy tűzfalon. Terebélyes szárnyaikkal kecsesen szelték a levegőt. A közeli patak irányába tartottak. A közeli patak irányába, melynek egy kissé beljebb eső részén, a bicikliút mellett pár méterre a vízgyűjtőtől feküdt John Meighan holtteste. A fiatal srác (aki nem mellesleg a suli focicsapatának oszlopos tagja volt) természetellenes pozícióban terült el a párás füvön: hason feküdt, nyaka elcsavarodva szinte már teljes egészében az ég felé meredt. Eltörött. Mire megvirradt, már 3 órája halott volt. Testét nem sokkal 08:00 óra után egy közelben élő fiatalember, bizonyos Tom Smith találta meg aki a patakpartra járt le futni. De ne ugorjunk ennyire előre.

cold_autumn__by_magnesina-d2zas7g.jpgJohn Meighan előző este pótolta be azon elmaradását amelyet pénteken éjjel az aznapi esti focimeccs miatt nem tudott. Azaz a mértéktelen ivászatot és a lányok hajkurászását. Nagyjából 17:00 óra magasságában találkozott az egyik barátjával az iskola mellett nem sokkal, majd kocsiba szállva megkezdték hadjáratukat az alkoholért és a különféle női idomokért. Élvhajhász útjuk a környék egyetlen szórakozóhelyére vezette őket ahol legnagyobb szerencséjükre még szombaton este sem volt pangás. Valamiféle privát parti volt de ez a két fiút a legkevésbé sem érdekelte. Tom adrenalinszintje a plafont verdeste mikor beléptek a helyiségbe. A szokásos metódust követték: indítottak a bárpultnál, lehajtottak pár felest. Szemlélték az embereket. Főleg a lányokat. Mikor találtak megfelelő delikvenseket, akkor megegyeztek, hogy kié melyik legyen majd jöhettek a drágább piák. Koktélok, whisky, konyak és természetesen pezsgő minden mennyiségben. John nem aprózott el egyetlen bulit sem. Az apja teletömte a zsebét, ő pedig állandóan a pillanatnak élt. Drága autók, üres lányok – ez volt a filozófiája. Sorra döntötte le az italt a torkán és közben a körülötte lévő alakok kezdtek elmosódni, a zene monoton ütemei pedig fülében egyre csak hangosabbá és zavaróbbá válni. Sajnos említett végzetes szombati éjszakán egyetlen könnyen megkapható lányt sem sikerült felszednie pedig majd’ szétszakadt a nadrágja, annyira kanos volt. ''John, te fasz! Most már menj haza!'' – kiabálta neki a barátja a pult másik oldaláról, akinek viszont láthatóan a horgára akadt egy ledér ifjú hölgy kinek majd matathat a bugyijában reggelig. A DJ számot váltott.

 

John alig hallott valamit a folyamatosan dübörgő zene miatt de érezte, hogy révbe érni aznap már nem fog egyetlen bulizó lánynál sem. Felállt, megszédült, visszaült majd kicsit később megint próbálkozott. Felállt, nagy levegőt vett és elindult a kijárat irányába. Elhagyta a szórakozóhelyet, elhagyta a zsibongást, a zajt, az emberi hangok tömkelegét. Egyedül indult haza. 25 percet állt a buszmegállóban, közben lehugyozta a közeli bokrot is. Ezen 25 perc alatt annyira mérges lett az éjszakai járatra amiért nem jött, hogy mérgében már magában beszélt: ''Akkor baszd meg!'' – harsogta. Kissé kacsázó léptekkel elindult gyalog, a patak irányába, arrafelé ugyanis egyszerűen levághatta az utat. Nagyjából fél órányi séta, najó az ő állapotában ez olyan 40-45 perc de semmiképp sem több. Egykedvűen bandukolt hazafelé a sötét éjszakában, teljesen egyedül a végeláthatatlannak tűnő, kanyargós kis patak mentén. Útját megvilágították a régimódi lámpák. Egy teremtett lélek nem volt a közelében. Mégis úgy érezte, mintha valaki folyamatosan figyelné. Pár méterre a vízgyűjtő után John lába megbicsaklott egy vakondtúrásban és a fiú magatehetetlenül bicskázott le a füves magaslatról, egészen a patak széléig. Karszalagja leesett és a patakban landolt. Elharapta a nyelvét és kiment a bokája (ennyit a fociról) de komolyabb baja nem esett. Egyelőre. Mikor kezdett magához térni és kezdte felfogni, hogy hol van, hirtelen neszezést hallott a háta mögül. Mivel még a földön feküdt, igyekezett talpra állni de csak négykézlábra sikerült neki. Mellette megnyugtatóan csörgedezett a kis patak amely nagyon messziről eredt és nagyon messzire tartott. John látta maga felett a bicikliút mentén felállított régimódi lámpaoszlopok halovány fényeit de ő messze volt tőlük, valahol lenn, a vizes fű és csúszómászók területén. Jobbra nézett, a patak felszínét kémlelte amelyen megtört a hold fénye. Telihold volt. Adott egy kis fényt de persze közel sem annyit mint egy lámpa. John mégis tisztán látott mindent. Valami végigúszott mellette, alakjának bizonyos pontjai olykor-olykor kirajzolódtak a vízből. Majd a vízgyűjtő kiszélesedett részénél két kéz nyúlt ki a vízből és megtámaszkodtak a betonperemen. Egy alak mászott ki a sötétségből, a hold fénye csak nagyon minimálisan világította meg. Egy lány volt az. Teljesen meztelen. Fél percig állt a betonperemen, mint valami próbababa, majd csoszogó léptekkel elindult John irányába aki a félelemtől megdermedve várta mi fog történni. A lány sziluettje könnyen felismerhető volt: Julie McCarthy, az öt éve rejtélyes körülmények között eltűnt lány. Léptei halkak voltak. Megállt John előtt aki addigra már pontosan tudta, hogy mi vár majd rá és hogy vezekelnie kell tetteiért. A lány leguggolt elé. Ázott haja rátapadt beesett arcára. Torkán fekete vágásnyom tátongott. Egyenesen John szemébe nézett mielőtt egy jól irányzott mozdulattal kitörte volna a nyakát. Az egészet csak a hold látta. Aztán megvirradt.

___bubble_autumn____by_biszkopciik.jpgAlice az eseményről dél tájban értesült, mikor is barátnője, Abigail beszámolt neki róla telefonon. A haláleset elgondolkodtatta Alice-t. Nagyon régóta gyanús volt már neki ez a John gyerek. Egy nemtörődöm, nagyképű alak aki sorra akasztotta le a legrangosabb mérkőzések díjait és rá tényleg igaz volt a mondás, hogy már több száz fogason lógott a kabátja. John, az iskola arca. A példakép. A sikergyáros. Mégis rejtélyes halált halt, ráadásul egy olyan helyen ahol este a madár sem jár. Rablógyilkosság? Kizárt dolog, hiszen nem vittek el tőle semmit. A tárcáját egyedül az egyik rendőr vette ki a zsebéből, hogy azonosítani tudják a személyigazolványa alapján. Alice nem gyártott teóriákat John viselt (alvilági) dolgairól. Nem, neki sokkal jobban szúrta a szemét maga a helyszín. A ködös patakpart. Futók, biciklisek és andalgó párok kedvenc helye – nappal. Éjszaka félelmetes és a kivilágíthatatlan helyek okozta buckás terep miatt rendkívül veszélyes is. A helyszínelők annyit bizton megállapítottak, hogy John Meighan egy vakondtúrásban megbotolva zuhant a víz mellé de halálára nem találtak racionális magyarázatot. Egy ekkora esés ugyanis maximum pár 8 napon belül gyógyuló sérülést okoz és semmiképpen sem nyaktörést. Nem csak Alice, hanem az egész környék furcsállotta ezen titokzatos eseményt. De mint a nyár, úgy ez is a feledés homályába merült. Elérkezett a november és John halála már csak egy megválaszolatlan kérdés volt amire a választ egyedül Alice kereste. A temetésen ott volt. Barátok és családtagok búcsúztatták a zárt koporsóban nyugvó John-t. Szemerkélő eső kísérte könyörgéseiket és imáikat. Egyedül John apja nem vett részt a temetésen. A házuk ahol csak ők ketten laktak addigra már zárva állt, a redőnyök leengedve, a postaláda roskadásig megtelve, a családi autónak pedig hűlt helye. Az apa tehát minden bizonnyal lelépett a városból. Talán elmenekült. És Alice számára ez is roppant gyanús volt. Mi lehetett az oka annak, hogy Mr. Meighan ilyen hamar otthagyjon csapot-papot és távozzon? Még a tulajdon fia temetésén sem vett részt (talán lerótta kegyeletét mikor már az összes hozzátartozó elhagyta a temetőt). ''Nem tőlem hallotta kedvesem de én úgy tudom, hogy John Meighan látta utoljára a McCarthy lányt aki minden bizonnyal szintén meghalt már!'' – suttogta a vén Kapranos néni, a kerület önjelölt pletykafészke Alice-nak egy hűvös délutánon. ''Ismerek valakit aki látta őket kézen fogva sétálgatni a patakparton és úgy látszott rajtuk, hogy dúl a szerelem! De aztán a lány hirtelen eltűnt és tudjuk mindannyian, hogy John napokig kimaradt az iskolából. Fiatal volt még. 15-16 éves. Biztosan borzasztóan megviselte, hogy elveszítette a szerelmét.'' – magyarázta a néni. Alice pedig figyelmesen végighallgatta őt.

 

Miután hazament, elővette a jegyzeteit és hozzájuk írta Kapranos néni verzióját is. Egy kis fekete noteszbe gyűjtötte a kerület összes rejtélyes eseményének részleteit. Természetesen a legtöbb oldalt a John Meighan haláláról szóló felvetések töltötték ki. A naptárra tekintett a laptopon: November 27-e volt, szintén vasárnap. A pár órával előbb elhangzott szavak elültették a bogarat a fülében, hogy itt valami sokkal nagyobb volumenű történés zajlott le mint az sokan csak sejteni vélik. Julie McCarthy. A 2005-ös esztendő egyik legjobb diákja volt. Irodalom és történelem versenyekben nem volt párja, országos vetélkedőkön is indult és sosem esett meg olyan szégyenteljes esemény, hogy ne szerepelt volna az első háromban. Egykor ők ketten barátnők voltak. Sokat beszélgettek MSN-en. Külsőre is szép volt: középhosszú barna haja, igéző zöld szemei és selymes, fehér bőre volt. A szülei rendkívül jó módban éltek ezért Julie állandóan a legújabb divat szerint öltözködhetett. Hogy Johnnal együtt járt tulajdonképpen teljesen nyilvánvaló volt (nagyjából mint egy giccses amerikai filmben) de erről mégsem tudott senki sem, Alice is furcsállta, hogy csak az öreg Kapranos nénitől tudta meg aki amúgy annyira szenilis, hogy néha azt is elfelejti, hogy hol lakik. Elhatározta, hogy még aznap elmegy a McCarthy családhoz és megérdeklődi tőlük, hogy mit tudnak lányuk és John Meighan kapcsolatáról. Nem is teketóriázott sokat. Ivott egy csésze forró teát, majd útra kelt. Borongós idő volt, már nagyon lógott az eső lába. Alice átgázolt a nedves levelekkel borított parkon, felszállt a buszra és elutazott az erdő irányába. A busz ablakából látta a patakot is amint méltóságteljesen csordogál a kihalt bicikliút mentén (John halála óta mindenki kerülte azt a helyet). ''Kedves patak, te tudod az igazat, ugye?'' – kérdezősködött magában Alice. Alig 10 perc telt el mire a busz megérkezett a kívánt megállóhoz. A lány leszállt és bár nem tudta pontosan, hogy melyik házat kell keresnie, sikeresen odatalált hiszen megkérdezett egy éppen arra sétáló nyugdíjas házaspárt. A McCarthy ház elhanyagolt volt. Benőtte a borostyán, a kertet pedig a gaz. Az ablakok évek óta nem lehettek megpucolva, ahogyan az ereszcsatorna sem lett kicserélve pedig úgy lógott lefelé a ház szélén mintha bármelyik pillanatban leeshetne. Alice becsöngetett és kisvártatva megjelent a kapuban Julie édesanyja, Claire. Úrinő volt, látszott minden egyes mozdulatán. Beljebb tessékelte Alice-t majd odabenn teával és süteménnyel kínálta. Hosszasan beszélgettek az iskoláról, az időjárásról és természetesen Julie-ról. Szegény, szegény Julie. Éltanuló volt, egyetemre készült. ''Valószínűleg halott.'' – ezt Claire bizton állította, úgy gondolta ő megérzi az ilyesmit. Megmutatta lánya utolsó kimenő sms-ét is amelyet 2006. október 1-jén írt: ''Anya! El kell mennem! Kérlek ne kérdezd mért, kérlek ne kérdezd. Egyszerűen így döntötem. Szeretlek Anya! Majd jelentkezem!'' – ez állt az sms-ben. A helyesírási hibákat Alice is rögtön kiszúrta de nem szólt semmit. Claire megdöbbent arcot vágott mikor felmerült Julie és John kapcsolata. Ő az egészről nem is tudott semmit sem. Ez pedig egy újabb felettébb érdekes momentum volt.

meet_november__by_magnesina.jpgAlice az eszmecsere után úgy döntött, hogy gyalog megy haza. Sajnos (vagy nem sajnos) nem vette észre de amikor felállt az asztaltól Claire házában, ott felejtette a mobiltelefonját. Claire kiengedte a kapun, elbúcsúzkodtak és Alice elindult. Az útjába esett azon szórakozóhely is amelyet John annyira kedvelt és ahonnan elindult haza azon végzetesnek bizonyuló éjszakán. Alice megpróbálta követni ezen útvonalat. Elsétált a buszmegálló mellett és útját a patak irányába vette. Senki sem járt ott, érthető okból kifolyólag: féltek. John halála megmagyarázhatatlan volt de olybá tűnt mintha gyilkosság lett volna. Mintha valaki szándékosan kitörte volna a nyakát. Nem hülyék az emberek, persze hogy tartottak eztán attól a helytől. Alice azonban túl kíváncsi és túl elszánt volt ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is úrrá legyen rajta a félelem. Határozott léptekkel haladt a bicikliúton, miközben a tájat fürkészte. A vízgyűjtőnél megállt. Hallgatta a csobogást melyet a kicsiny vízesés keltett. ''Hát itt történt.'' – gondolta magában. ''De mégis mi történt itt?'' – kérdezte, ezúttal már hangosan. Az ég világon semmi sem volt ott csak a nagy vízgyűjtő, amely mint egy mesterséges tó, úgy állott a lába alatt és folyamatosan ömlött belé a zavaros víz. A kis patak pedig odébb csörgedezett szépen nyugodtan tovább, mintha hívogatta volna, hogy menjen vele. De a lány maradt. Gondolt egy merészet és leereszkedett a vízgyűjtőhöz, alulra. Büdös volt és zavarta a csobogó víz nagy hangja. Már majdnem visszamászott a bicikliútra amikor hirtelen kiszúrt valamit a víztömeg közepén. Egy színes karszalag volt az, amely picin papírcsónak módjára ringatózott a vízfelszínen. Furcsamód a sodrás egyáltalán nem sodorta odébb. Alice elhatározta, hogy kiszedi onnan. Keresett is egy hosszú ágat amellyel elkezdte volna kifelé lökdösni a karszalagot a part irányába de amint elérte az ággal, a szalag beljebb úszott. Alice nyújtózkodott, teljesen kimászott a betonperem szélére. Egy óvatlan mozdulat következtében elveszítette az egyensúlyát és véletlenül belebukfencezett a jéghideg vízbe. A fejét is bevágta a perem szélébe, ezért néhány másodpercig a teljes csönd és sötétség borult rá. Egyre lejjebb merült a koszos, fekete vízben. Ágak, különféle bogarak és fűszálak úsztak el előtte. A meder alján észrevett egy köralakok. Egy emberi köralakot. Mintha nem is lett volna gravitáció, Alice úgy lebegett a vízben – egyenesen az alak irányába. Mikor szembe ért vele, láthatta, hogy az alak valójában egy emberi holttest. Julie McCarthy holtteste. Összeaszott, üres szemgödrökkel bambán ámuló, nyitott szájú rémalak amely már öt teljes éve ott lebeg a vízfelszín alatt. Arca torz volt, mintha éppen sikítana. Kezei a felszín felé lebegtek, lábait valaki összekötözte és néhány odaerősített, termetes súllyal toldotta meg, hogy a test sose kerülhessen elő többé. Szegény, szegény Julie. Fonnyadt teste meztelen volt, torkán fekete vágásnyom tátongott. Alice magához tért. A látványtól úgy megrémült, hogy elkezdett össze-vissza kapálózni. Véletlenül hozzáért a halott Julie élettelen kezéhez. Amaz pedig ránézett. Keze megmozdult. Elkapta Alice csuklóját aki a sokktól elájult. Álmot látott, de még milyen álmot!

 

2006. október 1-je volt. Napos, kissé meleg őszi idő. John Meighan és Julie McCarthy egy ágyon feküdtek, szorosan egymás mellett. A szoba minden bizonnyal John szobája lehetett hiszen a falon különféle focista poszterek díszelegtek, a szekrényeken pedig díjak és trófeák porosodtak. ''Ne ellenkezz. Most akarom!'' – szólt John. ''Én ezzel még várni akarok, John! Hagyj békén, különben megbánod!'' – felelte Julie indulatosan. ''Azt mondtam most!'' – vágott vissza John és elkezdte lefejteni a lány ruháit. Amaz ellenkezett, csapkodott és próbálta kihúzni magát a fiú alól de nem volt rá képes. Percek teltek el így de végül a fiú akarata érvényesült. 2006. október 1-jén John Meighan megerőszakolta az akkor 14 éves Julie McCarthy-t. A dulakodás közben vér is serkent. Julie kiabált, John pedig megpróbálta elhallgattatni. ''Fogd be a pofád!'' – parancsolta. Fogott egy nejlonzacskót és a lány arcára tapasztotta, jó szorosan. Julie elkezdett fuldokolni, a zacskó fel-le mozgott a szája körül. Nem kapott levegőt. Eközben John irgalmatlanul dolgozott tovább odalenn. Óvszer nélkül hatolt be és más nem is érdekelte csak az, hogy kielégüljön. Miután elment, lefejtette a zacskót az addigra már elhalkult Julie arcáról. ''Úristen!'' – hebegte John. ''A kurva életbe! Apa! Apa!!!'' – kiabálta. Mr. Meighan felcammogott a lépcsőn. Benyitott fia szobájába és a látványtól elállt a lélegzete. John a mozdulatlanul fekvő Julie-n térdelt akinek arcát egy nejlonzacskó borította. ''Mit tettél te szerencsétlen?!'' – kérdezte remegő hangon. ''É-é-én csak…'' – kezdte volna John, de ekkor Julie magához tért. Hangosan köhögni kezdett, az orrából vér szivárgott. ''Apa, ha…ha szól valakinek. Ha szól valakinek, nekünk végünk! Apa, hallod?!'' – nyögte John ijedten. Az apja sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Julie és John egyedül maradtak. ''Kicsim, kérlek! Kérlek! Kérlek! Kicsim, ne haragudj! Én nem akartam! Kérlek!'' – mentegetőzött a fiú. Eközben Julie fuldoklott, levegő után kapkodott és teste remegett. ''Szállj le onnan és menj ki, fiam!'' – szólt az idősebb Meighan aki akkor érkezett vissza a szobába egy termetes konyhakéssel a kezében. John halálra vált arccal kászálódott le az ágyról. Felhúzta nadrágját és tétova léptekkel kiment a szobából. Szeme könnyes lett. Az apja rideg szemekkel végignézte amint fia kimegy, majd becsukta az ajtót. John ekkor elkezdett sírni. A fejét fogta. Hallotta amint odabenn Julie folyamatosan fuldoklik még mindig. Egy utolsó köhintés. Mélyről jövő. Véres. Aztán egyszer csak csend.

 

John zokogva dőlt neki az ajtónak és csúszott a padlóra. Lábait felhúzta, arcát kezei közé temette. Pontosan tudta, hogy az apja végső megoldásként milyen szörnyűséget tett odabenn. Hallotta az öreg ziháló lélegzetvételét is. Pár perc múlva az apja kinyitotta az ajtót és így szólt: ''Vége van. Meghalt. Most menj be az én szobámba és maradj ott amíg nem szólok. Ezt én elrendezem.'' – elszánt volt az öreg, nem teketóriázott. A jó hírük forgott kockán. John letörölte a könnyeit és bement az apja szobájába. Remegett a keze. Bezárta az ajtót és leült az ágy szélére. Fél órán keresztül bámulta a falat, az imént történt eseményeken agyalt majd előre bukott és elhányta magát. Eközben Mr. Meighan egy lepedőbe csavarta Julie holttestét. Levitte a kocsihoz, betette a csomagtartóba majd kihajtott vele a patakhoz. A fák takarásában elvonszolta a vízgyűjtőhöz, ahol súlyokat erősített az élettelen lábakra és a testet a vízbe lökte. Senkinek, még a saját fiának sem árulta el soha, hogy hová rejtette Julie McCarthy holttestét. Aztán öt évvel később, pont október 1-jén az erőszakos halált halt Julie végre bosszút állhatott. Az éppen arra sétáló John még csak nem is sejtette, hogy milyen sötét titkokat rejt ama vészjósló vízgyűjtő mélye. A hold fénye barátságosan ölelte körbe őt. Részeg volt ugyan de mikor Julie megjelent előtte csurom vizesen, John azonnal rájött, hogy most jött el azon pillanat amikor meg kell bűnhődnie tetteiért. Vezekelnie kell. A lány halott szemeibe nézett és bár tekintete ködös volt, mégis látszott benne a szerelem tüze. Aztán mindent elborított a fullasztó sötétség.

autumnal_bliss__by_magnesina-d496ijg.jpgAlice immár a parton, méghozzá a betonperemen tért magához. Elég sok vizet nyelt. Felette Claire állt aki utána eredt mikor megtalálta az asztalon felejtett mobiltelefont. Hála az égnek, hogy látta őt a patak felé menni, különben Alice már nem élne. Megmenekült. Felült és felköhögött még egy kis poshadt vizet. Fadarabok és nyálkás fűszálak is voltak a szájában, ezeket igyekezett minél előbb a földre köpni vagy kiszedegetni. ''Odalenn van.'' – motyogta. ''A lánya…odalenn van.'' – Alice beszéde zavaros volt de Claire megértette, hogy miről beszél. Leült a lány mellé és meredten bámulta a vizet. Együtt hallgatták a csobogást amíg meg nem érkezett a mentő. ''Mindig is tudtam, hogy nem utazott el. Éreztem, hogy itt van.'' – mondta Claire. És valóban, a szíve mélyén ugyan meg volt győződve arról, hogy Julie halott de mégsem tudta elképzelni, hogy ne lenne ott valahol a közelben hiszen oda tartozott. Imádta a patakpartot már egészen kicsi gyerekkora óta. Rengeteget játszottak ott, szöcskékre vadásztak, békákat fogtak vagy egyszerűen csak figyelték a vadkacsákat. Julie hihetetlenül élénk gyermek volt, mindenre rácsodálkozott, minden érdekelte. Sorsa akkor pecsételődött meg amikor összejött John Meighannel, az öntelt, egomán, folyton bulizó sráccal akinek a szex legalább olyan fontos volt mint egy-egy gól egy hétvégi meccsen. Mind Claire, mind Alice ott maradtak a pataknál egészen estig és mindketten láthatták amint a búvárok a felszínre hozzák Julie McCarthy öt éve a víz alatt rothadó, felpuffadt, kékes lila testét amelyről helyenként már a hús is lemállott. A nyomozás mindenre kiterjedő volt. Alaposan utánajártak a dolgoknak. Kiderült például, hogy az öreg Mr. Meighan nem is menekült el a városból (mint ahogyan azt sokan gondolták a helyzet súlyát tekintve) hanem bezárkózott, felment a padlásra és felakasztotta magát a legerősebb gerendára. Majdnem 2 hónapon keresztül lógott odafenn. Az autójuk ajtaját szándékosan nyitva hagyta előtte, nem is telt sok időbe, hogy ellopják. A nyomozóknak groteszk látványban lehetett részük mikor rátaláltak Mr. Meighan maradványaira. A testet levágták, elszállították. A helyszínt lezárták. Ez azonban cseppet sem tántorította el Alice-t attól, hogy egy délutánon belopózzon és kicsit körbeszaglásszon a már teljes mértékben néptelen Meighan házban. Könnyen bejutott. Átnézte a szobákat, gondosan kikerülgette a kifeszített rendőrségi szalagokat. Sem laptop, sem PC nem volt sehol – ezeket valószínűleg lefoglalták a nyomozók. John szobájában egy kis alvadt vér díszelgett még a falon. Minden bizonnyal a torkot ért vágás következtében kispriccelő vér festette oda. Alice felsétált a padlásra is. Léptei alatt megnyikordultak a lépcsőfokok. Odafenn óriási nagy kupleráj volt. A bútorok szétdobálva, a tapéta néhány helyen leszaggatva. Doh szag volt. A padlást mint valami hatalmas pókháló, úgy futották körbe a gerendák. Középen leledzett a legvaskosabb, legnagyobb gerenda amelyre Mr. Meighan felkötötte magát. Azonban a szék amelyre felállhatott a padlás másik végében porosodott, eldőlve. A lemenő nap narancssárga sugarai bevilágítottak a padlás kicsiny ablakán. Alice egy eldőlt asztal sarkában meglátta azon színes karszalagot amelyet nem sokkal azelőtt a vízben is látott. Vajon hogy kerülhetett oda? Felemelte és jó alaposan megnézte magának: egészen biztosan John karszalagja volt, pont ugyanaz amit a víz felszínén is látott ringatózni. Körülnézett a szobában. Megértette mi történt ott. Sokszor olvasott már ilyesmiről. Egy dühös kísértet képes ilyesmire. Szanaszét dobálja a bútorokat, tárgyakat lebegtet, esetenként üzeneteket is hagy. Poltergeist. Kopogó szellem. Alice nekiállt keresgélni a lenyugvó nap egyre gyengülő fényében. Egy kisebb szekrényt elmozgatva talált rá egy, a megmaradt tapétába égetett feliratra: ''…különben megbánod!'' – csupán ennyi állt ott. Mr. Meighan tehát nem felakasztotta magát hanem őt magát akasztották fel éppen úgy, ahogyan fia, John sem azért halt meg mert lebicskázott a lejtőn. Mindkettejük gyilkosság áldozata lett azonban a tettes akkor már öt éve holtan feküdt egy vízgyűjtő mélyén. 2011. október 1-je tehát jeles nap volt a környék lakói számára, bár ezt ők maguk nem is tudhatták. Aznap az igazság vasmarokkal csapott le. Aznap Julie McCarthy végre véres bosszút állhatott.

 

Vége

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr634638037

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.