Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Does It Offend You, Yeah? – You Have No Idea What You're Getting Yourself Into

Hadouken? Azok kik?

2013. július 16. - -Britpopper-

dioyy.jpg

Kiadás éve: 2008

Kiadó: Virgin

Műfaj: Dance-punk/New rave/Indie rock

Ezt hallgasd meg: We Are Rockstars

 

Ejj, de szép hosszú lemezcím! Terveztem már egy ideje hogy írok róluk csak mindig akadt valami fontosabb lemez amelyet górcső alá kellett vennem. Az indokolatlanul hülyenevű Does It Offend You, Yeah? bemutatkozó anyaga, a beszédes elnevezésű You Have No Idea What You're Getting Yourself Into igazi stíluskavalkád lett. Akad benne rengeteg elektronika, kísérletezés és természetesen masszív rock is. 2008 ugyebár még jelentőségteljesen a Klaxons által elindított new rave őrületében telt. Nem elég hogy ehhez a Hadouken! leszállította a new rave legnagyobb partilemezét (Music for an Accelerated Culture) de a Late of the Pier kihozta eme nagyszerű új stílus legkiforrottabb anyagát, mégpedig a debütáló Fantasy Black Channel révén. Természetesen a new rave messzire elért de Angliában volt a legnépszerűbb. Zajos indie-diszkók teltek meg színes fénypálcákkal csápoló, merészen ízléstelen ruhákba bújt fiatalokkal és a new rave szép lassan mindenhová bekúszott. Butaság lett volna nem meglovagolni ezt a hullámot és a Does It Offend You, Yeah? is tudta ezt. A jelen tárgyalt album egy borzasztó partiképes cucc. Tipikusan olyan anyag amit ha otthon hallgat az ember aki bekapcsolja az erősítőt és feltekeri a hangerőt. Nincsenek rajta unalmas, ezerszer hallott pillanatok és klisék. Nade kezdjük az elején:

07821_193839_doesitoffendyou_01.jpg

Az első dal a Battle Royale. Egyébként könyvben/filmben ismeritek? Ha nem, akkor érdemes utánanézni mert egy nagyon elborult (tipikus ázsiai) ám egyben remek társadalomkritikával bíró regényről/filmről van szó. A brit srácok zenéje ehhez alkalmazkodóan kellően tempós ám végig instrumentális. A hangulatot mindenesetre megalapozza. Beugorhat róla a Daft Punk is de őket manapság már divat lett mindenhez és mindenkihez viszonyítási alapként kezelni. Igazság szerint a második dal, a With a Heavy Heart (I Regret to Inform You) az amely egy az egyben bemutatja a DIOYY? világát. Ez a szerzemény a kedvencem egyébként az albumról. Simán leszakítja a hallgató fejét, annyira zúzós elektronikus darálás végig. Harmadik vagy negyedik hallgatásnál figyeltem csak fel az egyébként tetszetős dalszövegre, annyira magával ragadott a hangzásvilága. Az utána belépő We Are Rockstars – azon kívül hogy egy magyar electro-indie zenekar neve lett belőle – tulajdonképpen amolyan instant sláger. Eléggé rádióbarát úgyhogy nem is csoda hogy anno videoklip formájában is ezt nyomták mindenhol. Újfent bekacsint a Daft Punk a kissé túlságosan is elektronikusra vett vokál miatt de kellemes zúzást is kapunk mellé amely révén a dal nem fullad unalomba. Alant linkeltem, hallgassátok meg, az a biztos. A Dawn of the Dead (újabb popkultúrális utalás, vajon mely filmre utalhat?) bizonyítja hogy a srácok alapvetően az indie szcénából is hatásosan merítenek. Ez az indie vonal itt is és a következő lemezen is megtalálható. Olyan dalok ezek amelyekben több a rock és kevesebb az elektronika. Leginkább a Bloc Party hangzásvilágát idézik de kellően egyediek ahhoz hogy a hallgató ne érezze tolakodónak, vagy oda nem illőnek őket. A Doomed Now megint az elektronikát helyezi előtérbe de semmi extra, fel lehet fogni töltelékszámként is. Az utána következő, iszonyatosan hülyenevű Attack of the 60 FT Lesbian Octopus egy akkora állatság, hogy el sem hiszitek! Instrumentális alapokon nyugvó, kísérteties szintikkel és a régi horrorfilmeket (innen a cím is) idéző orgonával operáló szerzemény melynek hallgatása alatt szinte látjuk amint a 60 láb magas leszbikus oktopusz (pff...) megtámad egy tengerparti kisvárost. Annyira a régi B-kategóriás horrorokat idézi hogy tényleg hallani kell ahhoz hogy megértsétek miről is van szó. De abszolút megéri mert remek hangulatfestő. A Let's Make Out újfent electro-rock darálás de a jobbik fajtából. A Being Bad Feels Pretty Good vidám kis indie-kikacsintás, a Weird Science pedig ismét a Daft Punk-ot idézi csak jóval elborultabb mint a franci duó bármely szerzeménye. A zárást az Epic Last Song hozza el amelyben megintcsak a rock a hangsúlyosabb irányelv. Jól csinálta a DIOYY? hogy összemosta az elektronikát a rockzenével hiszen így egy elég egyedi és kirívó hangzást tudtak összehozni. Ezt az albumot azoknak ajánlom akik a Skins -féle életmódban tengetik mindennapjaikat és szeretik a vad elektronikával és zúzós rockkal fűszerezett, igazán agyas és elborult dalokat. Bőven tehetnek vele egy próbát a Bloc Party/Franz Ferdinand/Arctic Monkeys/egyéb indie banda kedvelők is hiszen az indie-vonal is működőképes és nincs izzadságszaga sem. Ez már megint egy olyan lemez amely a szülőket szinte azonnal kikergeti a szobából de minden 30 év alatti hallgatója kibaszottul élvezni fogja. A srácok 3 évvel későbbi lemezével fogom folytatni a zenekar bemutatását, addig érdemes ezzel az anyaggal alapozni.

Értékelés: 10/7

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr215406688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása