Kiadás éve: 2013
Kiadó: Columbia
Műfaj: Psychedelic rock/Indie pop/Neo-psychedelia/Indietronica
Ezt hallgasd meg: hát őőő...talán a Mystery Disease
Ha az ember az egyik kedvenc zenekarának új albumát várja, akkor hajlamos elfogult lenni vele. Ha az ember egy olyan zenekar albumát várja (méghozzá nagyon) akik letették az asztalra a 2000-es évek legjobb lemezét, akkor hajlamosabb még elfogultabbnak lenni vele. Elvitathatatlan tény hogy az Oracular Spectacular (mely 2008-ban jelent meg) az évtized legzseniálisabb albuma volt. ITT már méltattam eleget, ha össze kéne foglalnom egyetlen mondatban akkor azt valamiképp úgy tenném, hogy "korszakos album, amelyen minden egyes dal potenciális sláger és amely produktumot minden zenekedvelőnek ismernie kell". Lényegében ennyi. A folytatás, a 2010-ben kihozott Congratulations (kritika ITT) nekem még jobban tetszett mint a kultikus előd. Talán azért is mert az MGMT szembement az elvárásokkal és már egyetlen slágert sem írtak az albumra. Ellenben mégis minden egyes dal igazi mestermű volt. Sokkal jobban alámerültek a pszichedelia álomszerű, drogmámoros tengerében és az eredmény olyannyira földöntúli és varázslatos lett hogy még egy 12 perces tétel sem fulladt unalomba rajta. Eme albumuk nekem több szempontból is fontos. Egyrészt mert tényleg zseniális, izgalmas utazás (ha úgy tetszik "trip") és mert elég sok régi szép emlékem fűződik hozzá (meg úgy nagy általánosságban 2010-hez). Ergo nem győztem kivárni hogy az MGMT mikor villant már végre valami újat. Nos, a két csodabogár nem tudott túl sokáig nyugton maradni. A világot átszelő turnék és néhány elszórt információ-morzsa után végre itt az új album amely nemes egyszerűséggel az MGMT nevet kapta. Ebből már mindjárt valamiféle "leges legjobb" műre lehet asszociálni, azonban kezdjük csak az elején:
Az MGMT legújabb álomszerű kirándulását, azaz az új albumot az Alien Days nyitja. Ezt a dalt már hónapokkal ezelőtt közzé tették és nekem már akkor is tetszett. Leginkább a Congratulations zenei világát örökíti tovább úgyhogy akinek már az is bejött (nekem felettébb), az ezúttal sem fog csalódni. A stílusosan egy gyermek énekével kezdődő első dal egyébként a végére szinte egyértelműsíti a hallgatóban hogy ez bizony egy eléggé furcsa, zajokkal és zörejekkel átitatott, szürreális utazás lesz. A Cool Song No. 2 még jobban sikerült. A nem kicsit furcsa videoklippel megtámogatott dal iszonyatosan dögös és nagyon jót tesz neki a szintis-futam a közepén. Mikor először idáig jutottam az albumon, annyira magával ragadott a nosztalgia hogy nem győztem vigyorogni hogy az MGMT már megint megcsinálta és hogy megint egy remekművet hoztak el nekünk. Erre még csak még inkább ráerősített a Mystery Disease amely pedig az abszolút favoritom jelen lemezről. Minden ízében tökéletes. Komor, szomorkás, összességében sötét és vészjósló hangulatú ám olyan szépen előtérbe hozzák benne a dobot hogy öröm hallgatni. Erre jön még rá a szinti is és az azonnal megkapó és dúdolható vokál. Az eredmény pedig magáért beszél. Utána az Introspection repít vissza a 60-as évek hippi-korszakába (ami nem is meglepő ha tudjuk hogy tulajdonképpen egy 1968-as dal feldolgozása) ahol ugyebár az MGMT nagyon is otthonosan érzi magát szóval eme tétel is remekül sikerült. Őt követi a már korábban videoklip formájában is kijött Your Life Is a Lie amely egyszerre üde, friss, érdekes és izgalmas. Mondanám rá hogy "sláger" de az MGMT esetében inkább nem dobálóznék ilyen jelzőkkel. Remek dal de nyilván nem fog majd visszaköszönni a rádiókban. Utána viszont furcsa irányba tévelygünk el. Vélhetően a srácok kissé túlzásba vitték a varázsgomba fogyasztását mert eléggé "összemosott" képet fest az album második fele. Az A Good Sadness például ígéretesen indul azonban csakhamar elveszíti a lába alól a talajt és hatalmas összevisszaság kerekedik belőle amelynek legizgalmasabb része talán a végén található pittyegés-hangkollázs. Az Astro-Mancy meg teljesen olyan mintha a srácok céltalanul bementek volna a stúdióba és mindenki játszott volna mindenen de a dal csak nem akart összeállni, azonban mégis felnyomták az albumra. Ötlettelen, unalmas. Az I Love You Too, Death még a címében is vérciki, arról már nem is beszélve hogy majdnem 6 percen keresztül kell hallgatnunk benne az öncélú nyekergést amely dettó csak nem akar egységessé érlelődni. Kész szerencse hogy a Plenty of Girls in the Sea végül megmenti a helyzetet. Olyannyira retró és olyannyira 60-as évek az egész dal hogy lehetetlen nem imádni. A záró An Orphan of Fortune újfent ígéretesen indul, a közepére nagy összevisszasággá fajul aztán a végére csak elkezdi megtalálni önmagát de addigra már vége az albumnak sajnos. Hát igen, ez a legnagyobb gondom az MGMT-vel. Míg a lemez első fele iszonyatosan király és ötletgazdag, addig a második fele ötlettelen, vérszegény és összemosódó. Bár utóbbit is lehet élvezni, csak ahhoz már elkell egy kis tudatmódosító szer avagy varázsgomba. Ennek ellenére az MGMT-nek ott a helye az év végi toplistákon hiszen még mindig két szörnyen tehetséges fasziról szól az egész zenekar akik kisujjukból ráznak ki évekre előre meghatározó szerzeményeket és valójában az új album is nagyon klassz lett, trendi és precíz, csak épp nem mindenki tudja értékelni a kevésbé jól sikerült darabokat amelyek a lemez második felére kerültek. Néhány dalt én személy szerint lecseréltem volna, avagy érleltem volna még őket egy darabig (miközben folyamatosan dolgozom tovább rajtuk) mert így az egész cucc két részre bomlik. Persze ettől még bátran ajánlom mindazoknak akik eddig is szerették az MGMT különc (ám végtelenül profi és izgalmas) zenéjét hiszen kiváló dalok továbbra is bőven jutottak nekünk. Csak épp már nem az összes lett ilyen. Ennek ellenére én továbbra is maradok elkötelezett rajongójuk és továbbra is kíváncsian várom hogy pár év múlva milyen érdekességekkel lep majd meg minket ez a két hippi csodabogár.
Értékelés: 10/6
