Azért azt senki nem mondhatja hogy tavaly nem voltunk bőszen ellátva horror videojátékokkal. Ráadásul olyan gyöngyszemek tették tiszteletüket mint az Alien: Isolation (lesz majd róla cikk, nyugi), a roppant elvont The Vanishing of Ethan Carter vagy éppenséggel jelen cikkem tárgya, a The Evil Within. Ez a játék olyan produktum lett amire már nagyon, de nagyon régóta szüksége volt a videojáték iparnak túlélő-horror fronton. Mondhatni, felmentőseregként érkezett a The Evil Within. És hogy milyen lett? Nos, én kifejezetten pozitívan csalódtam benne. És ez nem is annyira meglepő hiszen a játék rendezője Shinji Mikami, a korai Resident Evil játékok (és a remek 4. rész) szülőatyja. Besegített még neki a Bethesda Softworks akikről már a korábbi Elder Scrolls részek – de főleg a Skyrim – óta tudjuk hogy nem árulnak zsákbamacskát. Ők bábáskodtak a japán illetőségű Tango Gameworks eme projektje felett, a végeredmény pedig kellőképpen hatásos lett. Továbbra sem "klasszikus tesztet" szeretnék írni a játékról. Én inkább azt fejteném ki hogy miért is annyira fontos a The Evil Within a modern horror-játékok történelmében.

Történet:

A játék főhőse Sebastian Castellanos detektív aki egy igazi macsó, kemény zsaru. Leginkább a The Wolf Among Us főszereplőjéhez tudnám hasonlítani. A sztori elején épp társaival kocsikázik egy borzalmas tömeggyilkosság helyszínére, méghozzá egy elmegyógyintézetbe a város közepén. A szanaszét heverő megcsonkított hullák látványa után Sebastian felfedez valakit a biztonsági kamerákon aki emberfeletti képességekkel rendelkezik és bármiféle akadály nélkül gyilkol halomra embereket. Képszakadás. A következő pillanatban Sebastian már fejjel lefelé lóg egy húskampón valami olyan iszonyatos helyen amelyet a Texasi láncfűrészes is azonnal elirigyelne. Ráadásképp egy vértől ázott kötényben cammogó alak is a helységben tartózkodik, hobbiból pedig épp embereket trancsíroz fel. Tőle kell ellopnunk a kijutást biztosító kulcsot, majd belevethetjük magunkat a játék világába és történetének alakulásába. Na igen, a történet...hát, hogy is fogalmazzak? Nem lett túl nagy szám. Próbálták csavargatni, de a fő motivációs szálon kívül nem sok érdemlegeset találni benne.

A fő motivációs szál is kifejezetten gyenge. Adott egy Ruvik nevű faszi (őt láthattuk a biztonsági kamerákon a játék elején) aki úgy játszaozik a térrel és idővel mint kisgyerek a LEGO-val. Sebastian harcol és próbál túlélni társaival karöltve de csakhamar rá kell jönnie hogy Ruvik irányít. Pontosabban az ő múltja kulcsfontosságú szerephez jut. A kigyulladt pajta, Laura, a titkos kísérletek... Mondjuk hogy a The Evil Within sztorija szódával elmegy (aki az összes naplóbejegyzést, újságcikket elolvasva még inkább belemerül, annak jobban tetszhet), de nem ez viszi el a hátán a cuccot. Hogy akkor mi? Hát, a hangulata.

Játékmenet:

Klasszikus lopakodós TPS és a "lopakodós" szavacskát érdemes kiemelni mert a játék során bizony szinte végig rá leszünk kényszerülve a lopakodásra. Eleve nem leszünk bőven ellátva lőszerrel (pedig fegyverekből igen széles választék áll rendelkezésünkre), viszont látszik hogy a készítők eleve a lopakodásra építettek. Utunkat különféle robbanó csapdák keresztezik melyeket vagy hatástalanítunk (semmi értelme), vagy a közelükbe csaljuk ellenfeleinket és így azok egy szép kis robbanás következtében máris teleportálnak a túlvilágra. Sebastian képességeit fejleszthetjük is, ehhez a különféle helyeken elszórt befőttesüvegekben (?) található zöld trutyit (??) kell serényen gyűjtögetnünk. Fejleszteni és menteni egy alternatív idősíkban tudunk, amely nem más mint egy régi kórház. Ide a pályákon található tükrök segítségével juthatunk el melyek kvázi magukba szívnak. Ilyenkor Sebastian rendre felébred egy mocskos kórházi szobában és onnan kilépve elbarangolhatunk erre-arra. Találunk itt még hullatárolókhoz hasonló szekrényeket is melyeket titkos kulcsokkal nyitogathatunk ki és ugyanitt olvasgathatunk újságcikkeket és egyéb feljegyzéseket a történet épp aktuális részleteiről. Egyébként a The Evil Within stílusa túlélő-horror és bizony ezt is tessék vérkomolyan venni mert a játék nem tréfál. Már maguk az ellenfelek is önmagukban képesek instant rémálmokat okozni (leszakadt, átszúrt fejű élőhalottak, groteszk mutánsok, szürreális kreatúrák, stb.) de mégis a rendkívül nyomasztó, ránk telepedő hangulat az amely miatt rendre szüneteltetni fogjuk rövidebb-hosszabb időre a végigjátszást.

Grafika:

Nagyon szép. Az egész játékból árad a kidolgozottság és hogy a készítők nagyon sokat foglalkoztak a minél nyomasztóbb hangulat megteremtésével. A falak vértől mocskosak, a tüskés csapdák rozsdásak, a plafonról kövér cseppekben csepereg a víz (vagy a vér), minden nyirkos, hideg és bűzös. Eszméletlen hogy mennyire jó atmoszférát tudott összehozni Shinji Mikami és kis csapata. Mint említettem, a The Evil Within legnagyobb erőssége a hangulata. Klasszikus horrorfilmes környezetek elevenednek meg az elmegyógyintézettől és vérmocskos kórháztól kezdve, a temetőn és dohos pincerendszeren át egészen az ódon kúriáig. Személy szerint nekem ez utóbbi volt a legnagyobb kedvencem. Itt hág a tetőfokára a parás hangulat, már amint belépünk a lepukkant előcsarnokba kirázza a hideg az embert. A falakról régi családi fotók lógnak, a félhomályban pókhálók lengedeznek a rothadt étellel díszített étkezőasztal felett, és persze koránt sem vagyunk a házban egyedül. Valaki motoszkál. Hörög. Csámcsog. Aztán lassan elindul felénk. Atmoszférateremtésből a The Evil Within jelesre vizsgázik. Nagy kár hogy a játék vége felé beüt Murphy törvénye és az addig remekül működő helyszíneket felváltják érdektelen és unalmas részek mint például az építkezési terület amely aztán kurvára kilóg a játék koncepciójából de később még inkább folytatódik a lejtmenet mikor a széthullott autópályán kell mászkálnunk. Na, itt van egy rész mikor már a távcsöves zombit is kilőttük (igen...a távcsöves zombit) és visszafelé próbálunk sietni, mikor is nagy hirtelen befarol egy katonai terepjáró melynek tetején golyószóró van és egy zombi azzal kezd el sorozni. Pofám leszakad. Én itt már konkrétan Resident Evil 5-öt vízionáltam, épphogy az RPG-t nem kezdtem el keresni a sarokban. Szerencsére a játék a végére újra magára talál, az elmegyógyintézet visszahozza a kezdeti beteg hangulatot, inkább a kreatív és hatásos helyszínek javára billen a mérleg nyelve.

Hang/zene:

A zene sejtelmes, mindazonáltal szerényen meghúzódik a háttérben. A környezeti hangok átlagosak, a szinkron viszont borzalmas. A szereplők iszonyú élettelen hangon, mindenféle beleélés nélkül mondják fel szövegeiket. Ezzel azért igazán foglalkozhattak volna picit többet. Legalább a stáblista alatt hallható dalt Gary Numan énekli.

Összességében:

Nagyon régóta vártam már egy ennyire klassz túlélő-horror videojátékot mint a The Evil Within. A Resident Evil széria egyre inkább kezdett elkorcsosulni az utóbbi évek során (az általam is taglalt 6. rész maga volt a mélypont), Sebastian Castellanos rémálomszerű utazása pedig ugyan sok helyütt emlékeztet a Capcom utóbbi eresztéseire, szerencsére nem áldozza fel a horrort az akció oltárán. A The Evil Within végigjátszása során gyakorta ránk törhet az érzés hogy inkább hanyagoljuk a játékot egy kis időre mert annyira sokkoló tartalommal támad. A Silent Hill -féle Piramisfejhez igen hasonlatos nagydarab, lomha alak, fején egy páncélszekrénnyel avagy Laura, a Kör -féle Samantha pókszerű, szürreális inkarnációja mind-mind képesek lehetnek kicsapni azt a bizonyos biztosítékot, még az edzettebb lelkületű horror-veteránoknál is. A játék akkor villantja meg oroszlán fogait igazán mikor magára hagy bennünket az ijesztő helyszíneken szabadon mozogni. Remek arányérzékkel kevergeti az összetevőket. 10% logikai feladványok, 30% akció és 60% kőkemény, vegytiszta horror. Ebből áll a The Evil Withon receptje melyet érdemes megízlelnie minden egyes horror-rajongónak aki régóta vágyott már egy tisztességes túlélő-horrorra.

Értékelés: 8/10