Örök kedvencem. Az a videojáték, amely számomra a legfontosabb és a legtöbb élményt adta. Mely azonnal magával ragadott, a hatása alá vont és nem is engedett egészen addig, amíg végig nem játszottam. Melyről hosszas beszélgetéseket folytattam barátaimmal, taglalva a játék főbb aspektusait, beleértve főként a társadalomkritikus történeti vázát és egyedülálló játékmechanikáját. A szinte minden helyen 2013 legjobbjának választott The Last of Us olyan a videojátékok között számomra, mint a filmek között a Donnie Darko, avagy a zenék között a Myths of the Near Future. Örök klasszikus. Kitörölhetetlen és meghatározó élmény. A Naughty Dog (Uncharted-széria) mesterműve a valaha készült legtökéletesebb videojáték, és méltó lezárása a PS3-generációnak. Bár ITT már írtam róla korábban, az alapfelállást vázolnám: a központi téma egy zombiapokalipszis után fennmaradt világ, és a benne élők mindennapjai. A The Last of Us rendkívül hatásosan indít. Ugyan megismerhetjük rögtön az elején a későbbiekben általunk irányított fő-karaktert (Joel), azonban a játék legelején (amit fel lehet fogni prológusként is) még csak az ő kislányával fogunk mászkálni. A The Last of Us legelején először a félelem fog eluralkodni rajtunk. Amint a kislánnyal a házban mászkálunk az éjszaka közepén és látjuk/halljuk a híreket, kitekintve az ablakon a távolban robbanásokat észlelünk, amint elhúznak a rendőrautók a ház előtt…ezek mind-mind hangulatépítő elemek. Később a félelem helyét átveszi a pánik. A menekülés az utcákon – ekkor már Joel-t irányítván –, a lángoló házak, a teljesen bedugult autópályák, a rohanó emberek és a fertőzött emberek loholása a nyakunkban…teljes a káosz és a félelem.

A prológus végén pedig megtörténik a tragédia: Joel lánya meghal. Ez egy olyan hatásos jelenet, hogy még a játékosnak is összeszorul a torka. Aztán egyszer csak vágás, és bevillan a cím: The Last of Us. Majd jön az intro (ami engem egy kissé a "28 nappal később" című filmre emlékeztetett) és az ember itt már tudja, hogy életre szóló kaland vár rá. Eztán cirka 20 évet ugrunk előre az időben. Kiderül, hogy a fertőzést gomba-spórák indították el és csaknem a teljes emberiséget kiirtották. Aki nem fertőződött meg (és alakult át vérszomjas zombivá) az túlélőként tengeti mindennapjait elszigetelt, a katonaság által őrzött városokban, avagy fosztogató bandákba verődve a városokon kívül. Ez a poszt-apokaliptikus világ a legjobb amit az utóbbi időben láttam, sok szempontból emlékeztet egyik kedvenc filmemre, az Ember gyermekére. Joel természetesen az ellenállókhoz tartozik. Az ő oldalukon találkozik Ellievel, akiről csakhamar kiderül, hogy szervezete immúnis a fertőzésre. Joel feladata, hogy a fiatal lányt eljuttassa a Fireflies nevezetű ellenálló – bár a médiában és a városi propagandáabn terrorista sejtként feltüntetett – csoporthoz. Road movie -szerű utazásuk során rengeteg veszélybe kerülnek, ám egyre inkább összekovácsolódnak, és elég erős kötelék alakul ki kettejük között.

A The Last of Us minden aspektusában profin teljesít. Adva van egy nagyon erős, komplex, jól megírt történet, néhány elég nagy csavarral. Aztán ott van az igazán egyedi játékmenet is amely során minden egyes nálunk lévő töltényt meg kell becsülnünk és tényleg csak a legvégső esetben ellőni azokat. A csendes lopakodás a The Last of Us túlélési kézikönyvének egyik legfontosabb része. Mivel a fertőzöttek nagy része egyetlen harapással meg tud ölni, és a fosztogató-bandák fegyveres tagjai ellen sem vagyunk mindig védve (kb. 3-4 lövés és már be is köszön a game over), ezért tényleg célszerűbb lassan, óvatosan haladni. Használni a kerülőutakat, a fedezékeket és a téglákat/üvegeket, amelyekkel elcsalhatjuk az ellenfeleket (vagy ha ügyesek vagyunk akkor egymásra uszíthatjuk a banditákat és a fertőzötteket). A lőszerrel pedig nagyon spórolni kell. A legjobb az egészben az, hogy a legtöbb szituáció megúszható kilőtt golyó nélkül is. Csak épp jóval időigényesebb és ha valaki épp mellettünk van és nézi ahogy játszunk, akkor tövig rágja majd a körmeit a félelemtől. A játék ugyanis rettentő erős atmoszférával lett megáldva.

A kihalt kertvárosok, a természet által visszafoglalt városrészek vagy épp a földalatti járatok mind-mind nagyon nyomasztó hangulattal bírnak. De egy teljesen átlagos, elhagyatott családi ház is képes hozni ezt a nyomasztó-hangulatot. Elég csak beosonni egybe, körülnézni a szobákban, elolvasgatni az egykor ott lakók jegyzeteit és máris minden adva van a tökéletes hangulathoz. Mindehhez pedig remekül asszisztál a PS3-generáció legszebb látványát biztosító grafika (még az olyan apróságokra is figyeltek mint a málló tapéta) és a minimalista zene (az egy szál akusztikus gitáron előadott intro zenét meg akarom majd tanulni én is). Ehhez jön még a tökéletes szinkron, a megfelelően hosszú játékidő és az egyedi multiplayer. Így pedig a The Last of Us egy olyan AAA-kategóriás címmé avanzsálódik amely bőven megéri az árát és minden PS3 tulajnak kötelező vétel kell, hogy legyen (már ha eddig nem szerezte még be…). Imádom ezt a játékot. Minden egyes alkalommal képes beszippantani. Magával ragad és nem ereszt. Hiába játszottam már végig nem egyszer és hiába tudom, hogy mi fog következni, akkor is egyedülálló élmény minden egyes végigjátszása. Néha ledöbbent, néha majdhogynem megsirat, néha pedig olyannyira beránt, hogy egyszer csak azon kapom magam, hogy valamikor délután kezdtem el vele játszani, aztán már rám sötétedett. Ha valaki megkérdi tőlem, hogy melyek voltak a PS3 generáció legkiválóbb exkluzív címei akkor az MGS4, az Uncharted 2, a Heavy Rain, vagy épp a God of War 3 mellé nyugodt szívvel odasorolom majd a The Last of Us-t is. Mert vitathatatlanul ott a helye a legnagyobbak között. Időtálló klasszikus.