"Ha nem tudod, hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz."
Az Assassin's Creed Rogue után erősen gondolkodtam, hogy melyik régi kedvenc játékomat válasszam bemutatásképp, végül egy olyan TPS mellett döntöttem, melyet talán kevesen ismernek, de mindenképp egy remek - és végtelenül elvont - játékról van szó. Kezdjük rögtön ott, hogy az American McGee -féle újragondolt, első Alice játék még 2000-ben jelent meg, az akkori technika legjavának számító Quake III-motor feljavított verziójával, és bár a kritika szinte mindenhol dicsérte, a pénztáraknál bizony elég csúnyán elhasalt. Hogy miért, azt mindenki megtudhatja, aki az Alice: Madness Returns deluxe kiadását veszi meg, melyhez hozzácsapták az első Alice-t is - természetesen grafikailag rendesen felhúzva. A válasz pedig: azért, mert az első Alice egy roppant elvont játék lett, szürrealistása és elmebeteg látványvilága még egy felnőtt ember számára is kicsaphatja ama bizonyos biztosítékot. És 2000-ben inkább a Diablo II, a Deus Ex, a Hitman Codename 47, vagy más, akkoriban nagy névnek számító játékokat nyüstöltek a népek, mintsem American McGee drogos, kifordított, beteg verzióját Lewis Carroll világhírű meséjéből. Jómagam demo formájában próbáltam ki még anno - GameStar kék demo CD rulez! -, és nekem sem jött be annyira. Pedig volt benne potenciál, csak hát a játékos társadalom akkor még nem érett meg arra, hogy ilyesfajta agyszüleményekkel bombázzák őket. Aztán telt-múlt az idő és elérkezett 2011. Vele pedig az Alice egyenesági folytatása, a Madness Returns. Volt szerencsém PS3 konzolon végigtolni néhányszor, és a mai napig titkos favoritom ez a game. A grafika engem elsőre magával ragadott. FullHD TV-n helyenként valami csodaszép látványt képes nyújtani, annyi szent. Itt viszont gyorsan hozzá is tenném, hogy helyenként pedig olyan textúrákat dob be a játék, amik mintha a PS1 érából maradtak volna hátra. Érthetetlen számomra, hogy erre miért nem figyeltek jobban a Sanghajban székelő Spicy Horse fejlesztői.
A történet szerint Alice már nem a gyogyóban él, hanem pszichológiai kezelésekre jár egy magánrendelőbe. Sajnos ezek a kezelések enyhén szólva is visszafelé sülnek el, és Alice elméjében a felszínre törnek olyan emlékek, amelyek akaratlanul is visszarántják a lányt a tébolyba - innen a cím, ugyebár. A Rudledge elmegyógyintézetben töltött tíz esztendő során Alice teljes gyógyulása úgy tűnik soha nem lesz teljes, szülei tűzvészben vesztették életüket, ami pont elég volt ahhoz, hogy az árvasorsra jutott leányzó önmagát hibáztassa a tragédiáért. S az amúgy is labilis elme képtelen elszakadni saját vízióitól, habár látszólag dilidokija mindent megtesz azért, hogy Alice elveszett elmékéit a felszínre hozza és szembenézzen velük. Csupán a szerencsének mondható, hogy a leányzó nem egy koszos bordélyházba végezte. Ezalatt az idő alatt a valóság is átalakult, tétova gonosz gondolatok cikáznak a lány fejében, s ezzel Csodaország létezése is veszélybe kerül. Alice vissza kell tehát, hogy térjen. A kifordított Csodaország pedig tágra nyitott kapukkal várja. A játékban akadnak olyan részek is, amikor nem fantáziavilágban járunk, hanem a valóságban: a korabeli London macskaköves utcáin. Engem ezek a helyszínek kísértetiesen emlékeztettek a Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya, avagy a Pokolból című filmekre: kosz, mocsok, bűnözés, cédák, nincstelenek, koldusok, vér és különféle testnedvek mindenfelé. Cudar egy világ volt az, gyerekek. A viktoriánus korabeli London visszataszító, komor és szürke képe felettébb megnyerő. Göcsörtös formákkal, sűrű füstöket eregető kéményekkel, vészjósló gótikus formákkal leginkább Tim Burton munkássága juthat eszünkbe róla.
Az igazi cselekmény ugyanis Csodaországban játszódik. Ám gyorsan felejtse el mindenki a Disney -féle Csodaország verzióját mert ez a Csodaország teljesen más. Ugyan a főbb karakterek - Vigyori Úr, Nyalka Nyúl, Kalapos, Vörös Királynő, Hernyó, stb. - itt is megtalálhatóak, úgy el vannak torzítva, hogy a hozzám hasonlóan gótikus horror rajongó ember elismerően bólogat mikor meglátja őket: Ez igen, durván kifordították az eredeti verziókat! - mondhatnánk. A környező világról nem is beszélve. Mikor először kerülünk át Csodaországba, még meseszép minden. Lebegünk a virágokkal, óriás gombákkal, pillangókkal teli táj felett, majd alászállunk. Ez a tutorial. Később már keresve sem találhatunk hasonlóan békés és bizalomgerjesztő helyeket (bár a játék végén azért...de nem akarom lelőni a poént). Számomra az egyik legemlékezetesebb az egy kikötői pálya volt - a jégmezőn kívül, ahol, a Hold konkrétan füves cigit szív. Mentünk mendegéltünk és eljutottunk egy kis faluba amelyben ilyen kis halemberkék éltek. Tulajdonképpen halak, de picik és bár halfejük van, de emberi lábakon állnak. Beszélgettek, sétálgattak, élték hal-életüket. Aztán továbbmenve eljutottunk egy feldolgozó üzembe ahol ezek a halemberkék már levágott fejekkel, egymás hegyén-hátán haldokoltak - az egyik konkrétan fel volt tűzve egy vasmacskára és onnan nyögdécselt. Mint valami vágóhíd, olyan képet festett az egész.
A helyszínekre tehát nem lehet panasz, az ellenfelek is kellőképpen szürreálisra sikeredtek: van ám agresszív teáskanna, harcias kártyalap, meg egyéb torz teremtmények garmadája is. A Madness Returns művészeti stílusa teljességgel magával ragadó, a főmenü sejtelmességétől kezdve minden helyszín teljesen eltérő képet mutat, teljesen más esztétikai megközelítésbe kerülnek a mesék vidékei, s folyton újabb teremtmények állják utunkat. És a harc is tetszetős. Alkalomadtán átválthatunk hisztéria-módra is, és olyankor fekete/pirosra vált a kép, mi pedig lassítva zúzhatjuk szét az ellent, persze jelentős erőfölénnyel. Fegyvereinket fejleszthetjük is, mi a játék végéig megmaradtunk a jó öreg konyhakésnél amely max-ra húzva a legjobb fegyvernek bizonyult - nem hiába reklámozták annyit a plakátokon. Játékmenet közben lehetőségünk van összemenni kisméretűre is, ilyenkor lila színárnyalatot vesz fel a játék, mi pedig titkos helyek - kulcslyukak a falban -, és falrajzok után kutakodhatunk. Jó kis időtöltés a fő történeti szál mellett. Sok egyéb dolog van még amiket gyűjthetünk, és mivel alapvetően egy külső nézetes platform játékkal van dolgunk, sok rejtett tárgy nincs közvetlenül előttünk hanem el kell ugrálnunk, kapaszkodnunk, repülnünk értük. Ez jelentősen feltornázza az amúgy rövidke játékidőt, és kiélhetjük benne a gyűjtögetési vágyainkat. Az irányítás pofon egyszerű, és ugye platformonként eltérő. PS3 konzolon minden kézre állt, nem volt vele különösebb problémám. A grafikáról ugyan már írtam, annyit még megemlítenék, hogy az átvezető animációk kézzel rajzoltak és olyanok mintha kivágott papírfigurák játszanának bennük de ez nem zavaró, sőt, nagyon is illik a képi világba. A zenékre sem lehet panasz, a menüben hallható főcímdal például rögtön belekúszik az ember hallójárataiba. Klasszikus zongora, hegedű, és egyéb vonós hangszer a felállás. A szinkron a megszokott EA minőség, ráadásul a szinkronhangokat ugyanazok szolgáltatták akik már az első Alice játékban is, úgyhogy probléma ezzel sem lehet, sem az újaknak, sem a tősgyökeres rajongóknak.
Nekem személy szerint azért tetszett nagyon a Madness Returns, mert imádom a szürreális, elvont játékokat, ennek az alkotásnak pedig minden egyes perce olyan mint egy rémálom. Alice második utazása az őrületbe ugyan nem olyan kielégítő, mint az első cím, kicsit sekélyesebb és összecsapottabb, viszont kevés olyan játék van ma a piacon, amely ennyire torkon ragad és a sejtelmes hangulatával kellően elborzaszt - kivéve persze néhány indie játék. Rajongóknak egyenesen kötelező hiszen rengeteg újdonságot tudhatnak meg Alice múltjáról, de egy olyan játékos is nyugodtan próbálkozhat vele, aki még sosem hallott a 2000-es első részről. Az álmatlan éjszakák garantáltak. És nem azért mert olyan a játék, hogy nem tudod abbahagyni hanem azért, mert a hangulata beissza magát az elmédbe, és egyáltalán nem meglepő ha éjszaka konyhakéssel rohangáló, tébolyodott lányokról, feltrancsírozott halemberekről, vagy széttetovált, csontsovány Vigyori Úrról álmodsz majd.
