Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Megküzdeni a rákkal

1. rész: Felismerés és elfogadás

2017. október 26. - -Britpopper-

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt a cikk-sorozatot vagy ne. Ha az ember tudatosul azzal, hogy a legalattomosabb betegség támadta meg, akkor általában nem az az első reakciója, hogy posztot írjon róla. Aztán eltelt egy év és arra jutottam, hogy mindezt ki kell írnom magamból. Talán segíthet mindazoknak, akik szeretnék jobban megismerni ezt a betegséget, szakorvosi kifejezések és tudományos maszlag nélkül.

A hererákról, meg annak leküzdéséről lesz szó a továbbiakban.

Én sokáig el sem tudtam magamról képzelni, hogy rákos lehetek. Oké, nem éltem fitnesz-bajnokokhoz hasonló életet, ettem zsírosat és cukrosat egyaránt, de alkalmi dohányosként ügyeltem arra, hogy ne napi fél dobozzal, csupán 1-2 szállal beérjem. Sosem voltam függője a cigarettának. Edzőterembe nem jártam, otthon a lakásban azonban volt időm edzeni, hiszen az előző munkahelyemtől mindössze 3 megállóra laktam és már 16:30-kor végeztem hétköznaponként. Otthon gyors lepakolás, tévé bekapcsol, YouTube és kezdetét vehette egy másfél-két órás edzés, két napos időközönként. Tudom, hogy ez nem sok, de több mint a semmi. Bár nem vittem túlzásba, de igyekeztem legalább az általános kondíciót tartani, hogy ne fulladjak ki négyemeletnyi lépcsőzés után. Aztán 2016 közepén feltűnt, hogy valami nem stimmel…odalenn. Konkrétan a bal herém akkorára dagadt, mint egy dió. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet – pedig bárcsak megtettem volna – aztán végül 2016 őszén elmentem a kerületi urológiára, megnézetni, hogy mi újság. Azonnal átvittek a röntgengéppel felszerelt szobába. Egy idős doktor ott a főorvos, kimért, szigorú alak. Felvázolta előttem a tudnivalókat: rosszindulatú daganat, késői stádiumban, műteni kell azonnal. Menjek haza, pakoljak össze és irány a Bajcsy kórház, amint lehetséges. Ültem, hallottam, hogy miket mond, de nehezemre esett felfogni. Nem mondta ki, hogy rák. Csak hogy rosszindulatú daganat. Gyorsan bementem a munkahelyemre, elmeséltem mi újság, körbetelefonáltam. Mindenki le volt döbbenve. De leginkább én. Elcsuklott a hangom, elharaptam a mondatokat. Nem tudtam, hogy mi vár rám, de átkozottul féltem tőle.

A Bajcsy-Zsilinszky Kórházban azonnal négy külön osztályra küldtek. Kellett mellkas röntgen, alhasi röntgen, vérvétel, vérnyomásmérés és konzultáció az altatóorvossal, mert ugyan még az ágyamat sem kaptam meg, de már előre szóltak, hogy ebből nagyon hamar műtét lesz. Egy spécibb géppel ott is megröntgeneztek alul, a doktornő pedig mutogatta a képernyőn, hogy hol vannak az elmeszesedett és a teljesen elhalt részek. Aztán bemutattak a főnővérnek és annak a fiatal, nagyon szimpatikus dokinak, aki végül megműtött. Mindez egyetlen nap leforgása alatt történt, én pedig nem győztem kapkodni a fejem, hogy mi történik körülöttem. Láttam a félelmet anyám és a testvérem arcán is, és valószínűleg az enyémen is ugyanaz a félelem mutatkozott – sőt, még nagyobb is – de a délutánra kialakult fáradtság elnyomta a jeleit. Estére megkaptam az ágyam és befeküdhettem a kórterembe. Teljesen átlagos terem volt, három ággyal, kis fiókos szekrénnyel és egy nagyobb ablakkal. Volt benn két szobatársam, az egyik – egy idős úr – már bent feküdt, mikor bekerültem. A másik – egy negyvenes férfi – utánam két nappal érkezett, ugyanúgy műtétre. Emlékszem, az idősebbet állandóan katéterezni kellett, már napközben is úgy sétált, hogy vitte magával a kis tasakot – nem volt kellemes látvány. Kaptam gyógyszereket, csináltak egy csomó vizsgálatot, annyi új szót és kifejezést tanultam meg, hogy már én is úgy éreztem magam, mintha orvos lennék. Az első nap katasztrofális volt, rengeteg gondolat kavargott a fejemben és nagyon nehezen aludtam el. Sokáig fel sem fogtam, hogy mi történik velem, pedig a fiatal doki elmondott mindent részletesen. Később derült csak ki, hogy nem szeminóma típusú daganatom van, ami a rosszabbik, nehezebben kezelhető fajta – csak a kemoterápia javallott hozzá. De erről majd a második részben. Hála az égnek a sugárkezelés szóba sem került, mert attól tuti falnak mentem volna. Egyszer meséltek nekem egy emberről, aki sugárkezelést kapott és utána mindent papír ízűnek érzett a szájában, huszonakárhány évesen pedig úgy festett, mint aki már a hatvanadik x-et tapossa – de aztán felgyógyult. Én nehezebben gondoltam a gyógyulásra a Bajcsy kórház emeleti, lépcsővel szembeni kórtermében feküdve, pláne a műtét előtt egy nappal. Ilyenkor az ember megpróbálja elterelni a figyelmét, de persze, hogy nem megy neki. Rengeteget olvastam – főleg Lovecraftot és Poe-t – de szerencsére gyakran jött be valaki látogatni, így gyorsabban repült az idő. Igazából csak az éjszakák voltak a legrosszabbak, mikor egyedül maradtam a vészjósló gondolataimmal és azon töprengtem, mi fog velem történni a jövőben. Nem voltam túl derűlátó, gondolhatjátok.

18527455_1f47297c6fe32ff6fef6fbe7b787697d_wm.jpg

A kórházban a koszt elfogadható volt, a nővérek és a kezelőorvosok pedig rendesek. Én nem jártam be az egész placcot, de nem találkoztam olyan áldatlan állapotokkal, mint amilyenekről manapság olvasni a neten vagy hallani a hírekben. Csupán egyetlen egyszer esett meg, hogy lenn beszélgettem a szüleimmel a büfénél és mikor vissza akartunk menni, nem jött a lift. Nyomkodtuk mi is, meg a többi ott álldogáló ember is veszettül, de valahol az alagsorban állt rendületlenül. Aztán mikor felért, beszállt velünk egy betegápoló is és ő mondta, hogy lenn a patológián biztos már megint kitámasztották a liftajtót a letolt hullákkal. Oké, ennél a jelenetnél azért kikerekedett a szemem. Várakozással teli, monoton napjaimat csak az általam olvasott novellák és a többi beteggel való beszélgetések, valamint a hirtelen vizsgálatok törték meg. Kiestem a napi rutinomból, nem mehettem be dolgozni, nem írhattam a blogra. Arról, hogy mi zajlik a nagyvilágban, csak a telefonom meg a gyorsan feltöltött mobilnetem segítségével tájékozódhattam. És mit tesz az ember, ha kétségbeesésében minél többet akar tudni a betegségéről? Naná, hogy felpattan az internetre és vadul elolvas mindent, amiket csak kidob a keresőszavakra a Google. Komplett több száz oldalas fórumokat nyálaztam át, veszettül kutatva olyan sorstársak után, akik dettó megküzdöttek ezzel a betegséggel. Szomjaztam bármilyen információra, ami csak egy kis reményt is csepegtet belém.

A legtöbb helyen azt lehet megtalálni a hererákról – már ha személyes véleményekre kíváncsi az ember – hogy bár ez a legjobban kezelhető daganatos megbetegedés a férfiak körében, azért erőteljesen meg kell harcolni vele és még akkor sem biztos, hogy minden rendben lesz, hiszen simán adhat áttétet a tüdőbe (gyakoribb) vagy akár az agyba (kevésbé gyakoribb). A kedves fiatal dokim mondjuk előre figyelmeztetett, hogy ne olvassak utána ennek az egésznek, mert felesleges és csak magamra, meg a szeretteimre hozom rá a frászt. Ebben maximálisan igaza is volt, hiszen még ha a rákos megbetegedés fő típusa azonos is, az áttétek és egyéb szövődmények mindenkinél mások. Ezért aztán ahány ember, annyi féle vélemény kering a neten. Én mindenkit óva intenék attól, hogy a daganatos megbetegedése okán elkezdjen kutakodni a neten vélemények után, mert csak rémálmai lesznek tőle.

Mindenki volt már kórházban, tudjátok, hogy milyen az. Gyógyszer szag, hideg, helyenként büdös és emberek mászkálnak hol orvosi köpenyben, hol pizsamában. Egyesek sietnek (ők az orvosok), egyesek meg csak csoszognak oda-vissza a folyosón (ők már műtét után vannak). Én pedig csak feküdtem, rágcsáltam a sok rágcsálnivalót, amiket behoztak és vártam a műtét napját. Elfogadtam a betegséget, megbékéltem vele. Senki nem hivatkozott rá a továbbiakban sem úgy, mint rák. Azt mondták daganat. Rosszindulatú daganat. Ez pár fokkal jobban hangzik, mint a rák. A rákot ugyanis a többség démonizálja, legyőzhetetlen, halálos betegségnek állítják be, melyből csak nagyon ritkán lehet felépülni. A közhiedelemmel ellentétben azonban a rák ma már sokkal jobban kezelhető, mint korábban – persze ez függ a típusától is. De ha már diagnosztizálták, akkor el kell fogadni és meg kell békélni a helyzettel. Én is csak ezt tudtam tenni: elfogadni és megbékélni a helyzettel. Meg persze felkészülni a műtét napjára, amely az életemet mentheti meg.

(Folytatása következik)

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr7013086058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ződ2000 · http://egzostive.com 2017.10.26. 22:12:18

Erőt és kitartást kívánok, drukkolok hogy minden rendbe jöjjön a végén!

laci_52 2017.10.26. 22:55:42

A történek eleje nem kerek. Egy röntgen nem elég ahhoz, hogy eldöntsék, rosszindulatú daganatról van szó, ahhoz talán szövettani vizsgálat is kell..

Nekem is volt hatalmas heredaganatom, az urológus ultrahangozta, majd felírt egy lórúgásnyi antibiotikumot, azt engedelmesen beszedtem és a daganat két hét alatt szép lassan visszahúzódott. Visszamentem hozzá és gyógyultnak nyilvánított. Nem tudom, miért, de fel sem merült benne, hogy rosszindulatú daganatról lehet szó, én meg nem is gondoltam erre az eshetőségre...

Fánkevő Fáncsi 2017.10.26. 23:19:35

@laci_52: Lehet hogy az urológus meg tudta állapítani, hogy daganat kizárható hanem ez egy sima here- vagy mellékhere-gyulladás. Végülis azért urológus vagy nem ? Szerintem, ha kétes lett volna az eseted akkor simán elküld szövetvizsgálatra, miért ne ? De nem voltak kétségei, és igaza volt.

postumus mumus 2017.10.27. 05:56:48

@Fánkevő Fáncsi: Mivel ultrahangozta, nem is lehettek kétségei. Az ugyanis megmutatta miről van szó.

John Doe3 2017.10.27. 09:12:01

Azért komoly felelőtlenség anecdotic evidence alapján a sugárkezelést démonizálni. "Egyszer meséltek nekem egy emberről..." -- agyonvágja az egész posztot. Nekem az igen közeli családomban van sugárkezelt ember, gyakorlatilag tünet- és panaszmentesen csinálta végig.

moonshadow 2017.10.27. 09:57:53

Mi rengeteget köszönhetünk annak, hogy a neten mertünk utánaolvasni, mert időben saját erőből elvégeztük a megfelelő képalkotókat és nem kellett hónapokig rá várni. Én inkább azt javasolnám mindenkinek, hogy nézzen utána abetegségének így kisebb az esélye, hogy időt veszít az orvosok passzivitása miatt.

Ea 2017.10.27. 11:55:20

En nagyon orulok, hogy olyat olvashattam, hogy az orvosok, noverek rendesek es idoben tortennek a dolgok, nincs halogatas, honapokkal kesobbre idopont adas, passzolgatas stb. Akinek van ismerose , hozzatartozoja a "rendszerben" bizonyara tudja mirol beszelek. A nemtorodomseg, szenvtelenseg, bunkosag is mindennapos. Jo pozitivumokrol olvasni, talan van ilyen is, es nem remenytelenul katasztrofa az egesz orvosi ellatas.

Cathreen Misery 2017.10.28. 07:54:21

Örülök, hogy leírtad és bár csak most, de sikerült kiadni magadból. Tényleg fontos az elfogadás, de utána harcolni kell! S te, megtetted. Kíváncsian várom a folytatást és előttem szólóval egyet értve: jó volt végre azt olvasni, hogy a magyar egészségügy mégsem olyan halott, elveszett, pokoli, mint ahogy sok helyen felvázolják és ahogy tudtak, azonnal segítettek. :)

infrablue 2017.11.09. 22:51:10

Először is mielőbbi végleges gyógyulást kívánok! Ehhez sajnos a tapasztalatom szerint leginkább szerencse, másod sorban kitartás és hit kell. A leírás a 3. rész után is nagyon plasztikus, érzi az ember, hogy nagy küzdelmet folytattál. Mivel én is átestem ezen a folyamaton, tisztában vagyok a stációkkal, amin at kell menni. Annyit azért feltétlenül megjegyeznék, hogy a kemo leírás nagyon alkalmas arra, hogy elriaszd az embereket. Ugyanis ahány féle daganat, ahány féle stádium, annyi féle kemo van, teljesen eltérő mellékhatásokkal. A leírásod ijesztően hat, (valóban az is) de a friss betegnek tudnia kell, hogy ez lehet sokkal könnyebben átvészelhető is. Ezt megemlítettem volna.
Az én esetemből kiindulva azt mondanám, hogy ha valaki válaszút elé áll -kemo vagy nem kemo- akkor nagyon nem jó, ha kizárólag a legsúlyosabb mellékhatásokról hall. Persze jó esetben az orvostól megkapja azt a támogatást, hogy nagyjából mire számítson, de ezt vagy elhiszi vagy nem, mert máshonnan nem ezt hallja. Valamint abban a sokkhoz hasonlítható állapotban, melyben elkezd tudatosulni a betegsége, még nehezebben dönt. Ez nem okoskodás, mint egyelőre "túlélő" így látom.