Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Megküzdeni a rákkal

3. rész: Kemoterápia és felépülés

2017. november 09. - -Britpopper-

A kemo elég szar dolog. Kapod napi szinten az infúziókat és azokba van belekeverve az anyag. Olyan anyag, ami megöli a szervezetedben a daganatos sejteket, igaz, a többit sem kíméli. Magyarul szépen padlóra küld, elveszi az étvágyad, hányingert és hányást vált ki belőled, a szagokra pedig legalább annyira érzékeny leszel, mint egy terhes nő. Egy cigány srác volt velem egy szobában, aki állandóan leszökdösött bagózni. Képzelhetitek mennyire ki nem állhattam a cigaretta szagát, amit magával hozott minduntalan vissza a szobába. Emellett pedig nem is fürdött, úgy volt már vele, hogy leszarja az egészet. Azt hiszem harmadszorra került vissza, naphosszat csak a tévét bámulta. Reggel meg délelőtt ilyen balfasz betelefonálós műsorokat néztünk, telejósdát meg vásárlást – olyasmiket, amiket otthon tuti nem néznék. De társasággal azért jobb volt, legalább röhögtünk a nyanyán, aki tévén keresztül jósolt kártyából. A koszt is kiemelkedően finom volt, általában három fogásos menüt hoztak, meg uzsonnára is kaptunk mindig valami kis finomságot (sütit, müzli szeletet, gyümölcsöt) és egy nagyon aranyos, idősebb nővérke hozta mindig a kaját, akitől random bármikor kérhettél forró teát vagy kakaót. A napi vizit után én általában ott is jobbára csak olvasgattam, mobiloztam meg aludtam – ennyiből álltak a napok. Egy héten át kaptam a kemoterápiás kezelést, ebből az első két napban nem éreztem semmit és vígan zabáltam az ebédemet meg a behozott édességeket. Aztán a harmadik naptól kezdve már ha csak egy korty vizet is ittam, azt is rögtön kihánytam. És hát elég nehézkes dolog hányni, mikor az embernek éppen kiáll a karjából az infúziós cső és valahogy el kéne keverednie a mosdóig, ami a szoba túlsó végében van. De persze nem csak a hányás miatt járogattam oda gyakran, az infúzió ugyebár folyadék, ami meg előbb-utóbb arra kényszeríti az embert, hogy kimenjen folyó ügyeit intézni. Mondjuk ez sem egyszerű manőver az infúziós állvánnyal, ami olyan mintha Poszeidón háromágú szigonya lenne, csak ez kerekeken gurul. Ha nem várod meg míg lefolyik az infúzió és úgy indulsz útnak, akkor sanszos, hogy valamennyi szépen visszafolyik és a kecsesen tekergőző, átlátszó csöved valameddig vöröses-barnás színre vált, az éjszakás nővérke meg jól lebasz, amiért így mászkálsz. De a szükség persze mindig nagy úr, ha menni kell, hát menni kell.

394_b74d070de5cefdaaa52083e7a03e8748_20150219101604building_03_01.jpg

Tehát a harmadik naptól kezdve hánytam, mint a lakodalmas kutya. Megittam két korty narancslét, már vonszoltam is magam a budira. Beleharaptam egy sós kekszbe, már gurulós szigonyomat megragadva téptem is fel a mosdó ajtaját. Lefogytam, az arcom beesett, az erőm az étvágyammal együtt teljesen elhagyott. Két napig arra se volt energiám, hogy zuhanyozni felkeljek az ágyból, olvasni és mobilozni se akartam már, csak aludni naphosszat. Bejött anyám, meg a párom, meg a párom anyja és szerintem azt látták, hogy egy beszélő zombi fekszik az ágyban velük szemben. Persze kaptam mindenféle immunerősítő koktélt is az infúzióba keverve, de ezek csak pár óráig adtak kellő energiát. Utána ugyanolyan enervált lettem, mint előtte. Csodálom, hogy egyáltalán a beszéd nem esett nehezemre. Mikor eljött az utolsó nap és lefolyt az utolsó infúzió, azért már sokkal jobb állapotban voltam. Főleg, hogy utána rögtön mehettem is haza. A kezelőorvosom felhozott minden papírt, elmagyarázott minden további vizsgálatot – CT, röntgen, vérvételek, stb. – és utamra engedett. Azért nem ekkor volt az utolsó alkalom, hogy infúziót kötöttek a sok szúrástól már bebarnult vénámba. Még két alkalommal vissza kellett térnem az Intézetbe egy-egy adagnyi infúzióra, de ez már csak egy alig egy órás művelet volt, mikor is beültettek egy leginkább a fogorvosi székekhez hasonlatos ülésbe, bedugták a karomba a csövet és többedmagammal addig nézhettem a falra szerelt tévét, míg le nem folyt a lötty. Ezt kétszer kellett megjátszanom mindösszesen. A CT már izgalmasabb dolog. Ott a vizsgálat előtt kontraszt folyadékot kell inni, szépen beosztva, hogy mikor behívnak, már ne maradjon egy csepp sem a kancsóban, amit eléd tesznek. Van ahol ánizs utóíze van a cuccnak, az enyémnek sajnos nem volt. Nem igazán tudom mihez hasonlítani, leginkább olyasmi, mint az ízesített víz, csak ennek sokkal szarabb utóíze van. De megittam, aztán behívtak, befektettek a nagy szarkofág formájú gépbe és végigpásztáztak, közben meg egy fejemnél lévő mikrofonból beszélt egy hang, hogy mikor tartsam vissza a levegőt és mikor fújjam ki. Egyéb vizsgálatokra nem térek ki, egy mellkasröntgent szerintem mindenki átélt már, tudjátok milyen.

Lényegesebb pont, hogy a kemoterápia finoman szólva is olyan szinten széjjel baszta a vérképemet, hogy az orvosok jobbnak látták gyógyszeres kezeléssel helyreállítani azt. A fehérvérsejt számom például annyira lecsökkent, hogy erre felírtak nekem egy több tízezer forintos injekciót potom 300 ft-ért, amit otthon a bőr alá kellett beadnom magamnak és hát az egész kezelésem alatt összesen nem szenvedtem annyit, mint annak a mellékhatásaitól. Speciális készítmény a fehérvérsejtek visszaépítésére a szervezetben, mely a gerincvelőbe épülve fejti ki hatását. Nos, a műtét utáni állapotom, mikor kiment belőlem az érzéstelenítő hatása és visszatért a fájdalom, egy apró tűszúrásnak minősült az a kibírhatatlan, fogcsikorgató fájdalom mellett, amit az injekció mellékhatásaként éltem át. Mintha egy rakás szadista ember állt volna felettem és mind késsel szurkálta volna a hátamat, mélyen belém döfködve a pengéket. Nem voltam képes nyugton maradni, úgy tekergőztem az ágyba, mint akit megszállt egy démon. De tényleg, az Ördögűző legjobb pillanatait idéztem vissza mozgásommal, épp csak a fejem nem tekeredett körbe. Ezt mindössze háromszor kellett eljátszanom otthon, de úgy képzeljétek el, hogy a másodiknál már anyám kétségbeesetten betelefonált a kórházba, hogy biztos normális dolog-e az, hogy én nekem olyan szintű fájdalmaim vannak ettől, hogy lassan már papot kell hívni. A doktornő elmondta a telefonba, hogy sajnos igen, ez egy elég szokványos – és baromi kellemetlen – mellékhatása a szernek. Érdekességképp jegyezném csak meg, hogy persze a dobozban lévő papíron, a mellékhatások között nincs feltűntetve. Hullámokban tört rám a fájdalom és ilyenkor az egész hátamat megemelve agonizáltam az ágyban fekve, miközben levegő után kapkodtam. Két-három óra alatt ért véget a kálvária. Ezek után tudtam csak az oldalamra fordulni és elaludni.

Akkor tűnt fel, hogy ha csak végigsimítom a hajamat, már a kezemben marad jópár szál. Próbaképp lecsíptem belőle és fájdalom nélkül tudtam kihúzni egy kisebb csomót – elkezdtem kopaszodni. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, figyelmeztettek is rá. De mikor először szembesül vele az ember, egyáltalán nem esik jól. Nekem sosem volt hosszú hajam, így nem sirattam meg. Lazán beálltam a kádba és nullásgéppel végigtoltam a fejemet kopaszra. Persze később, 1-2 hónap elteltével elkezdett visszanőni. Először csak pelyhedzett, aztán megjelentek a sokkal erősebb hajszálak. Az én hajam ráadásul sötétebb szinezetűre is váltott, amit elégedetten nyugtáztam. Sajnos a kopaszodás a legtöbb esetben tényleg elkerülhetetlen mellékhatása a kemoterápiának, ezzel meg kell békélni.

22278639_1442744622476070_865448128_n.jpg

Ebbe a kis templomba minden egyes kontroll után betérek

Miután a kemoterápia véget ért, már csak az általános vizsgálatokra kellett visszajárnom a Kékgolyó utcába. Viszont a háziorvosom szigorúan kiírt több hetes pihenésre és hetente kellett mennem vérvételre, hogy láthassa, hogyan tér vissza szépen lassan a szervezetem a normális kerékvágásba. Ehhez több mint másfél hónap kellett még. Az otthon töltött idő alatt megnéztem több tucat filmet és sorozatot, meg végigtoltam néhány talonban lévő videojátékot. Féltem attól, hogy majd odalenn nem működik mindig úgy, mint korábban, de szerencsére ez alaptalannak bizonyult. Azóta is három havonta kell visszajárnom kontrollra az Országos Onkológiai Intézetbe, ahol minden egyes alkalommal a vérvételen kezdek – átlag 50-100 várakozóval magam előtt – majd röntgen és végül várakozás a főorvosnál, pofavizit és egy gyors ellenőrzés végett. Mindez abszolút kibírható, főként annak függvényében, amiken keresztül mentem, mire idáig eljutottam. Ez a cikk-sorozat azért született meg, hogy akinek hozzátartozója vagy ismerőse szintén hasonló cipőben jár, avagy csak ennek a hosszú és rögös útnak az elején tart, az jobban képben legyen azzal, hogy miként zajlanak ezek a folyamatok az egészségügyben. A kommentek alapján magam is láttam, hogy igen, a daganatos megbetegedések más-más alakban támadják az embereket és tényleg mindenkinél egyénfüggő, hogy milyen visszajelzéseket kap a szervezetétől, hol képződtek illetve nem képződtek áttétek, és így tovább. Ahány ember, annyi esettanulmány. A bevett protokoll viszont a gyógyításra azonos, legalábbis azoknál a daganatos betegeknél, akik hozzám hasonló tünetekkel kerültek vagy kerülnek kórházba. Most talán kicsit jobban tisztában lehetnek mindazzal, ami egy ilyen betegséggel együtt jár. Mint említettem az első részben, én sehol nem találkoztam lekezelő, bunkó, pökhendi vagy elutasító magatartással egyetlen egy orvostól sem. Mindenki a tőle telhető legtöbbet tette meg értem, szaktudása legjavát nyújtva. Tudom, hogy ez nagyon ritka, ezért hálával tartozom nekik. Jelenleg kontrollokra visszajárni már egyáltalán nem kellemetlen, ha életem végéig kell, akkor életem végéig kell. Férfitársaimnak pedig tényleg csak azt tudom tanácsolni, hogy ha valami szokatlant tapasztalnak odalenn, akkor ne várjanak azzal, hogy nyomban elmennek az orvoshoz. Tudom, sablonszöveg. De ez a cikk-sorozat legfontosabb üzenete.

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr5413117008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

candle 2017.11.10. 09:47:47

Jó, hogy ezt így le tudja írni az ember. Aki kezelés előtt áll, talán kevésbé fog rettegni tőle. Erőt, egészséget kívánok!

A tudomány sosem téved! 2017.11.10. 09:55:14

Kemoterápia: tudomány = garancia nincs!

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2017.11.10. 17:12:28

Érdekes cikk, talán valamennyire hasznos is. Azoknak, akik megbetegedve ijedten kutatnak valami támasz után, adhat egy kis segítséget.

@A tudomány sosem téved!: Miért lenne garancia? Mire? Hány éves garanciát óhajtasz? Az orvosok a világ jelenlegi tudása alapján megpróbálják azt, ami hatvan éve még elképzelhetetlen volt. Nem kevésszer sikerrel. Mivel rengetegen kutatnak a témához kapcsolódó témában, mindig találnak új információt, amihez egy idő után találnak újabb, jobb gyógyítési lehetőséget is. Ehhez rengeteg munka kell, hosszú idő, és szerencse. Ma már nem csak kemoterápiával meg célzott sugárzással gyógyítják a rákot, hanem van kiegészítő biológiai kezelés is, és ez tíz éve még nem volt.

A tudomány attól tudomány, hogy erőfeszítéseket tesz a fejlődése érdekében. Az olyan áltudományok, mint például az asztrológia, megelégszenek az "ősi iratok", elavult táblázatok és kollektíve kicsiszolt vakszövegek használatával, és eszük ágában sincs megfigyeléseket, ellenőrizhető kísérleteket végezni, eredményesebb technika után kutatni. Cseszegesd inkább őket.

"erre felírtak nekem egy több tízezer forintos injekciót potom 300 ft-ért"

Jó megjegyzés volt. Akik istenítik a gazdag nyugati országokat, és onnan szidják az itthoni viszonyokat, azokat megkérdezném arról is, amikor először lesz valamelyikük komoly beteg, és hoppá, az ottani állam nem ad 100%-os támogatást a gyógyszerekre és az orvosi ellátásra. (A 300 forint már a gyógyszertár által kirótt költség.) Olyankor persze kiderül, hogy az itthoni árfekvés milyen barátságos is, és azok a lelkes emberek hirtelen ismét hites magyarokká válnak, hazatérve egy nekik töredék annyiba kerülő gyógykezelésre.

Joha 2017.11.10. 17:22:11

Húsz éve voltam a kékgolyóban heredaganat és vese, nyirok, csont áttételekkel, kemoterápia és sugárkezelés egy évig, 70 évesen mondhatom az orvostudomány segítet az orvosaimmal együtt