Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

2017 Legjobbjai a Focker blog szerint

Film, sorozat, album, videojáték, miegymás

2017. december 19. - -Britpopper-

tumblr_static_tumblr_static_c3l3sn67yjw4ocksk00kckcg8_640.jpg

Igen erős évet tudhatunk magunk mögött, mely viszont sajnálatos módon a nők ellen elkövetett szexuális erőszaktól volt hangos, ugyanis nap mint nap előkerült egy-egy újabb, nagy port kavaró ügy. A Weinstein-botrány megtette hatását, rengetegen álltak nyilvánosság elé és a téma még koránt sem csengett le. Közben pedig volt egy fullasztó nyarunk, én munkahelyet váltottam végre és eljutottam arra a pontra is, hogy leírtam hogyan küzdöttem meg a rákkal tavaly (Első fejezet, Második fejezet, Harmadik fejezet). Temérdek szuper filmre lehetett beülni idén is a moziba, mellettük pedig videojátékos és zenei fronton is kifejezetten jól teljesített 2017. Már nem azzal találkoztam, mint tavaly, mikor igen nagy dilemmában voltam év végén, hogy például az év lemezének mit tegyek meg.

Sajnos a közélet itthon mit sem változott. Az emberekben még mindig túlteng az utálat és az irigység, és most már nem is főképp a migránsok miatt. Meghatározó egyfajta negatív hozzáállás a többség részéről, különösképp érkező filmeknél vagy játékoknál figyeltem ezt meg újabban. Méghozzá, hogy például az adott film még be sem került a mozikba, nemhogy a közönség, de talán még maga a rendező sem látta a végső vágást, azonban egyetlen előzetesen kiadott trailer (avagy teaser) alapján sokan már szarozzák, sőt, temetik a filmet.

Nem véletlenül hoztam a filmes példát, ugyanis hiába érkezett idén nagyon sok kíváló film, azért pár bűnrossz így is becsúszott. És akkor rá is kanyarodnék 2017 számomra legnagyobb filmes csalódására, mely nem volt más, mint az Alien Covenant. Továbbra sem azt mondom, hogy ez egy rossz film lenne, hiszen messze nem az. Fröcsöghetnek nekem a wannabe filmkritikusok, akik szerint Ridley Scott meggyalázta az Alien mitológiát, azonban a Covenant egy igen is nézhető, mi több, szerethető film lett. Ugyan a '79-es Aliennek csak távolról köszönhet, azonban vannak kiemelkedő pillanatai. Tehát nálam az Alien Covenant nem "2017 legrosszabb filmje" hanem csupán 2017 legnagyobb csalódása. És hogy miért? Nos, mert sokkal de sokkal több lehetett volna benne. A Prometheus nagyon nagy kedvencem, zseniális modern sci-fi horrornak tartom és még jobban szeretem azon tulajdonsága miatt, hogy a sötét űr ismeretlenjébe burkolózó xenomorphoknak elkezdett háttérsztorit adni. Nekem ne mondja már egyetlen ős-rajongó sem, hogy a '79-es eredetinél ne foglalkoztatta volna a kérdés, miszerint mégis hogy a fenébe került a lezuhant idegen űrhajó az LV-426 bolygóra, vagy hogy honnan származik ez a fekete, nyúltfejű, groteszk lény? Mert engem rohadtul érdekeltek ezek a dolgok, egészen azóta, hogy láttam a filmet apám hangalámondásos VHS-gyűjteménye jóvoltából. És a Prometheus elkezdte adagolni a válaszokat. Nem zúdította mindet ránk, de megkezdett egy irányvonalat, ami a maga mitológiateremtésével és egyre újabb megválaszolandó rejtélyeivel teljesen korrekt ösvénynek bizonyult volna, egészen addig a pontig, mikor is Ridley Scott - hallgatva a vérszomjas rajongók szavára - le nem tért róla.

alien_covenant_fanart_by_alejandro_mirabal-db1pj2p.jpg

A Covenant egy gyönyörűen fényképezett, szép zenével és gyomorforgató jelenetekkel felvértezett, ám de kiherélt Alien film lett, amely ha maradnak az eredeti terveknél - azaz Neill Blomkamp kapja az 5. részt és Scott marad a Prometheus 2-nél - biztosan nem ekkora negatív visszhanggal vonul be a köztudatba. Örök elégedetlen mozinézők szapulták, akiknek a Prometheus filozofikus tartalma megfeküdte a gyomrukat és újra vért, belsőségeket meg embereket kettétépő xenomorphokat követeltek. Aztán mikor megkapták mindezt, hirtelen eszükbe jutott, hogy ez már nem is ugyanaz, mint annak idején az Alien vagy az Aliens, úgyhogy ebből egyenes ágon következik, hogy SZAR. Holott a Covenant egy biztonsági játék volt csupán. Ridley Scott egyik kezével adott, de a másikkal elvett. Visszahozta a klasszikus xenomorphot - ugyan kinek nem húzódott mosoly az arcára, mikor először meglátta teljes valójában? - viszont nem tudta elhagyni a Prometheusban megkezdett mitológiateremtő vonulatot, ezért egy igen érdekes katyvasz lett a film. Valahol érthető, hogy ennyien kiakadtak rá, azonban én egyáltalán nem nevezném hulladéknak, vagy az Alien univerzum megcsúfolásának (arra ott volt az AvP 1-2), csupán nem az a film, amit rögvest előrendelek steelbook verzióban, amint megjelenik. Azért a polcon, a többi film mellől nem fog kilógni.

Pontosan ilyen utat járt be év végén a Star Wars VIII - Az Utolsó Jedik is. Valahol szívem mélyén kifejezetten vártam ezt a részt, hiszen a VII. epizód nekem a nosztalgia-faktor miatt tetszett, a Rogue One kikacsintásokkal teli, akciódús kalandját pedig egyenesen imádtam. Elkezdődött az Utolsó Jedik és fél óra után már feszengtem a moziszékben. Tele van bosszantó dolgokkal a film, ugyanakkor akadnak benne olyan szuper jelenetek is, amelyeket simán oda lehet tenni a Star Wars történelem legjobbjai közé (például a fénysebességgel az ellenséges rombolónak manőverezés) de végig azt éreztem a filmen, hogy ha Rian Johnson nem hozott anyagból kellett volna dolgozzon, akkor ez az epizód lehetett volna sokkal de sokkal jobb is. De elég a fanyalgásból, térjünk rá a lényegesen jobb filmekre.

getout_by_eddieholly-db0ji4n.jpg

Az év egyik meglepetésfilmje nálam egy thriller, a Get Out (Tűnj el!) lett. Meglepően fordulatos, izgalmas alkotás, amely előszeretettel merít például Stanley Kubrick mesterművéből, a Ragyogásból (még egy erre utaló easter egget is elrejtett a filmben a rendező) és én abszolút pozitívan csalódtam benne, pedig jóval kevesebbet vártam. Azonban az év filmjének a magam részéről mégis inkább a Stephen King novellájából készült - és a Netflix gondozásában kiadott - 1922 című filmet választanám. De csupán azért, mert az év horrorfilmjének kiválasztottja már előbb megvolt. Pedig az 1922 is tartogat véres és ijesztő jeleneteket, elég csak a feleség meggyilkolására vagy kísértetének visszatérésére gondolni. Remek film, nagyon erős színészi játékokkal és baromi nyomasztó hangulattal. Többször is említettem már, hogy fiatalabb koromban szinte faltam King regényeit, a klasszikusoktól kezdve a kevésbé ismert művein át. A filmadaptációk viszont elég ingadozó szintet képviseltek, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Idén azonban megtört az átok és csupa remek King-adaptáció látott napvilágot, melyek közül talán csak a Setét Torony teljesített alul a várakozásoknak. De mind az IT (Az), mind a Gerald's Game (Bilincsben) és az 1922 is remek filmek lettek, méltóak a horrorirodalom egyik legnagyobb, még ma is élő személyének nevéhez. És ha már horror, akkor következzen az év horrorfilmje. Nagyon sok horrorfilm landolt idén is a mozikban, amire persze beült boldog-boldogtalan, 8 éves gyerekektől kezdve tizenéves vihogó tiniken át őszülő bácsikig mindenki. Azt hiszem a már említett IT (Az) volt, aminél mellettünk a moziteremben végig röhögött szinte mindenki. Ez azért elég szomorú, hogy bizonyos emberek ennyire nem tudnak értékelni egy horrorfilmet, hogy legalább csendben végigüljék, másrészt meg iszonyú bunkó, paraszt szokás is egyben. Ezek azok a fajta mozibajárók akik ugyanazon a hétvégén elmennek egy horrorra és egy alpári vígjátékra és jövő héten már nem tudnak különbséget tenni a kettő között. Szerintem az IT teljesen rendben volt, úgy is, mint horror és úgy is, mint ifjúsági film. Sajnálom azokat, akik ezt nem értékelték. De inkább kanyarodjunk rá akkor az év horrorfilmjére.

damerongeraldsgamesite-1024x699.jpg

Ez pedig nem is lehetett más, mint a Gerald's Game. Egy újabb King-adaptáció, nem mellesleg ismét a Netflix gondozásában. Már nagyon régen vártam egy olyan horrort, ami nem a jumpscare jelenetekkel hozza rám a frászt, hanem a folyamatos nyomasztással. Mike Flanagan rendező pedig elhozta ezt a Gerald's Game képében. A történet - aki nem ismerné - ugye annyiból áll, hogy egy házaspár kiruccan a férj vidéki, tóparti birtokára, hogy rendbehozzák kapcsolatukat. A férfi igen érdekes szexjátékot talál ki, konkrétan hozzábilincseli a nőt az ágyhoz, azonban még mielőtt bezavarhatná a lompost, szívrohamot kap és holtan fordul le a padlóra. A nő pedig ott marad kibilincselve, magatehetetlenül, több kilométerre a lakott területtől. Egy idő után hallucinációk és képzelgések kezdik gyötörni, éjszakánként pedig a szobát körbetáncoló árnyak megelevenedni látszanak. A film több szempontból is kiemelkedő. Egyrészt ott van a szereplők játéka (Carla Gugino és Bruce Greenwood bitang erős alakítást nyújt), másrészt a múltbéli szál is kifejezetten bevállalósra sikerült. Ám ami igazán erőssé teszi a filmet, az a rendkívül nyomasztó hangulata, amit a beállítások és a fényképezés tesz felejthetetlenné. Elég csak mondjuk arra az éjszakai jelenetre gondolni, mikor Jessie először megpillantja az éjszakai félhomályból előlépő, magas, ijesztő lényt. Ott egy pillanatra bennem is megállt az ütő, pedig sokáig mi nézők is csak hunyorgunk bele a sötétbe, próbálván kivenni, hogy mi áll a szekrény mellett. A Gerald's Game tökéletes horrorfilm, minden egyes elemében mesteri munka, amit a zsáner szerelmeseinek mindenképp ajánlott megnézni, King rajongóinak pedig kötelező.

Bírjátok még?

Akkor jöjjenek a többiek:

Az év legjobb sorozata nálam a DARK lett. Ez egy német nyelvű, 10 részes thriller, amely ötvözi a skandináv krimik hangulatát az időutazással és kicsit olyan, mintha a Fortitude meg a Stranger Things szerelemgyereke lenne, csak valamelyik félrelépett a Donnie Darkoval. Szuper zenékkel megtámogatott, fordulatos, rejtélyekkel teli sorozat, amit egyszerűen kötelező valamiféle fejhallgatóval nézni (lehetőleg minél nagyobbal) mert a hangzásra, a különféle zörejekre és természetesen a zenére igen nagy hangsúlyt fektettek a készítők. Engem leginkább a történetvezetésével fogott meg, és azzal, hogy minden egyes epizód végén van egy cliffhanger ami miatt rögvest indítanánk is a következő részt. Keveri az idősíkokat (eleinte kettőt, később már hármat is) de mindegyiket annyira jól adja elő, hogy egy percig sem érezzük kínosnak őket. A Netflix idén nagyon nagyot ment, jobbnál-jobb sorozatokat és saját készítésű filmket hoztak ki (nem is véletlen, hogy nálam három év végi díjazott is Netflixes produktum), jövőre pedig még több pénzből, még jobbakat tesznek majd le az asztalra. Az HBO felkötheti a gatyát! Szóval a DARK egy remek sorozat lett, érdekes teóriákkal a térről, az időről és az időutazásról. Sötét, depresszív (az eső szinte minden részben esik) és ha belemerül az ember, akkor rendkívül érdekes, tudományosan bravúros is.

dark-cs-1-618x360.jpg

És ha már zene, akkor röviden jöjjön 2017 számomra legjobb zenei albuma és mellé a legnagyobb zenei csalódása is - meg bónusznak az általam legjobbnak vélt dal is. Szóval az idei év legnagyobb zenei csalódása számomra a Depeche Mode új, Spirit címre keresztelt lemeze lett. Pedig nem épp negatív hangvételű kritikát írtam róla megjelenésekor, most viszont - miután végighallgattam párszor - egészen más megvilágításba került nálam is. Nem mondanám, hogy a Depeche Mode legrosszabb lemeze, viszont semmiképp sem kiemelkedő. És ezzel én már végleg letettem arról, hogy fiatalkorom meghatározó zenekarától valaha is kapjak egy újabb klasszikust, amit rongyosra hallgathatok, ahogy tettem azt annak idején az Ultra, Exciter és Playing the Angel albumokkal. 2017 legjobb lemeze nálam a Dizzee Rascal -féle Raskit lett, holtversenyben a Kasabian, Converge, Zola Jesus és Lorde új albumaival.

dizzee-rascal-raskit-1500384448-compressed.jpg

Nem áll tőlem annyira távol a hip-hop, ez az album pedig valami elképesztően betalált. Emlékszem, utaztam befele az új munkahelyemre a metrón és próbaképp elkezdtem hallgatni, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy hazafelé is ezt hallgatom, majd másnap befelé és visszafelé megint és megint. Öt év telt el Dizzee Rascal előző LP-je óta és az idő megtette hatását. Hátrahagyta a húzós, electro-dallamokat és visszatért a gyökerekhez, jelen esetben a grime aranykorához. Érdekes módon nincsenek közös számok, nincs feat. ez meg az, minden egyes dalt Dizzee egyedül szövegelt fel. Azért a mainstream vonulat megmaradt, azaz a dalok többsége azonnal belemászik az ember fülébe, bennragad és nem válik unalmassá, de eközben Dizzee olyan személyes témákról rappel, mint például, hogy a kezdetek kezdetén mennyire nem volt egy vasa se, vagy hogy majdnem meghalt, mikor leszúrták. Szerintem a Raskit baromi jó cucc lett, zeneileg meg egyszerűen tökéletes és az már csak tényleg hab a tortán, hogy Dizzee karrierje legjobb szövegeit pakolta fel ide, bizonyos számokban meg olyan nyelvtörő tempóbal rappel, hogy azt bármelyik betépett jamaicai rapper elirigyelhetné ettől az angol faszitól. A legjobb dal viszont nálam az Enter Shikari új lemezéről a finoman visszafogott, elektronikus Rabble Rouser.

Tudom, hogy igazából választhattam volna bármi mást is, ennél sokkal mélyebb dalszöveggel rendelkező dalokat akár, de valamiért mégis ez pörgött nálam idén legtöbbet. Igen megosztó lett az idei Shikari nagylemez, jócskán elment populárisabb irányba - ami nem feltétlenül baj - és ez már régen nem az a banda, akik 2007 környékén extázisban a közönségbe ugráltak a színpadról. Ettől függetlenül kellemes hallgatnivaló lett a The Spark és tartogat néhány ütős szerzeményt. Na haladjunk tovább, mert már megjelent mögöttem egy asszasszin.

aco_ugc_website_header_1920x1080_296259.jpg

2017 legnagyobb videojátékos csalódása számomra sajnos az új Assassin's Creed, az Origins lett. Itt is ugyanaz a helyzet, mint az Alien esetében, mégpedig hogy rajongóként sokkal többet vártam az egyik kedvenc szériámtól. Koránt sem lett rossz játék Bayek az ókori Egyiptomban tett kalandja, de a valóban káprázatos látványvilág és gyönyörű ambient zene alatt egy végtelenül leegyszerűsített, lélektelen epizód lapul. Elég csak a játékmenetet megnézni. Teszem azt, nekiállsz fejlődni - amihez ugye XP kell - és mondjuk az egyik legegyszerűbb módot, a mellékküldetéseket választod ennek céljából. Megcsinálsz egymás után 4-5 mellékküldetést és persze szépen fejlődsz, szintet lépsz, új fegyverekkel gazdagodsz, de ha közelebbről megnézed, hogy miféle mellékküldetéseket csináltál, bizony nehezen tudsz majd különbséget tenni. Nekem háromszor is bedobott fél óra alatt olyan missziót, amiben valakit ki kellett menteni az ellenséges táborból / helyőrségből. Az első pár alkalommal még tényleg egész nagy fun az egész, aztán már vontatottá, repetitívvé válik. És sajnos nem csak a mellékküldetések ilyen fantáziátlanok, hanem a fősztori is. Persze lehet, hogy a hiba az én készülékemben van és csak engem nem rántott be kellőképp az új Assassin's Creed, de most már kicsit bánom, hogy sima verzió helyett a Deluxe kiadást rendeltem elő, mert azt a pénzt költhettem volna épp az új Wolfenstein-re is, amit azóta pótoltam már.

71004e34219ba239301f1a09bf714952.jpg

Ellenben az idei év legjobb videojátéka számomra már akkor egyértelművé vált, mikor végigjátszottam és épp a stáblista pörgött. Ez pedig nem más, mint a Hellblade: Senua's Sacrifice. Azért lett nálam Senua pokolraszállása az év legjobbja, mert egyrészt Nintendo hiányában nem tudtam játszani az új Zeldával, másrészt ennyire bitang erős audiovizuális élményben már nagyon régen volt részem videojátékban. Fejhallgatóval toltam végig a Ninja Theory meglepetésjátékát és konkrétan a hátam borsódzott néhány résznél. A Hellblade iszonyú erős atmoszférával bír, a skandináv mitológia összepárosítása a tudathasadásos személyiségzavarral és egy keserű szerelmi történettel, valami bitang erős egyveleget alkot és akkor még nem is beszéltünk a kegyetlen, kellően véres helyszínekről és a folyamatosan a fülünkbe suttogó hangokról, melyekhez hasonló audio-élményt én eddig videojátékban még nem tapasztaltam. És a Hellblade meg mer tenni olyan lépéseket, amelyek manapság - mikor már bizonyos videojátékokban koncentrálnod sem kell, csak a megfelelő időben lenyomni egy gombot - igazi erénynek számítanak. Ott van például az a rész, mikor teljes sötétség borul rád és alig látsz az orrodnál tovább a hatalmas, félelmetes feketeségben. A környezeti zajok alapján kell tájékozódnod, de hirtelen meghallasz egy másik, idegen, rémisztő hangot is és már tudod, hogy nem vagy egyedül. Iszonyúan parás rész, holott a Hellblade alapvetően nem egy horrorjáték. Sőt, még csak tökéletesnek sem lehet mondani, hiszen a harcrendszerbe és a logikai feladványok sutaságába joggal kötöttek bele a játékosok világszerte. Ugyanakkor az élmény amit átad, azt ha tehetném, aranyba öntetném. Rendkívül jó játék, tagadhatatlanul az utóbbi évek egyik legjobb és legösszetettebb indie alkotása, ami engem speciel már akkor megvett kilóra, mikor az elején becsónakáztam Senuával a karóba húzott holttestekkel szegélyezett, ködbe burkolózó tájba. Számomra igazi klasszikus lett.

Tehát akkor még egyszer a legjobbak:

Legjobb film: 1922 (Netflix)
Legjobb horrorfilm: Gerald's Game (Netflix)
Legjobb zenei album: Dizzee Rascal - Raskit (Universal)
Legjobb dal: Enter Shikari - Rabble Rouser (PIAS)
Legjobb sorozat: DARK (Netflix)
Legjobb videojáték: Hellblade - Senua's Sacrifice (Ninja Theory)

Ez lett az én 2017-es szubjektív listám az idei év számomra legjobbjairól.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet!

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr6613472299

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Roger Ebert 2017.12.20. 18:25:26

A Covenant valóban nagy csalódás volt, amit én személy szerint "kihagyott lehetőségnek" tekintek. A Star Wars VIII. viszont szerencsére jól sikerült és tartalmas, látványos, új stílusú film lett. Az évből nekem tetszett még a Kincsem és a Wonder Woman, de igazi nagy kedvencem az Utazók lett.

Rozsdalovag 2018.01.03. 12:09:40

Covenant? Nagyon elbaltázták. Hiába na, Scott túl öreg már ehhez!