Sziasztok!

Mivel tavasszal megannyi remek videojáték landol majd (én már a Far Cry 5-re edzem ujjaimat és kötélidegzetemet), érdemes átnézni, hogy addig is mivel üssük el az időt. Én alapvetően a horrorjátékokért meg a sétálószimulátorokért vagyok nagyon oda, így ezekből csemegéztem néhányat. Ezúttal igyekeztem a jelenlegi kínálatra szorítkozni, retró témába most nem mentem bele, mert akkor egy 100-as lista is kevés lett volna. Szóval főként modern horrorjátékokat szedtem egy csokorba, amiket érdemes lehet kipróbálnia azoknak, akik szeretnének izzadó tenyérrel a képernyőre tapadva rettegni.

Na, lássuk, miből élünk:

10. Resident Evil VII

A Capcom sikeresen élesztette újra az egyre kopottabb Resident Evil szériát, alapjaiban visszatérve a horror zsánerhez. Erre már hatalmas szükség volt, ugyanis a rajongók valahol a Resident Evil 5 afrikai akciólövöldéje környékén végleg letettek arról, hogy készülhet még olyan rész a Capcom boszorkánykonyhájában, amely az első két rész nyomasztó horror-hangulatát adja vissza. A Resident Evil VII azonban jött, látott és győzött. VR-támogatása mellett szörnyen félelmetes a játék első felében a Baker-család házában - és annak környékén - mászkálni, a levegő szinte belénk szorul, amikor belépni készülünk egy új ajtón. A játék nem keveset merít a Texasi láncfűrészes mészárlás (1974) című filmből, egyetlen hibája talán csak az, hogy a végére visszatér az akcióorientáltabb játékmenethez, és amíg az első pár órában alig nyúlunk pisztolyunk után, a végére már gépfegyerrel apríthatjuk az ellenfeleket.

9. Outlast Trinity

Ebben a kiadásban az a legjobb, hogy az összes eddigi Outlast játékot tartalmazza, azaz egy lemezen megkaphatjuk az első részt, annak kiegészítőjét (Whistleblower) és a nemrég megjelent Outlast 2-t is. Az első rész (és a kieg.) egy elszigetelt elmegyógyintézetbe kalauzol, ahol hamar kiderül, hogy a benn tartózkodó betegek nem kijönni akarnak, inkább csak szisztematikusan végezni egymással, aztán a végére már a természetfeletti is befigyel, csak hogy feltegyék a pontot az i-re. Az Outlast 2 ellenben egy véres vallási szekta mindennapjaiba enged bepillantást, főhősünkkel meg kell találnunk az elrabolt barátnőnket, miközben elvakult kultisták loholnak a nyakunkban. A 2. rész jóval merészebb, mint a korábbiak (pedig ott is volt már minden, ujjlevágástól kezdve kasztráláson át a hullagyalázásig), éppen ezért kizárólag 18 év felettieknek tudom csak ajánlani, közülük is inkább azoknak, akiknek erős a gyomruk.

8. The Evil Within 2

A 2014-es The Evil Within azért volt akkora szám anno, mert Shinji Mikami új játéka volt, aki a Resident Evil játékokkal tette le névjegyét és egy ideje már nem hallatott magáról. Mindkét tulajdonság visszaköszönt Sebastian Castellanos első kalandjából, a játékmenet néha egy az egyben a Resident Evil 4-et, míg a jócskán közepes grafika és néha unalomba forduló pályaszakaszok az eltelt időt tanúsították. Azért akadtak benne remek részek, elég csak az ódon családi kúriára gondolni, és összességében szerintem egy abszolút korrekt túlélőhorror lett. A The Evil Within 2 azzal csavart a már jól bevált recepten, hogy a játékmenetet kvázi nyílt világúvá tette, azaz beköszönt egy kis oly divatos open world érzés. Ez azt jelenti, hogy kapunk egy szabadon bejárható kisvárost (Union), ahol kedvünkre mászkálhatunk, gyűjtögethetünk felszereléseket, fegyvereket, vagy mellékküldetéseket oldhatunk meg. Mindez nem kevés órával tolja ki a játékidőt, úgyhogy a The Evil Within 2 ideális választás lehet azoknak, akik szeretnek lényegesen sok időt beleölni egy túlélőhorrorba.

7. Amnesia: Collection

Ha valahonnan számolnunk kellene a modern horrorjátékok létezését, akkor én azt mondanám: 2010 és Amnesia: The Dark Descent. Itt kezdődött meg az a szokás, hogy a játék nem ad fegyvert a játékos kezébe, azaz nem vehetjük fel a harcot az életünkre törő rémségek ellen, helyette bujkálnunk és lopakodnunk kell, hogy egyről a kettőre juthassunk. Az Amnesia ennek mintapéldája volt - sőt, kvázi itt indult el világhódító útjára ez a műfaj -, szorongató hangulattal és vérfagyasztó menekülésekkel szolgált, míg a háttérben egy erősen H. P. Lovecraft irományaira hajazó történet bontakozott ki. Főhősünk (Daniel) ha túl sok borzalmat látott, hajlamos volt hallucinálni, illetve el is ájulhatott, ha nem vigyáztunk rá eléggé. Az árnyékban pedig olyan rettenetes, ocsmány lények rejtőztek, hogy az ember keze akaratlanul is izzadni kezdett, amint mellettük kellett elosonnia. A Collection tartalmazza még a Justine névre keresztelt DLC-t is, illetve az Amnesia: A Machine For Pigs című folytatást, amit viszont már nem a Frictional Games, hanem a Dear Estherrel elhíresült The Chinese Room fejlesztett.

6. Little Nightmares

Hogy lehet valami egyszerre iszonyú cuki, és közben mégis borzasztóan nyomasztó, helyenként pedig teljesen horrorisztikus? Ez a Little Nightmares, melyben egy sárga esőkabátos kislányt (Six) kell terelgetnünk egy olyan hajó (?) gyomrában, amely helyszínről-helyszínre egyre borzalmasabb titkokat fed fel előttünk. A játék alapvetően platformer, stílusát tekintve leginkább a LIMBO és az INSIDE állnak hozzá legközelebb, megvalósítása azonban mégis egészen egyedi. Talán Tim Burton készített volna hasonlót, ha egyszer engedélyt kap egy valóban elborult animációs film elkészítésére. A Little Nightmares végig izgalmas, nyomasztó és húzódik benne egy erős társadalomkritikus vonal is (elég csak a zabáló tömegre gondolni, mint a modern fogyasztói társadalom megtestesülésére), amit nem biztos, hogy mindenki elsőre érteni fog, de nem is ez adja a játék sava-borsát.

5. The Last Door (Season 1+2)

Nem győzöm eleget dícsérni ezt a kis point 'n click kalandjátékot, hiszen H. P. Lovecraft nagy tisztelőjeként nagyon régóta vártam már olyasmit, ami méltó a nevéhez. A The Last Door pedig ilyen. Egy néhány fős spanyol fejlesztőcsapat hozta össze, a grafika pixel-art stílusban készült, ugyanakkor maga a története egyedülállóan zseniális. Az epizódikus formának hála nem válik unalmassá, a sztori pedig egyre elvontabb, ahogy bontakozik ki előttünk az évszázadokra visszanyúló titkos összeesküvés. Kapunk logikai feladványokat is szép számmal, melyek közül nekem csak egy térképessel gyűlt meg a bajom, mikor is egy expedíció nyomvonalát kellett jelölni időrendi sorrendben. Erre ráment egy fél napom, de nem adtam fel. A Season 1 bevezet minket a The Last Door világába, elkezd felsejleni előttünk valami ősi, ám mégis borzalmas titok, amire keressük a válaszokat. Aztán az évadzárás akkora pofáncsapás, hogy rögvest indítanánk is a második szezont. Ami egyébként pár fokkal szebb, részletgazdagabb és kidolgozottabb, mint az első. A lezárás pedig tökéletes. Fura, de bizony lehet félni pixelgrafikás point 'n click játékon is, erre pedig a The Last Door a legjobb példa.

4. Alien: Isolation

Ugyan az Amnesia hozta be azt a játékmechanikát, hogy nem adott fegyvert, ezzel rákényszerítve a lopakodásra és az ellenfél nagy ívben való elkerülésére, viszont mindezt a 2013-as Outlast tökéletesítette, ahol már egyetlen helységben sem érezhettük magunkat biztonságban (az Amnesiában azért akadt ilyen) és miután láttuk, hogy miféle elmeroggyantak szaladgálnak szabadon az intézet falai között, inkább osonva közlekedtünk még a kihaltnak tűnő folyosókon is. Az Alien: Isolation is ezt a receptet vette alapul, csak az egészre ráhúzták az egyik legjobb sci-horror köntösét. Rengetegen vártunk már egy korrekt Alien játékra, nem olyanra, ahol pofánveréssel levakarhattuk magunkról a ránk ugrott xenomorphot (rohadj meg, Alien: Colonial Marines!) és lám, az Isolation képében megérkezett a megváltás. A látvány pazar, a készítők felhasználhatták a '79-es első Alien díszletterveit, ezért a rajongóknak kvázi minden ismerős lehet, a számítógépektől kezdve az utolsó ajtónyitó fogantyúig. Amanda Ripley története pedig méltó módon illeszkedik a sorozatba, nem lóg ki belőle, a maximális tisztelettel kezelt alapanyag miatt remekül egészíti ki az első két film cselekményét. Ugyan a kaland során meggyűlik a bajunk androidokkal és hús-vér emberekkel is, az igazán nagy veszélyt mégis a tökéletesen lemodellezett xenomorph jelenti. Hab a tortán, hogy egy visszaemlékezésben eljuthatunk az LV-426-ra zuhant hajóba, illetve a játék háromnegyedénél esedékes, az űrállomás gyomrából kialakított xenomorph-fészekben játszódó szakaszon megtapasztalhatjuk, hogy miért lett az Alien: Isolation 2014 legjobb horrorjátéka.

3. Until Dawn

Ha egy videojáték filmszerű akar lenni, az sosem baj. Fordított esetben már elő szoktak fordulni problémák. Szerencsére az Until Dawn inkább lett egy interaktív film, egy pixelekbe ültetett slasher, mintsem egy elvetélt próbálkozás. A stílus ismerős lehet a Quantic Dream alkotásokon (Fahrenheit, Heavy Rain, Beyond: Two Souls) edződött játékosoknak, azonban itt a középpontban a tinihorror áll. Veterán horrorfilmes arcok is dolgoztak a cuccon, szóval a minőség garantált, a legváratlanabb pillanatokban jön egy-egy hatásos ijesztgetés, a történet fonalát pedig mi magunk szövögetjük. Csak úgy, mint a Heavy Rain esetében, itt is meghalhatunk az adott szereplővel, de nincs GAME OVER felirat, a sztori szépen halad tovább, csak másik karakterrel folytatva. Ez megdobja a hangulatot annyival, hogy igyekszünk megóvni hőseinket és hősnőinket a rájuk leselkedő borzalmaktól, sőt, ha nagyon eltökéltek vagyunk, még úgy is végigjátszhatjuk az Until Dawn-t, hogy mindenki életben marad. A fix kamerás beállítások sokat dobnak az élvezeti értéken, a szereplők között pedig olyan ismert arcokat fedezhetünk fel, mint Rami Malek vagy Hayden Panettiere.

2. S.O.M.A.

A Frictional Games már beírta magát a horrorjátékok történelemkönyvébe az első Amnesia játékkal (oké, ott volt még a három Penumbra is) de annak folytatását már lepasszolták, és inkább egy teljesen új koncepción kezdtek dolgozni. Ez lett végül a S.O.M.A., ami a sci-fi horrort a jéghideg űr helyett a jéghideg tenger mélyére vitte. Simon Jarrett részt vesz egy kísérletben, mely után egy víz alatti létesítményben találja magát a messzi jövőben. Nem tudja hogy került oda, de a látszólag elhagyatott állomáson egyre furcsább dolgok kezdenek történni. Magukat emberinek képzelő robotokkal találkozik, akik többnyire békések, de van olyan is, amelyik vadászni kezd rá. Simon menekül, hogy mentse a bőrét, de hamar rájön, hogy bőre, mint olyan, már nincs is neki. Géptestbe szorult ő is, egyetlen barátja egy virtuális tudós, és ahogy együtt utaznak állomásról-állomásra, úgy oszlik szét a köd Simon előtt, hogy mi is történt pontosan a múltban. A S.O.M.A. remek túlélőhorror, mely ügyesen viszi tovább az Amnesia által megkezdett vonalat, ugyanakkor mind környezetével (a tenger alatt mászkálni egyszerre lenyűgöző és baromi magányos érzés), mind kibontakozó, sci-fi klasszikusokat idéző történetével képes maga elé szögezni a játékost.

1. Layers of Fear

A Silent Hill Downpour után a Layers of Fear volt az első olyan játék számomra, ahol szüneteket kellett beiktatnom a végigjátszásba, mert annyira rám telepedett a nyomasztó és gyakran baromi félelmetes, sőt, néha komolyan megrázó hangulata. Ez a játék brutális, de nem explicit módon. A hatásos ijesztgetései és a története komolysága révén éri el, hogy a hideg is kirázzon bennünket az alig néhány órás pokolraszállás közben. Egy festőt alakítunk benne, aki visszatér a régi családi házba, hogy szobáról-szobára végigjárva felidéződjön benne a múlt, annak minden keserű részletével. A festő felesége ugyanis egy hatalmas tűzben nagyon csúnyán összeégett, a férfi viszont vállalta, hogy odahaza viseli gondját, aminek végül házasságuk és közös gyerekük látták kárát. A nő egyre jobban beleőrült torz kinézetébe, a festő pedig inni kezdett. A történet végét nem árulom el, aki végigjátssza a játékot, majd meglátja, hogyan állnak össze a mozaik darabkái. A házban mászkálva gyakran láthatunk olyasmit, ami valójában nincs is ott. Rémképzetek és fantazmagóriák gyötörnek bennünket, amik állandóan a frászt hozzák majd ránk. Egy jumpscare-parádé az egész játék, szinte ötpercenként történik valami ijesztő, amitől majd' felpattanunk ültünkből. Nyugtalanító és lélekgyilkos a Layers of Fear, amit témája miatt tényleg csak az erősebb idegzetűeknek tudnék jó szívvel ajánlani, hiszek körbejárja az alkoholizmus, az elidegenedés és úgy echte egy család széthullásának történetét, amihez már tényleg szükséges az érett gondolkodásmód.