A Limp Bizkit egy baromi megosztó zenekar volt már régen is. Most azt hagyjuk figyelmen kívül, hogy mára kvázi önmaguk árnyéka lettek és rosszabbnál-rosszabb albumokat dobnak piacra haknizással egybekötve, de volt idő, amikor a Limp Bizkit úgy tört be a mainstream médiába és vele a köztudatba, hogy a fal adta a másikat.
Az 1997-es debüt, a Three Dollar Bill, Y'all$ néhány rajongó szerint a banda legjobbja, holott erősen érződik rajta a kiforratlan hangzás (pedig Ross Robinson volt a producer), és később maga Fred Durst is azt nyilatkozta, hogy az egész cucc egy rakás szar. Szerintem azért nem teljesen, mondjuk az érthetetlen ordibálássá fajuló Pollution kurvajó rajta. A Limp Bizkit azzal vált híressé, hogy zenéjükben a rap keveredett a keményebb hangzással, Fred szövegelt utcai életről, pénzről, csajokról, meg persze társadalomkritikus dolgokról, de ezeket kiegészítették húzós gitártémákkal, földbe döngölő dobbal, üvöltözésbe forduló énekkel és természetesen a samplerek és loopok sem maradhattak ki, hiszen a zenekar állandó tagja volt egy DJ is.
Az 1999-es Significant Other két szempontból fontos: egyrészt itt vált populárissá a Limp Bizkit, másrészt az 1999-es Woodstock fesztiválon ezen lemez egyik számára (Break Stuff) tört ki balhé a nézőtéren (felgyújtottak pár dolgot, egy nőt meg is erőszakoltak). Engem sokáig elkerült a Limp Bizkit mánia, pedig annak idején az általános iskolában, olyan 7. vagy 8. osztályban tisztán emlékszem, hogy volt egy srác (asszem' Dani) aki nagyon sokat hallgatta őket, még Bizkites pólója is volt. Mivel nekem akkoriban a zenei ízlésvilágom megrekedni látszott a Depeche Mode szintjén, természetesen hallani sem akartam ilyesféle zúzósabb zenékről, pedig az MTV és itthon a VivaTV rendesen felkapták a bandát, arra tisztán emlékszem, hogy 2000-2001 körül a Chocolate Starfish... klipjei elég sokat pörögtek mindkét helyen. A Significant Other egyébként az a lemez, amin vannak tök jó, és kb. vállalhatatlan szerzemények egyaránt. A Nookie, a Break Stuff, a 9 Teen 90 Nine, de még a Trust? is klasszak és bármikor vállalhatóak, de például az N 2 Gether Now az akkor elég felkapott Method Mannel szerintem kurva gáz. Kilóg a sorból a No Sex, ami nekem személyes kedvencem, mert inkább hasonlít egy kaliforniai pop-rock banda nyári naplementében gitározós dalára (a végére még együtténeklős szakasz is került), mint egy rap-metál bagázs tételére, de épp ettől válik különlegessé. Szerintem nem rossz a lassabb Re-Arranged sem, de ízlés dolga.
1999 már az év volt, mikor a nu-metal elkezdett betörni a köztudatba, jött fel a Linkin Park, zúzott a Slipknot, a Korn, és baromi sokan voltak vevők erre a stílusra, még az olyanok is, akik korábban egyik térfélhez (hip-hop/metál) sem tartoztak komolyabban. A Limp Bizkit rádió-kompatibilissé tette a műfajt, ami kegyetlen sok pénzt hozott nekik a konyhára és hülyék lettek volna feladni az egészet. Erejük teljében voltak, holywood-i szupersztárokkal meg celebekkel haverkodtak, a nép kajálta a zenéjüket, szóval nem volt más hátra, mint meglovagolni a jókorára duzzadt hullámot. Ebből lett a vicces nevű Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water, ami talán a Limp Bizkit máig legismertebb albuma, egyben ezen vannak a legnagyobb slágereik is. Az intro után például mindjárt ott a Hot Dog, amiben 46-szor szerepel a "fuck" szó, a refrén pedig a Nine Inch Nails "Closer", "The Perfect Drug" és "Burn" számaira utal, mert akkoriban a banda épp nem volt túl jóban Trent Reznorral. Amúgy ezek azok az évek, mikor Fred Durst kvázi celeb-státuszba lépett és főleg az amerikai bulvár majd' napi szinten számolt be magánéletéről. A My Generation (utalás a The Who zenekar híres dalára) korrekt, a Full Nelson meg a banda egyik legzúzósabb szerzeménye, nekem baromira bejött. Ezt olyan klasszikusok követik, mint a koncerteken a mai napig előkelő helyen szereplő My Way, a bulizós Rollin' (Air Raid Vehicle), de kurva jól szól a Livin' It Up és a Boiler, hogy a Mission Impossible 2 főcímzenéjének választott Take a Look Aroundról már ne is szóljak. Ezek mind populáris, sőt, már-már popzenébe hajló dalok, de épp a fülbemászó hangzásuk miatt hallgatja szívesen őket az ember újra és újra, mondjuk melóból hazafelé.
A Chocolate Starfish... lett az az album, amiből már az első héten 1 000 000 példányt (!) adtak el, 400 000-et csak az első napon. Azért lássuk be, ez nem kis teljesítmény. Én a mai napig szívesen hallgatom mindkét albumot, persze kurva messze vannak a Slipknot hangzásához és szövegeihez képest, de ez pont olyan, mint mikor a metalcore zenéken felnőtt srác néha-néha meghallgat egy Imagine Dragons vagy Halott Pénz dalt, csak mert a fülébe mászott és tetszik neki. Ugyanígy nyugodtan lehet hallgatni a Limp Bizkit dalait is, amik zeneileg tényleg nagyon rendben vannak, Fred Durst pedig tagadhatatlanul kiváló frontember volt annak idején. Más kérdés, hogy mindkét lemez közepes, vagy annál rosszabb kritikákat kapott világszerte, de nyilván hiba lett volna valami olyasféle korszakalkotó produktomot várni ezektől a srácoktól, mint amilyen mondjuk az Iowa lett 2001-ben. A Limp Bizkit a bűnös-élvezet kategória. De aki helyén tudja kezelni őket, az még akár jól is szórakozhat.
