Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

The Prodigy – No Tourists (2018)

Erődemonstráció

2018. november 04. - -Britpopper-

the-prodigy-no-tourists.jpg

Előadó: The Prodigy
Megjelenés dátuma: 2016. november 2.
Kiadó:  BMG Rights Management (UK) Ltd.
Műfaj: Elektronikus/rave/techno

Traclist:

  1. Need Some1
  2. Light Up the Sky
  3. We Live Forever
  4. No Tourists
  5. Fight Fire with Fire (feat. Ho99o9)
  6. Timebomb Zone
  7. Champions of London
  8. Boom Boom Tap
  9. Resonate
 10. Give Me a Signal (feat. Barns Courtney)

 

A The Prodigy a '90-es évek végére meghatározó zenekarrá nőtte ki magát. Tört ütemeik és arcletépő basszusaik bekúsztak a klubboktól kezdve a legnagyobb stadionokba is, hogy aztán az MTV erős háttérszelével egy újabb kultzenekart üdvözölhessen a nép. A Music for the Jilted Generation és a The Fat of the Land ma már megkerülhetetlen alaptételei az elektronikus zenei műfajnak, melyek számtalan későbbi előadóra hatottak. A The Prodigy pedig a 2000-es években sem vonult nyugdíjba, a 2004-es Always Outnumbered, Never Outgunned ugyan tartalmazott egy-két nagyobb slágert, de a rengeteg neves közreműködő ellenére sem lett több egy gyenge közepesnél. 2009-ben az Invaders Must Die már sokkal jobb fogadtatásban részesült, a címadó dal, az Omen, vagy a Warrior's Dance remek tételek voltak, amik mellé viszont olyan gyenge eresztések sorakoztak fel, mint például a Thunder, vagy a Piranha. Sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy a The Prodigy újra erőre kapjon, minek eredménye végül 2015-ben jelent meg, The Day Is My Enemy címmel. Az album nálam 2015 legjobbja lett, és nem véletlenül. Jól összerakott, dallamos, az akkortájt bemutatott Mad Max: Fury Road hangulatát idéző (Beyond the Deathray, Roadblox, Invisible Sun) dalokkal és a Wild Frontier személyében a The Prodigy munkásságának egyik újkori gyöngyszemével. Liam Howlett, Keith Flint és Maxim még mindig tudnak, ha akarnak - nem mellesleg mind a mai napig teltházas koncerteket nyomnak le. Borítékolható volt tehát, hogy jön majd új anyag, turné, koncertek, igazából csak az volt a kérdés, hogy mit tesznek le az asztalra a The Day Is My Enemy után.

1100-the-prodigy-2015.jpg

Mit vársz el egy The Prodigy lemeztől? Műfaji kísérletezést, vagy azt, hogy letépje a fejed a dob, meg a basszus? Nyilván az utóbbit, koncert-kompatibilis zúzást, tempós slágereket. Megnyugtatlak, a No Tourists mindezt tartalmazza. Semmiféle belassulás nincs - mint mondjuk az előző albumon a Beyond the Deathray, vagy az Invisible Sun -, csak tömény pörgés az elejétől a végéig, kegyetlen jó ütemekkel, földbe döngölő dobokkal és mély basszusokkal. A Need Some1 rögtön a maximumra tornázza a hangulatot, bár engem nagyon emlékeztet a Poison zenei alapjaira, de lemezindítónak tökéletes. A Light Up the Sky simán lehet közönségkedvenc, a hélium-hangra skálázott vokál (ezt már jól ismerjük az életműből) működik, az alap dinamikus, pár pillanatában pedig egyértelműen a Voodoo People és Breathe taktusai köszönnek vissza. A We Live Forever tipikusan az a dal, amit szívfájdalom nélkül nyomok tovább, a címadó No Tourists pedig bár nem kiemelkedő, de nagyon korrekt , tipikus The Prodigy szerzemény. Viszont a legjava csak utána jön, a Fight Fire with Fire az amerikai Ho99o9 közreműködésével igazi telitalálat, melyben a hip-hop kerül előtérbe, ezzel pedig gyönyörű múltidézést képvisel a zenekar korai éveire visszautalva.

Timebomb Zone is inkább töltelék, a Champions of London azonban már egy fokkal érdekesebb, noha meg mernék esküdni, hogy a dobalapot a Run With the Wolves szolgáltatta, persze ezúttal már Dave Grohl nélkül. A Boom Boom Tap egy baromi klassz dal, amiben az egyetlen értelmes szöveg csupán annyi, hogy "fuck you!" Jól prezentálja, hogy mennyire egyszerű, ám mégis zseniális az a zenei műfaj, amelyben a The Prodigy alkot, immár lassan három évtizede. Nem kellenek hozzá még összefüggő mondatok sem, csak egy jól összerakott zenei téma, amire fel lehet építeni az egészet, a Boom Boom Tap pedig pont ennek az iskolapéldája. Számomra a Resonate is olyasmi, amit inkább skippelek, a záró Give Me a Signal pedig egy erős közepes, de legalább nem ülteti le a hangulatot.

A The Prodigy korrekt módon megcsinálta a házifeladatot, a leckét is felmondta, úgyhogy most már mehetnek az udvarra játszani. Klassz album lett a No Tourists, persze senki ne várjon tőle újabb korszakalkotó mesterművet. Ez a zenekar már nem reformál meg semmit, hiszen nincs is mit megreformálni. Az évek során olyan új bandák léptek elő az árnyékukból, mint a Hadouken! vagy a Pendulum, akik egymás kezébe adogatták a stafétát, amit a The Prodigy a lelátóról dobott oda nekik. A No Tourists hozza, amit hoznia kell: letépi a fejünket, és a véres csonkot megtölti pörgős, azonnal beindító ütemekkel, melyek ideális hallgatnivalóként szolgálnak reggeli buszozáshoz, vagy épp munkából hazafelé vezetéshez. Már nem találja fel a spanyolviaszt, de ezt nem is várhatjuk el tőle. Legalább nem árul zsákbamacskát, az albumot megvásárolva pont azt kapod a pénzedért, amit elvársz tőlük.

Értékelés: 7/10

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr9414343049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.