Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Ladytron – Ladytron (2019)

Táncolható apokalipszis

2019. március 04. - -Britpopper-

ladytron_square-album.jpg

Előadó: Ladytron

Megjelenés dátuma: 2019. február 1.

Kiadó: !K7

Műfaj: Dark pop / Electroclash

 

A liverpooli Ladytron pont az az elektronikus zenében utazó banda, akik lemezről-lemezre képesek tartani a szintet. Az underground színtérre betörő electroclash műfaj meghatározó alapköveit tették le annak idején a 604 és Light & Magic albumokkal, majd 2005-ben hatalmasat robbant a Witching Hour, mely rögvest az élmezőnybe repítette őket. Olyan neves zenészeknek készítettek remixeket, mint például Dave Gahan, az Erasure, a Goldfrapp, az Apoptygma Berzerk, a Placebo, Blondie, a Gang of Four, Christina Aguilera, a később őket előzenekarnak felkérő Nine Inch Nails, vagy épp a Bloc Party. A szekér igen rendesen beindult, amit a 2008-as Velocifero csak megkoronázott néhány instant slágerrel. A Ladytron mindig is a zenei megoldásaik és a különleges, kibogozhatatlan dalszövegeik miatt váltak egyeduralkodóvá a műfajban, amihez rengeteget tett hozzá az a néhány bolgár nyelven előadott dal, amiket Mira Aroyo, a zenekar bolgár énekesnője hozott. Bár fontos kiemelni, hogy a Ladytron másik fele Helen Marnie, a skót származású második énekesnő, sőt, mondjuk úgy inkább, hogy ő a frontlány. Helen énekli a dalok többségét, bár az én személyes favoritom éppen Mira - de ezt majd később kifejtem, miért. A 2011-es Gravity The Seducer lemez oda-vissza az örök kedvencem tőlük, rengeteg szép emléket idéz vissza, és nem mellesleg egy tökéletes szintipop produktum. Egy remix válogatás és egy Best Of után a Ladytron hét teljes évre eltűnt, majd 2018 márciusában érkeztek az első életjelek az Animals című beharangozó dallal. Ezután pedig jött a nagy bejelentés, amire nagyon sokan vártunk: készül az új Ladytron LP, ami ugyan kicsit megcsúszott, de 2019 februárjára végre megjelent. Ráadásul self titled lett, ami igen meglepő címválasztás egy 1999 létező kvartettől.

desktop.jpg

A producer ismét Jim Abbis volt - hozzá köthető az Arctic Monkeys hatalmasat robbanó "Whatever People Say I Am, That's What I'm Not", de a Kasabian első két lemeze is - aki már a Witching Hour munkálatain is ügyködött, szóval sanszos volt, hogy a zenekar visszatér a befogadhatóbb, mainstram pop irányába. A kezdő Until the Fire inkább a 2011-es Gravity The Seducer érába nyúl vissza, az Ace of Hz és a White Elephant hangzásvilágát hozza. Érdekesség, hogy a dobok mögött Igor Cavalera (Sepultura, Mixhell, Soulwax) foglalt helyet, és igen remek munkát végzett minden egyes vonatkozó szerzeményben. A The Island olyasmi, mintha a Chvrches picit jobban befordulna, dalszövegét tekintve pedig a most egyértelműen kihallható szocio-politikai kommentáron túl a címében Helen szülőföldjére, Skóciára, pontosabban annak Nagy-Britannián belüli helyzetére is utal. A pozitívnak hangzó Tower of Glass és a pulzáló Far from Home után jön az első Mira által előadott dal, a Paper Highways. Itt érünk el a lemez egyik csúcspontjához, hiszen ezt a rockkal fűszerezett goth-disco hangulatot még a Nine Inch Nails is bármikor elirigyelné. A The Animals volt ugye az első EP, és én már akkor rongyosra hallgattam, de tény, hogy ez a nihilista, disztópikus dal remekül mutatja, hogy miért szeretjük még mindig a Ladytron zenéjét. "There is no law. There is no God. There’s no heart. There’s no love." Lehangoló lehet, de betalál.

pressladytron_wide-d88bf1947f2594b105b5ecd77ad5032f5f5ef6c5-s800-c85.jpg

Run valami iszonyú gyönyörű, persze a maga darkosabb módján, ám az éjfekete mélységeket elérő Deadzone a lemez másik, elvitathatatlan csúcspontja. Ismét beköszön a NIN, ismét önfeledten táncolunk a darabjaira hulló világ romjain, miközben az apokalipszis a küszöbön toporog. Már csak ezért az egy dalért instant megvásároltam volna a teljes albumot, hiszen kisujjból rázza ki azt a fajta ütemes, táncolható, sötét szintipop stílust, amit annyira imádok - a Ladytron pedig mindig is élen járt ebben. A Figurine is rendkívül fülbemászó, az ember akár többször is szívesen hallgatja egymás után. A You've Changed ismét a tánctérre szólít, döngölő basszusai és a színtiszta dark pop felé hajló hangulata miatt sok régi rajongó új kedvencévé válhat idővel. De itt még nem pihenhetünk meg, hiszen érkezik a Horrorscope, Mira második önálló szerzeménye. Beránt, mi valami eufóriában pancsoló rituálé ("Ballerina palm reader sitting on the stairs"), és visz előre, miközben még a Klaxons -féle "Isle of Her" is visszaidéződik. Hatalmas tehetségnek tartom ezt a nőt, nem csak azokért, amiket erre az LP-re pakolt, hanem a korábbi dalai alapján is: a Moon Palace, az Altitude Blues, a Kletva, de talán a legismertebb, a Fighting in Built Up Areas mind kedvenceim. The Mountain alatt pedig a Fleetwood Mac ugorhat be sokaknak (tőlük is az "Everywhere"), a lemezt pedig az optimizmust felvillantó Tomorrow Is Another Day zárja, ami apró reménysugár az elpusztult világunk hamvaiból. És megint itt tartunk: a Ladytron 2019-ben sem tud hibázni, dacára az elmúlt hét évnek - oké, azért Helen közben kiadott két szólólemezt - még mindig ők a legjobbak ha az apokalipszist dalokba kell önteni, és azonnal megragadó ütemeikre akkor is bármikor táncra perdülnénk, ha odakinn épp házak dőlnének össze és vörös lángba borulna a horizont. Remélem, hamar jönnek Magyarországra ismét!

Értékelés: 8/10

 

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr8114666941

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.