Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

The Sinking City (PS4) TESZT

Kisvárosi gyilkosságok

2019. július 18. - -Britpopper-

01_the_sinking_city_logo.jpg

Hát, elérkezett az idő. Itt ülök a szobámban, görnyedek az asztal fölé, és próbálom összeszedni a gondolataimat a The Sinking City-vel kapcsolatban. Későre jár már, lassan 22:00 óra, és a szobát csak a laptop kijelzőjének erős fénye tölti be. Legalább fél órát ültem csendben anélkül, hogy akár csak egyetlen karaktert is legépeltem volna. Ez pedig annak köszönhető, hogy a The Sinking City eléggé felemás élmény lett. Mivel H. P. Lovecraft munkásságából táplálkozik, ezért már eleve jobb esélyekkel indult nálam, mint mondjuk a szintén az ukrán Frogwares által fejlesztett Devil's Daughter (Holmes történeteiért sosem rajongtam túlzottan), ugyanakkor ahogy a Lovecraft inspirálta filmeken (te jó ég, az a Dagon mekkora förtelem volt!), úgy a belőle készült videojátékokon is átok ül. Sokan a mai napig a 2005-ös Dark Corners of the Earth-öt tartják minden idők legjobb videojátékos adaptációjának ebben a témában, amit valahol meg is tudok érteni, hiszen például a motel-szobás menekülés valóban remekül adta át az Árnyék Innsmouth fölött vonatkozó jelenetét.

65005240_2243525102398014_7647169492203601920_n.jpg

65016000_2243525092398015_3027129603471704064_n.jpg

A tavalyi Call of Cthulhu a középszer posványába fulladt. Azért nem volt róla itt teszt, mert kiírtam magamból minden csalódottságom a Borzongás horror-magazin 2019. januári számában (itt rendelhető még: https://shop.pcguru.hu/) és semmi kedvem nem volt újra ugyanazt legépelni ide is. Dióhéjban: a 2018-as Call of Cthulhu egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és egy felemás program született belőle, mely inkább a sötét rituálékra és a megelevenedő szörnyekre fókuszált, mintsem az emberi ésszel felfoghatatlan rettenetre. Egy végigjátszás tellett tőlem, aztán figyelmem inkább a The Sinking City felé irányult. A kiadott videók, információk és látványtervek mind meggyőztek, hogy végre egy értékelhető alkotás van készülőben, sőt, olyannyira felültem a hype-vonatra, hogy képes voltam előrendelésben megvenni a játék Necronomicon Edition változatát, csak hogy három nappal a megjelenés előtt már belevághassak a kalandba! Ez utóbbi nem bizonyult annyira jó ötletnek, lévén a játék a Day1 patch érkezéséig annyira bugos volt, hogy a semmiből tűntek elő komplett utcák, járókelők és épületek, a töltési idő érthetetlenül hosszúra nyúlt, az állandó szaggatások és kifagyások pedig egyre gyakrabban jöttek elő. Persze balgaság is lenne a megjelenés előtt belekötni egy adott produktum technikai részleteibe (láttátok volna, hogy a Days Gone hogy nézett ki hetekkel a release előtt!), ezért inkább lenyeltem a békát.

65203083_2243525215731336_5008120751207743488_n.jpg

65198991_2243525522397972_231761911375462400_n.jpg

Az 1920-as években járunk, főszereplőnk pedig Charles Reed, aki túlélte az I. világháborút, és újabban magánnyomozóként tengeti mindennapjait. Különös víziók gyötrik, amik Oakmont városába vezetik, mely Massachusetts azon területén helyezkedik el, amit még a madarak is messzire elkerülnek. A várost egy hatalmas árvíz (csak úgy hivatkoznak rá, hogy "The Flood") szinte teljesen elmosta, több utca került víz alá, ezért a közlekedést bizonyos helyeken csónakkal kell majd megoldanunk - de ne rohanjunk ennyire előre. Charles a megérkezésekor találkozik egy bizonyos Johannes van der Berg nevezetű tudóssal, aki megígéri neki, hogy segít utánajárni a víziók eredetének, de cserébe a nyomozónak is segítenie kell a városon, melyben egyre több gyanús esemény történik. Kezdjük ott, hogy a félig halember innsmouth-i népség nagyrésze átköltözött ide afféle bevándorlókként, mikor Innsmouth-ot a hatóságok felégették. Bár ők jogilag menekültek, a város lakóinak többsége nem örül a jelenlétüknek, ami csak tovább fokozza az egyébként is feszült légkört. Oakmontot több nagyobb család irányítja, közülük pedig nem mind van jó viszonyban a másikkal. Ehhez vegyünk még hozzá néhány földalatti mozgalmat, lázadókat, rebellis csoportosulásokat, meg persze az elengedhetetlen szektákat is, és máris láthatjuk, hogy nem Oakmont lesz számunkra a nyugalom fellegvára.

65107583_2243525579064633_6544647865447219200_n.jpg

65178064_2243525332397991_6305044516315332608_n.jpg

Nagyon tetszett, hogy a nyomozást itt valóban magunknak kell végrehajtanunk, mégpedig meglehetősen élvezetes módon. Ha egy adott épületet keresünk, akkor arra a felvett iratokból, vagy egy bizonyos közintézményben talált információból kell rájönnünk, mégpedig úgy, hogy megkeressük a térképen, hogy mely utcák között leledzik. Teszem azt, valakinek az otthona mondjuk a Justice streeten található, a Warren road és a Liberty road között, akkor szépen megnyitjuk a térképet, kikeressük az adott részt, megjelöljük, és odamegyünk. Nincs GPS, nincs előre megrajzolt útvonal, a játék szinte sehol sem fogja a kezünket. Ennek ellenére a The Sinking City open world, azaz arra portyázunk, amerre csak kedvünk tartja. Ez eleinte jópofa, és a lepusztult város látványa valóban meggyőző lehet, csak épp sajnos semmivel nem töltötték fel ezt az open world közeget. Hálás lettem volna gyűjthető titkos tárgyakért, felszedhető képeslapokért (?) vagy akár rejtett easter eggekért, de semmi ilyesmi nincs. Egyedül fertőzött-területekre mászhatunk be, de ez is teljesen felesleges, mert csak a nyakunkba kapunk néhány táposabb szörnyet (ezekkel a monsztákkal a lakosok egyébként teljesen nyugodtan élnek együtt jó szomszédi viszonyban) és ellőjük kvázi az összes lőszerünket, amit amúgy is patika-mérlegen mér a játék.

65261504_2243525439064647_6339670345087188992_n.jpg

65205396_2244337558983435_7594079637680947200_n.jpg

A The Sinking City egyértelműen legnagyobb mélypontja a harcrendszer. Tökéletesen látszik rajta, hogy mennyire nem illik bele az egész játékmenetbe: konkrétan egy rémálom az egész, a fegyverrel történő lövöldözés még csak-csak, nade a kézitusa már igazi förtelem! Ráadásul némelyik szörnybe 4-5 csapás kell, hogy megfeküdjön, de az egész közelharc annyira suta, hogy ha le is verjük szerencsétlent, az biztos, hogy legalább a fél életerőnk rámegy. Persze a rémségeket néha lopakodással el is lehet kerülni, de nem úgy az emberi ellenfeleket! Mikor egy küldetés alkalmával fél emelet rosszarcú rontott rám, az a párbaj konkrétan a City Interactive játékait idézte: falon átlógó fegyverek, ajtóban elakadó és bármiféle fedezéket még viccből sem használó ellenfelek...el sem hittem, amit 2019 közepén itt láttam. Semmi értelme nem volt a harcot beleerőltetni a programba, remekül meglettünk volna nélküle is. Mert a nyomozás valóban élvezetes, a történet is nagyon szépen halad előre (eleinte egy eltűnt expedíció nyomára kell bukkannunk, ám természetesen jóval több van a háttérben, mint azt elsőre gondolnánk!), a rengeteg mellékküldetés pedig igazán sokat dob a The Sinking City hangulatán. Utóbbiak ráadásul annyira frappánsak, hogy hasonlóan jól kidolgozott és a fő-sztorihoz maximálisan passzoló side questeket utoljára talán az Evil Within 2-ben láttam - előtte meg a Silent Hill Downpourban, de azt amúgy sem ismerik sokan.

65386383_2250595248357666_2321942548093861888_n.jpg

65455170_2250595371690987_3908624997630869504_n.jpg

65809056_2250595355024322_1478726354902974464_n.jpg

65891582_2250595221691002_6251754202784071680_n.jpg

A vízalatti búvárkodás elsőre jópofa, de negyedszerre már inkább frusztráló. Már csak azért is, mert vagy a feltörő légbuborékok miatt vesztünk életet, vagy nekünk támad valami mélytengeri gyilkos óriáshal, aminek nyilván semmi jobb dolga nem akad, mint odalenn körözni és insta killezni az arra tévedő gyanútlan embereket. Ez különösen abban a misszióban volt vicces, amikor több szekta-tag konkrétan ezt a vízalatti utat választotta zarándokútvonalként egy vízalatti templomhoz - őket nem érdekelte a gyilkos óriáshal? Persze most kukacoskodom, de higgyétek el, hogy javára vált volna a játéknak, ha csak a nyomozásról szólna az egész. Ellenben klassz, hogy egy-egy küldetést többféleképpen is befejezhetünk, válaszainkkal magunk mellé állíthatunk szövetségeseket, ugyanakkor magunk ellen is fordíthatjuk őket, sőt, még köztes megoldások is léteznek! Az írók tehát kitettek magukért, az egyes megoldandó ügyek már-már önálló novellákként is megállnák a helyüket, noha ezek között is akadnak picit gyengébb, klisékkel kitömött eresztések.

64623176_2244340582316466_6091630129702764544_n.jpg

65165849_2243525405731317_4490059249048616960_n.jpg

Örültem volna, ha Charles kalandja megmarad a Sherlock Holmes -féle nyomozgatós, mászkálós, minijátékokkal tarkított ösvényen. Erre az egész rosszul kivitelezett harcrendszerre az ég világon semmi szükség nem volt! Ám ennél kardinálisabb kérdés, hogy mennyire hű a játék Lovecraft örökségéhez? Szerencsére ebből a szempontból jelesre vizsgáztak a készítők: a The Sinking City korrekt módon igazodik a Cthulhu-mítoszhoz, az amerikai író rajongói temérdek ismert és kevésbé ismert műre találhatnak megannyi utalást és kikacsintást - ez viszont az írók érdeme, és egyedül az övék. Ettől függetlenül is több dolog húzza lefelé az értékelést, mint csápos polip-karok a gyanútlan tengerészt az Ördögzátonynál. Oakmont városa elsőre tényleg magával ragad, én is imádtam a rothadás földi manifesztációjában kavarogni, azonban később feltűnnek egyértelmű hiányosságai: például a szokatlanul hasonló belső terek, a random, bármiféle cél nélkül bolyongó járókelők (lazán besétálnak egymás birtokára!) és a gyatra animációk. Ezek miatt kap léket a The Sinking City, ami önmagában egy baromi szórakoztató "lovecraftian" kalandozás, élvezetes nyomozással és érdekfeszítő sztorival, de a technikai részén kétségtelenül elsüllyed. Emiatt pedig csak egy igazán szűk réteg fogja majd igazán értékelni, bár hozzáteszem, olvastam olyat is, hogy valaki Mafia -szerű sandbox játékot várt tőle, ami már önmagában is elég megmosolyogtató (noha a telefonfülkés-teleportálás helyett néha nekem is kedvem lett volna beleugrani egy-egy parkoló automobil volánja mögé!), de jól mutatja, hogy manapság mennyire megvezethető a vásárlói réteg. Az én szememben a The Sinking City egy korrekt kalandjáték lett, mely ugyan nem került a Dark Corners of the Earth fölé, de a 2018-as Call of Cthulhu-t oda-vissza verte hangulatában. Nekem pedig ez már bőséggel elegendő ahhoz, hogy ingatag elmeállapotú detektívemmel többször vissza-visszatérjek Oakmont halbűzös, rothadó városába.

Értékelés: 7/10

 

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr3014968384

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csikkszereda 2019.07.20. 08:45:41

Több órám van már a játékban, de még mindig csak a kórházban felvett emberek otthonainak átkutatásáig jutottam, illetve jártam az expedíció főhadiszállásán. A sztori helyett folyamatosan járom a tereket, egyelőre élvezem, hogy open world, minden nyomorult sarkot meg kell néznem. Viszont ha a fertőzött területekre nem érdemes bemenni, akkor miért mondja azt a játék, hogy a V-vel jelzett területek, még ha veszélyesek is, de nagy loot-tal kecsegtetnek? Eddig egybe mertem bemászni, de kevés volt a lőszerem és a wylebeast megrágcsált. Azóta nem mentem vissza. Nem is éri meg?

-Britpopper- · http://focker.blog.hu 2019.07.20. 19:20:21

@Csikkszereda: Nem igazán. Az tény, hogy valóban jó loot van a fertőzött területeken, de cserébe annyi monszta is, hogy ezeknek a háromnegyedét úgyis ellövöd rájuk. Én egy idő után ha nagyon megszorultam lőszer-ügyileg, csak berohantam, felmarkoltam amit tudtam, és szaladtam is kifelé. Igen, a kórházas az mellékküldetés, én magam is nekiálltam és valóban egész jópofa. El lehet lenni a játékkal hosszú ideig, ezt mindenképp díjazom benne.

Csikkszereda 2019.07.21. 18:38:04

@-Britpopper-: Ajh, ettől féltem. Azért meglátom, hátha nem rágnak rám annyira, ha fürge leszek :D Kösz az infót!

-Britpopper- · http://focker.blog.hu 2019.07.23. 08:13:14

@Csikkszereda: Igazán nincs mit! Szerintem érdemes ügyenként haladni a játékban, én például két nagyobb ügynél többet egyszerre nem is tudtam megoldani, mert ahhoz nekem túl monoton az egész, még ha a sztori éppenséggel le is köt. De így szépen apránként beosztva sokkal fogyaszthatóbb.