Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

The Last of Us Part II (2020 I PS4)

Nem vénnek való vidék

2020. július 02. - -Britpopper-

Nehezen találom a szavakat. Talán még mindig nem döntöttem el magamban végérvényesen, hogy tetszett-e a The Last of Us Part II, vagy sem. Bizonyos részei valóban zseniálisak, emlékezetesek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hagyott tátongó űrt bennem a története. Muszáj leszek spoileresen beszélni róla, ezért ennek fényében tényleg csak az olvassa tovább a cikket, aki már a végére ért!

the-last-of-us-part-2_1.jpg

Egy kis múltidézés. 2013 remek év volt videojátékos fronton. Jött egy Tomb Raider reboot, történetmesélésben csúcspontra ért a BioShock (az Infinite a mai napig lenyűgöz) és a Naughty Dog páros lábbal rúgta be az ajtót egy olyan új címmel, ami mind témájában, mind megvalósításában igen messze állt az addigi szórakoztató, poénos játékokat kiadó fejlesztőstúdiótól. Ez volt a The Last of Us, mely alapjaiban rengette meg a TPS zsánert. Kaptunk egy vérkomoly sztorit, két zseniálisan megírt karaktert, és egy olyan nyomasztó poszt-apokaliptikus settinget, amire talán azóta sem volt hasonló példa ebben a műfajban. A '90-es évek eleje óta játszok videojátékokkal, több ezer megfordult már a kezeim között, de mind a mai napig ha valaki felteszi nekem a kérdést, hogy "Melyik a kedvenced mind közül?", én rendre azt a választ adom, hogy "Természetesen a The Last of Us!". Nem tudnám röviden összefoglalni, hogy mennyi mindent adott nekem ez a játék. Nem csupán Joel és Ellie saját útkereséséről szólt, hanem az enyémről is. Imádtam minden egyes pillanatot az elhagyatott, rozsdásodó autókkal díszített, üres utcákon és a kifosztott házakban, ahol hátrahagyaott levelekből tudhattam meg, hogy miként zajlott az evakuáció, vagy jelentek meg a rablóbandák. Minden egyes betört kirakat és oszlásnak indult holttest hozzátett a nagybetűs Hangulathoz, a The Last of Us pedig méltő módon foglalta el helyét a klasszikusok panteonjában.

Telt-múlt az idő, és amikor bejelentésre került a folytatás, én is nagyon megörültem. Rendesen felcsigázott az a néhány előzetes, amiket kiadtak elöljáróban, és akkor még nem is igazán gondolkodtam el azon, hogy miként lehetne folytatni ezt a nagyszerű alkotást. Mert a The Last of Us egy kerek egészet alkotott 2013-ban, amit a Left Behind DLC csak jobban elmélyített. De a kör bezárult. Ötletem sem volt, hogy innen merre viszik majd tovább a sztorit, viszont tűkön ülve vártam a megjelenést. Természetesen előrendeltem a Part II-őt, aztán június 19-én úgy vártam a futárt, mint gyerekkoromban a Jézuskát. Megjött, felinstalláltam, és 5-6 órát kezdésképp bele is raktam, hogy utána mindössze néhány nap alatt ledaráljam az egészet. Közben igyekeztem figyelni a visszajelzéseket más játékosoktól, és bizony értetlenkedve néztem végig azt is, amint indokolatlanul sokan pontozzák le Metacriticen. Ezt egyébként a mai napig nem tudom hová rakni, hiszen úgy érkeztek rá a legalacsonyabb pontszámok, hogy akkor még alig egyetlen napja (!) volt kinn hivatalosan a cucc, ami alsó hangon is legalább 22 órás. Jött pro és kontra mindkét oldalról.

Nem szabad minden esetben felülni a hype-vonatra. Attól még, hogy valamit agyon promóznak, simán lehet közepes, vagy annál gyengébb próbálkozás (lásd: Days Gone). Ritka az olyan eset, amikor egyáltalán nem várunk korszakalkotó végeredményt, ám a fejlesztők mégis képesek meglepni bennünket. Jó példa erre a Horizon Zero Dawn, hiszen a korábban Killzone játékokat összetákoló Guerrillától senki nem várta volna pont a PlayStation 4 generáció egyik legemlékezetesebb remekművét. A Naughty Dogtól is váratlan volt 2013-ban a The Last of Us vérmocskos világa és kizárólag felnőtteknek szóló története, és mivel ezzel beléptek az olyan nagy fejlesztőstúdiók mellé, mint mondjuk a Rockstar Games, természetesen mindenkinek kőkemény elvárásai voltak a folytatással kapcsolatban. Egyes médiumok azonban már a megjelenés előtti hónapokban a Naughty Dog lábát csókolgatták, holott benne volt a pakliban, hogy a játék mégsem lesz annyira tökéletes, mint azt sokan várják. Megjelent, és a szaksajtó többnyire el volt ájulva tőle (szerencsére akadtak objektív kritikák is, lásd: The Last of Us Part 2 PC Guru teszt, vagy NorbiGO videója), a játékosokat viszont megosztotta. Erről majd kicsit később részletesen. Az tény, hogy a Naughty Dog ismét egy konzolgeneráció végén robbantott bankot, és hogy a Part II-ről még igen sokáig fogunk beszélni. De vajon miben több, és miben kevesebb a The Last of Us folytatása az elődjéhez képest? Az alábbiakban erre próbálok válaszokat keresni, szigorúan szubjektív alapon.

the_last_of_us_part_ii_20200620104118.jpg

FIGYELEM! SPOILERES TARTALOM KÖVETKEZIK!

TÖRTÉNET I KARAKTEREK

Számomra a legfájóbb pont. Az első 9-10 órát egyszerűen nem tudtam hová tenni. Itt van nekünk Ellie, aki kezd egy érett nővé cseperedni (most a szexuális beállítottságát direkt nem emelem ki, mert szerintem egyáltalán nem lényeges) és egy megrázó tragédia miatt bosszúhadjáratba kezd, mikozben átgázol mindenen és mindenkin. Értem én, hogy Joel halála (ami valóban egy rendkívül sokkoló rész) ilyen indulatokat vált ki belőle, de valahogy mégis karakteridegen tőle ez az egész revans. Ellie egy törékeny fiatal lány volt, akinek helyt kellett állnia a zombiapokalipszis kellős közepén, és aki miután rájött Joel hazugságára a Tűzbogarakkal kapcsolatban, teljesen bedepizett. Ő inkább feláldozta volna magát az emberiség megmentéséért, még úgy is, hogy mindezzel aláírja a saját halálos ítéletét. Joel azonban megmentette és a szemébe hazudott. Ezek után Ellie - aki korábban még inkább megmentette volna a teljes emberi fajt - elindul véres bosszút állni és lelkiismeretfurdalás nélkül szúr torkon bárkit, aki az útjába kerül. Ez egy szimpla bosszú-sztori, semmi több. Nincs mélysége, nincs mondanivalója, sem bármiféle morális konklúziója. Ellie ebben a részben ugyanolyan lelketlen gyilkológéppé avanzsált, mint Lara a Shadow of the Tomb Raiderben.

the_last_of_us_part_ii_20200620104047.jpg

Aztán jön Abby. Őt főleg a külseje miatt érték vádak, hiszen olyan, mint valami orosz súlyemelő, de történetileg mégis ezerszer jobban ki van dolgozva. Neki is megismerhetjük a múltját, az édesapját (akit Joel agyonlőtt, mikor Ellie-t mentette ki a kórházból) és persze valahol érthető az ő bosszúszomja is, hiszen egy olyan férfit üldöz, aki megfosztotta nem csak őt az apjától, de egyben az emberiséget az egyetlen gyógymódtól. De változtatott volna ez bármin? Már az előző részben is találkozhattunk különféle frakciókkal, bűnöző- és fosztogató csoportokkal. Az erőszak a mindennapok szerves részévé vált, amire csak rátettek néhány lapáttal a fertőzöttek. De mint tudjuk: a legnagyobb szörnyeteg mindig maga az ember, ezért talán vajmi keveset változtatott volna ezen az elcseszett világon, ha megszületik az ellenszer. Abby sokkal karakteresebb lett, mint Ellie. Átélhetőbbek a motivációi, érzelmileg is könnyebben tudunk azonosulni vele, hisz látjuk, hogy miként veszíti el sorra a barátait.

the_last_of_us_part_ii_20200620111834.jpg

Neil Druckmann ebből a szempontból valóban egy zseni. Megmutatja mindkét oldalt, így nincs már fekete és fehér, jó és rossz. Akiket végig gyilkolsz Ellie-vel, azokat ismered meg közelebbről Abby történetszála alatt, és ez lelkileg valóban megterhelő - ebbe nem is tudok beleállni. Ha viszont összességében nézem a sztorit, akkor egy szó jut eszembe: "méltatlan". Mégpedig azért, mert Ellie nem azt érdemelte, hogy szimpla gyilkológéppé avanzsálódjon, ahogy az utolsó néhány fejezet időhúzását sem tudtam jókedvűen lenyelni. A végjáték pedig olyan lett, amilyen. Elmaradt a katarzis, helyét a megszámlálhatatlan emberi (és állati!) életet követelő, ám végül a feloldozásban kiteljesedő keserédes befejezés vette át, ahol mindenki megy tovább a maga útján. Ellie vélhetően visszatér Dina után Jackson városába, Abby pedig Levvel új utakra indult, talán épp a Tűzbogarakat tovább kutatva, egy esetleges DLC felé. Történetileg jóval többet vártam: drámát, mondanivalót, karakterépítést. Hiába van itt nekünk újra Tommy, és ismerünk meg olyan új arcokat is, mint például Dina, vagy Jesse, ha egyszerűen üres töltelékszereplők lettek mind. Hol van már Tess, Henry, Sam, vagy akár Bill? Még David, az előző rész pszichopata főgonosza is több kidolgozottsággal bírt, mint itt a legtöbben. Emiatt pedig - bármennyire is furcsán hangzik - a Part II-nek a főszereplője szerintem egyértelműen Abby. Ő egy nagyszerűen megírt, emlékezetes csaj lett, akire akár egy különálló DLC-t is lazán fel lehetne húzni. Hallod-e, Naughty Dog?

the_last_of_us_part_ii_20200620114054.jpg

LÁTVÁNY I HANGULAT I SETTING

Eszméletlen jó lett mindkettő! A látvány olyan tűéles és fotórealisztikus, hogy szinte lemászik a tévéképernyőről. Mivel az első részben is azt szerettem a legjobban, ha felfedezhettem elhagyatott épületeket és üresen (?) álló létesítményeket, itt is nagyon megörültem annak, hogy tulajdonképpen az egész játékmenetet erre húzták fel. Szabadon lehet mászkálni különféle üzletekben, családi házakban, vagy épp irodákban, és rendkívül hálás vagyok érte, hogy szinte mindenhol találni valami elolvasható feljegyzést, vagy levelet az egykor ott történt eseményekről. Elég csupán egy megtépázott, gyorsan lekörmölt levél, amin az áll, hogy miként lepték el a fosztogatók a környéket, és szorították ezzel a lakosságot zárt ajtók mögé. Ezt úgy hívják, hogy atomoszféra, és a Part II bizony jelesre vizsgázik belőle. Velem pedig most először fordult elő a Resident Evil VII óta, hogy szüneteket kellett beiktatnom a végigjátszásba, mert bizonyos részek annyira félelmetesre sikeredtek, hogy egyszerűen kikezdték az idegrendszeremet. Nehéz-fokozaton játszottam, és mondjuk egy zárt alagsor a stalkerekkel bizony rendesen a frászt hozta rám, pláne mikor éjjel játszottam, fülhallgatóval.

the_last_of_us_part_ii_20200625152554.jpg

ZENE I SZINKRON I JÁTÉKMENET

Gustavo Santaolla (aki amúgy benne van a játékban, rögtön az elején Jacksonban ott gitározik az út szélén!) ismét remek munkát végzett, bár talán ezúttal kevésbé sikerült annyira emlékezetes dallamokat összehoznia, mint korábban (régen nekem a The Path konkrétan csengőhangom volt). Jópofa feature, hogy Ellie-vel random leülhetünk gitározni, és a touchpadon végighúzva ujjainkat olyan, mintha tényleg a húrokat pengetnénk. Született is már jónéhány feldolgozás így híresebb dalokból, érdemes rájuk keresni YouTube-on! A szinkron is pöpec lett, Ashley Jonhson (Blindspot) most már igazán kaphatna valami díjat az alakításáért, de Laura Bailey lazán felveszi vele a versenyt Abby szinkronhangjaként. Sajnos Troy Baker ezúttal takaréklángon ég, és Nolan North is kimaradt a szórásból. Játékmenet szempontjából nem sokat változott a Part II. Ismét limitált a lőszerkészletünk, és a craftolás lesz az egyik legjobb barátunk. Az Uncharted 4 madagaszkári részéhez hasonlóan itt is kapunk eleinte egy egész nagy városrészt Seattle-ből, ahol szabadon bejárhatunk helyszíneket, csak kár, hogy ilyesmire utána soha többé nem nyílik lehetőségünk. A harcokat külön kiemelném. Konkrétan érezzük a súlyát egy-egy lövésnek, és nem csak azért, mert lazán a földhöz vághat bennünket, hanem azért is, mert olyan kifogástalan lett az audio-rész, hogy sokszor összerezzentem, amint hirtelen eldördült egy puska mellettem.

the_last_of_us_part_ii_20200625182923.jpg

A lopakodás ismét előnyt élvez, viszont mintha a kelleténél többször erőszakolna bele minket a játék a közvetlen összecsapásokba, amik kikerülhetetlenek. Mind a lovacskázás, mind a csónakázás jó ötlet volt (utóbbinál egy kis The Sinking City utánérzésem is lett), viszont valamivel nagyobb szabadságot igazán el tudtam volna viselni. Külön kiemelnél a fegyverfejlesztést, amit munkapadoknál tudunk abszolválni, és igazán látványos. Az A.I. is remekül helyt áll: az ellenfelek bekerítenek, kommunikálnak egymással, próbálják kitalálni, hol lehetünk megbújva. Kicsit illúzióromboló mondjuk, hogy társainkat két méterről sem látják meg, de itt  két kezemet összetettem, amikor nem egyedül kellett mennem felfedezni, hanem jött velem valaki. Annyira iszonytatóan feszült és horrorisztikus lett néha a hangulat, hogy tényleg hálás voltam érte, amiért magam mellett tudhattam valakit. A brutalitást is rendesen kimaxolja a játék. Csak pislogtam, amikor egy ellenfelet a távolból meglőve, annak leszakadt a kézfeje, és a földön agonizált. De említhetném azt a részt is, amikor pont úgy sikerült eldobnom egy csőbombát, hogy szerencsétlen illető épp felette állt, és a robbanástól egészben leszakadt a felsőteste. Nem véletlen a 18+-os jelzés a dobozon, ez valóban egy felnőtteknek szóló alkotás lett, és nem csupán azért, mert még egy szexjelenet is akad benne. Itt szakadnak a végtagok, repked az agyvelő és a koponya-darabkák, és nem csak in game. Az átvezetőkben is kapunk szörnyen megrázó, véres, többnyire lélekölő jeleneteket.

VERDIKT I SZAVATOSSÁG

A The Last of Us Part II egy jó játék lett. Látványban és hangulatában utánozhatatlan, részletességében és a kettős történetmesélés szempontjából pedig valóban előremutató, időtálló alkotás. Ugyanakkor a hozzám hasonló ős-rajongókban hagyhat némi keserű szájízt, esetleg hiányérzetet a történetének alakulása, és főleg a felemás befejezése. Többet vártam? Határozottan! Csalódtam? Nem mondhatnám. Teljesen jól elvoltam a játékkal. Beszippantott ismét a világa, kilóra megvett a felfedezős-portyázós játékmenete és a taktikázásra kiélezett harcrendszere, amit csak megkoronázott az a helyenként idegtépő horror, amit képes átadni. Soha életemben nem osztott még meg játék ennyire. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Nem tudok térfelet választani azok között, akiket ennyire szélsőségesen megosztott és két táborra szakadtak. Pont a pálya közepén állok, és mindkét irányba bőszen bólogatok, hiszen egyrészt egy újabb mestermű született a Sonynál, másrészt viszont úgy érzem, jóval több rejlett ebben a sztoriban, amit Druckmannék talán pont a lusta forgatókönyvírásnak hála kiaknázatlanul hagytak. Ez persze csak az én véleményem. Elfogadom, ha Te szeretted minden percét, de azt is, ha az első fejezet után elengedted az egészet.

Ez egy megosztó játék lett. Majd az idő eldönti, kinek volt igaza.

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr6515973772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.