Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Röviden: Stranger Things – 3. évad

2019. július 07. - -Britpopper-

stranger-things-3-everything-we-know-1.jpg

Itt-ott minimális spoilerek előfordulhatnak!

Nagyon szépen látszik már, hogy mekkora hype övezi a sorozatot mostanra, lassan kvázi a Trónok harca szintjéig jut el, és ezt érezhetően a készítői is pontosan tudják. A látvány önmagáért beszél, a díszletek, a ruhák, a környezet (a pláza remek ötlet volt!) csak úgy árasztják magukból a '80-as évek hangulatát, a CGI pedig az egyik legjobb, amit sorozatban mostanában láttam. Ismét jól eltalált lett a zeneválasztás is: a Madonna, Wham!, Cutting Crew, Don McLean, vagy épp a záró Peter Gabriel dalok mindig a lehető legjobbkor csendülnek fel, a Never Ending Story átiratnak pedig külön örültem, mert nagyon szeretem az eredetit. Tetszett, hogy Billy végre nagyobb szerephez jutott, ahogy tetszett Robin behozása is, aki végre kiegészítette Steve kissé egydimenziós, szépfiú karakterét. Egyedül akit nem tudtam hová tenni, az Hopper volt. Őt a korábbi, csetlő-botló apa-szerepből konkrétan egy már-már idióta szintjére degradálták, aki még mindig előbb üt, mint kérdez, de két csetepaté között fullba nyomja a kretént. Kicsit sajnáltam, hogy Nancy és Jonathan szerelme nem lett jobban kibontva, de ők még így is messze érdekesebbek voltak, mint a papírmasé Lucas és a kicsit már érdekesebb Max. Illetve örültem volna, ha Mike és Eleven kapcsolata is nagyobb szerephez jut, de épp Hopper és Joyce miatt ők is háttérbe szorultak.

Mindezek ellenére nem mondanám, hogy nem tetszett az évad, sőt, nekem pont azt hozta, amit elvártam tőle. Volt itt misztikum, gonosz oroszok ("Evil russians!"), sci-fi- és némi test-horror, egy érdekes fő-sztori, és egy baromi látványos finálé, amihez foghatót tényleg nagyon ritkán látni sorozatban. Kifejezetten várom a negyedik évadot, már csak a stáblista utáni jelenet, illetve a vélhetően Tótágasban rekedt Hopper miatt is, és nagyon örülök neki, hogy hiába örvend egyre nagyobb népszerűségnek, a Stranger Things még mindig képes hozni a kötelezőt, még akkor is, ha az első évad szintjét már nyilván nem fogja megugrani soha. Korrekt lett a harmadik szezon, jöhet a folytatás!

Hagazussa: A Heathen's Curse (2017)

Avagy a német The VVitch

d38f9b43783401172423c5c576d0e1eb.jpg

Mivel a 2015-ben kijött, eredeti folklórból táplálkozó The VVitch az utóbbi időkből az egyik legnagyobb kedvenc horrorfilmem, állandóan keresgélek, hogy hol találhatnék hasonlót, ami ennyire helyén kezeli a boszorkányság témakörét, és nem csak abból áll, hogy feketébe öltözött nők lovagolnak cirokseprűn a telihold fényében. Mivel sorozatban a könnyedebb hangvételű Chilling Adventures of Sabrina tökéletesen betalált nálam (a 2. évadot például egyhuzamban daráltam le, annyira tetszett), mindenképp szerettem volna valami olyasmit is, ami nehezebben fogyasztható. Mert a The VVitch aztán minden volt, csak épp könnyen befogadható nem, és ez speciel egyáltalán nem is baj, hisz maga az érintett téma is jóval túlmutat a komfortzónán. A Hagazussa akkor jött velem szembe, mikor a Rotten Tomatoes idei horrorfilmes listáját böngésztem, ahol bizony első helyen szerepel a film – méghozzá majdnem 100%-os értékeléssel. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a németek miként formálják a saját képükre ezt az egész boszorkányság dolgot, és azt kell, hogy mondjam, a Hagazussa parádésan jól sikerült! Nyilván nem lesz belőle akkora klasszikus, mint a The VVitch – pedig bőven megérdemelné! –, de jóval több van benne, mint amit elsőre gondolnánk róla.

Tovább

Pyewacket (2017)

Vigyázz, mit kívánsz!

mv5bodizmjhkzmetnmvjyy00mjg5ltk3zmytnwe3zmi2njixywyyxkeyxkfqcgdeqxvynjewntm2mzc_v1.jpg

A harag sokszor szörnyű tettekre sarkall minket. Egy-egy meggondolatlanul kimondott szó talán még a jobbik eset, de amikor egy ordas nagy családi veszekedés után életre hívunk egy gyilkos démont, az már más tészta. Leah (Nicole Munoz) a saját bőrén tapasztalja meg mindezt, mikor olyasmit tesz, amit utána legszívesebben visszafordítana – de már késő. Leah egyébként a tipikus, okkult-dolgok iránt megszállottan érdeklődő tini, aki feketére festett körmökkel és a hátizsákján HIM-felvarróval mászkál. Barátai is olyanok, mintha épp egy dark wave/goth partiból jöttek volna a Dürerből, az igazán kemény dió azonban Leah anyja (Laurie Holden), aki egyszerűen nem képes feldolgozni férje halálát. Emiatt piál, depizik és végül arra a következtetésre jut, hogy el kell költözniük a házból, mert ott minden csak a volt férjére emlékezteti. Szegény Leah pedig akaratlanul is, de rááll a dologra, viszont egyre jobban forr benne a düh az anyja iránt, aki sorra fosztja meg életének legfontosabb részeitől (barátok, suli, szerelem, stb.) a saját önös, gyászba fordult érdekei miatt.

Tovább

I Prevail – TRAUMA (2019)

A trap és a metalcore találkozása

i-prevail-trauma.jpg

Előadó: I Prevail

Megjelenés dátuma: 2019. március 29.

Kiadó: Fearless

Műfaj: Metalcore / Trap / Pop metal

 

Mivel hamarosan itt az általam már nagyon várt Architects, és előzenekarként While She Sleeps koncert a Budapest Parkban, az utóbbi időben teljesen ráfüggtem a modernebb metalcore bandákra. Viszonylag új belépőnek számít  2013-ban alakult I Prevail, akiknek ugyan volt már egy lemezük Lifelines címmel 2016-ban, azonban a nemzetközi áttörést csak a jelen tárgyalt TRAUMA hozta el nekik nemrég.

A három megjelent EP-nél már sejthető volt, hogy az I Prevail új vizek felé evez, azonban a trap behozása a zenéjükbe legalább annyira merész lépés volt, mint az egész amo album a BMTH-tól legutóbb. A lemezt nyitó Bow Down volt éppen az a dal, ami egyrészt az első EP-n is szerepelt, másrészt én is ekkor figyeltem fel a bandára. Ennyire tökéletesen összerakott, energikus, tűpontos refrénnel és átvezetéssel kiadott szerzeményt egyáltalán nem vártam volna pont tőlük a Lifelines után. A Paranoid az, ahol a leginkább tetten érhető a trap jótékony hatása, itt viszont már érdemes figyelni a dalszövegre is, mert a frontember, Brian Burkheiser depresszióját énekli ki magából. Az egész lemezt átjárja a mentális betegségek, a már említett depresszió és az elvesztés témaköre, utóbbira pedig rátett néhány lapáttal Kyle Pavone (We Came As Romans), a zenekar barátjának halála. Az Every Time You Leave talán az egyetlen dal, amit nem igazán tudok hova tenni, nekem ez már túl mainstram pop. A Rise Above It olyan, mintha a dubstep éra maradéka lenne, a szövegelős rész (by: Justin Stone) érdekes módon nem lóg ki belőle. A Breaking Down bár slágeres, mégis legbelül ugyanúgy a depresszióról és az összeomlásról szól. A DOA intenzívebb, a végére szépen eldurvul, a Gasoline viszont az elejétől a végéig maximum lángon ég, és emlékeztet rá, hogy bizony a modern metalcore még koránt sem halt ki. Igazi fejletépős dal, amit az egyértelműen csúcspont Hurricane követ, aminek időközben már ki is jött a zenekar eddigi pályafutását bemutató videoklipje, nem mellesleg pedig egy jóval populárisabb hangvételt üt meg.

Tovább