Kiadás éve: 2011
Kiadó: Island
Műfaj: Indie pop/Indie rock/Art rock
Ezt hallgasd meg: What The Water Gave Me
Florence Welch azon kevés énekesnők egyike, akiket még én is kedvelek (és itt most szigorúan az alternatív szcénára gondolok, hiszen egy Katy Perry engem a világból is ki tudna kergetni a szörnyű autotune hangzásával). Bár jól emlékszem, hogy a bemutatkozó album 2009-ben engem elkerült és csak az Alkonyat: Újhold filmzenéjén találkoztam az énekesnő nevével. Utána kíváncsiságból letöltöttem az albumot és ugyan nem bántam meg, de engem koránt sem fogott meg annyira mint egyes zeneszakértőket akik ódákat zengtek Florence tehetségéről (amihez persze kétség sem férhet). Lehet rám dobálni a köveket de én speciel nagyon bírom Adele-t is és a 2010-es évből is akad néhány kedvencem énekesnők terén (pölö Marina & The Diamonds, Ladyhawke és a Bat for Lashes is beállt a sorba a kedvenceim közé 2010-ben). Úgyhogy a Ladytron, Lily Allen, a Garbage-os Shirley Manson és PJ Harvey után szépen bővült a listám amihez idén hozzá jött még Emika és a jelenleg tárgyalt Florence & The Machine is, élén Florence Welch énekesnővel akinek olyan szép hangja van, hogy az ember rögvest beleszeret amint meghallja. Sokkal idősebbnek gondoltam ezt a csajt elsőre, jó nagyot néztem mikor kiderült, hogy csak pár évvel idősebb nálam. A Ceremonials egy rendkívül tömény anyag lett, éppen ezért talán nem is szabad egyhuzamban végighallgatni. Időt kell hagyni bizonyos dalok között. Hogy miért? Hát, mert tény, hogy Florence hangja gyönyörű, ám hosszú távon egy mezei hallgatót könnyen felidegesíthet (különösképpen a kiénekelt magas hangok miatt, amik olykor már-már sikoltozásokká válnak). De megpiszkálnám egy kicsit a bőr alatt is az albumot. Kezdjük azzal, hogy a csomagolása igazán tisztességes. Ha jól láttam a Media Markt-ban, akkor biztos vagyok benne, hogy igényes papírtokban árulják és nem lepődnék meg azon sem ha vastag kis szövegkönyvecske bújna meg a borító mögött. Fontos ez manapság, ebben a torrent orientált világban amikor már minden nagyobb (és kisebb) albumot seperc alatt le lehet húzni 320 kb/s formátumban. Éppen ezért egy kihajtogathatós, igényesen elkészített belső füzetecske nagyon sokat nyomhat a latba. Aprócska kitérő: nemrég a Media Markt-ban volt kiszórva oda nagyközépre, a turkálós részlegbe néhány leértékelt CD (darabja 560-ért) amik között én nyakig merülve felfedeztem pár valódi kincset (pölö Killers – Day & Age) és már szaladtam is velük a kasszához. Ám itthon kibontva szomorúan konstatáltam, hogy sehol egy belső szövegkönyvecske, csupán egy darab papír aminek az egyik oldalán a CD borítója, a másikon meg a nagy büdös semmi. És a legnagyobb baj, hogy ilyesmi nem csak a leértékelt CD lemezekkel fordul elő. Fizettem én már durván 6000-et is albumért, aminek belsejében szintén nem volt semmi ''tartalom''. Azt hiszem mindenki érti miről szövegelek.
Szóval Ceremonials. Már a cím is árulkodó és bizony a lemeztől egyáltalán nem áll messze az ünnepi hangulat. Kb. minden második számban találkozhatunk kórussal de ha ezzel nem is, akkor a dalszövegben fedezhetünk fel valamilyen emelkedett, ünnepi hangulatot árasztó részletet. Már az első dal (Only If For A Night) megalapozza a hangulatot és utána marad is ez az emelkedett, vallási témákkal bőszen átitatott érzés amely végigkíséri a hallgatót a lemezen, egészen a záródarabig. Roppant érdekes egy album lett a Ceremonials. A No Light, No Light dalhoz készült videoklipet rasszizmussal is megvádolták, de aki végighallgatja a lemezt, az csak megmosolyogja az ilyesmit. Florence Welch ha pár száz évvel ezelőtt született volna akkor egészen biztosan megégetik boszorkányság miatt, azonban ő a jelen kor szülötte és művészi ambícióit a zene segítségével éli ki. A Seven Devils annyira komor, hogy szinte a szobánkban látjuk táncolni a pogány démonokat. A Never Let Me Go és a Lover To Lover pedig bármely szerelmespár számára himnusz lehetne. A Ceremonialsnak mindezen felül megvan az a bizonyos érzelmi íve, amely a klasszikus hetvenes évek soul lemezeinek volt, ám tény és való, hogy egyvégtében fárasztó. Az én kedvencem azonban mégis a második kislemezként kijött What The Water Gave Me. Egyszerűen a hideg végigfutott a hátamon amikor először végighallgattam. A Ceremonials nem véletlenül került be minden jelentősebb szaklap év végi összeállításába. Örüljünk, hogy a sok autotune/mainstream szarság mellett 2011-ben is jutott hely az igazi művészetnek és a szívet melengető, tökéletesen hangszerelt daloknak. Elgondolkodtam, hogy kiknek is ajánlanám ezt az albumot. Azoknak mindenképp, akik szeretnek otthon, a nappaliban pihengetve zenét hallgatni miközben a szobában a napsugarak vidáman táncolnak fel-alá. Sejtelmes árnyékok libbennek a függöny alatt.
Értékelés: 8/10
