Megint rákaptam a true-crime műfajra, úgyhogy nekiálltam felkutatni az összes minisorozatot, amiket még nem láttam és így jött szembe Az utolsó lépcsőfok. Engem valamiért annyira berántott ez a Colin Firth és Toni Collette főszereplésével készült sorozat, hogy még Londonban is ezt daráltam, ahelyett, hogy mondjuk várost néztem volna vagy mittudomén.

A sztori azzal kezdődik, hogy Michael (Colin Firth) kétségbeesve hívja a 911-et, hogy a felesége leesett a lépcsőn és minden tiszta vér. Amikor a rendőrség kiérkezik, a tett helyszíne már úgy néz ki, mint valami horrorfilm: csurom vér a fal, a lépcső, a padló és persze Kathleen (Toni Collette) is. Az első jelek arra utalnak, hogy a férj lehet a tettes, aki halálra verte a nőt, viszont Michael váltig állítja, hogy ő ártatlan. Ügyvédet fogad, miközben családja is megérkezik és elindul egy hosszú-hosszú éveken át tartó ügy, amiből megismerhetjük Michael Peterson és egykori neje titkokkal és hazugságokkal teli életét. Az HBO nem aprózta el, hiszen még a mellékszereplők között is olyanok tűnnek fel, mint a Gen V-ben is forróvérű Patrick Schwarzenegger, Juliette Binoche, Olivia DeJonge, Dane DeHaan vagy a Trónok harcából ismert Sophie Turner, aki itt meglepően korrekt alakítást hoz.

2006-ban járunk, mikor is Oliver, az oxfordi egyetem diákja (Barry Keoghan) összehaverkodik a jókora népszerűségnek örvendő Felix-szel (Jacob Elordi). Kettejük barátsága szorosabbá válik, amint Oliver egyre többet árul el a magánéletéről és az otthoni nehézségeiről. Felix megsajnálja a srácot és elhívja magukhoz a családi birtokra, Saltburnbe, hogy töltsék együtt a nyarat és szerezzenek felejthetetlen emlékeket. Oliver belemegy a dologba, viszont arra a hedonista lázálomra talán még ő sem számít, ami Saltburnben vár rá.

Emerald Fennell (Promising Young Woman) legújabb filmje gyönyörűen van fényképezve, szinte az összes jelenet olyasmi, ami önmagában is megállná a helyét háttérképként. Apróság, de ezúttal a licencelt zenék is nagyon betaláltak nálam. A 2000-es évek végén járunk, úgyhogy külön örültem, hogy Arcade Fire, Ladytron, MGMT és hasonló indie-klasszikusok hallhatók a háttérben. A mellékszereplők között is olyan nagy neveket találunk, mint Rosamund Pike, Richard E. Grant vagy Archie Madekwe, aki ezerszer nagyobbat megy itt, mint a Gran Turismo-ban. Carey Mulligan szintén megjelenik a filmben, bár elég rövid – ám annál emlékezetesebb – jeleneteket kapott. És akkor a film legerősebb pontjai: az Eufóriából ismert Jacob Elordi úgy hozza a laza, élvhajhász, de a szíve mélyén gondoskodó menő srácot, hogy néha úgy éreztem, Elvis szerepében ragadt a Priscilla-ban és úgy ugrott át a forgatásra. Benne van, hogy Elordi nagyon szép karriert építhet ki Hollywoodban, úgyhogy remélhetőleg elengedi ezeket a Csókfülke-szerű borzalmakat és láthatjuk végre komolyabb (fő)szerepekben is.

Tavaly szép csendben az Amazon ledobott egy bitang jó minisorozatot David Cronenberg 1988-as filmje (és Bari Wood könyve) nyomán. Ugyan erős gyomor kell hozzá, de Rachel Weisz akkorát alakít benne, hogy az elvontabb sorozatok kedvelőinek mindenképp ajánlott!

Elliot és Beverly Mantle (mindkettejüket Weisz játssza) egypetéjű ikrek és mindketten nőgyógyászként dolgoznak, ám eltökélt céljuk, hogy megreformálják a szülést és új kísérleteket végezhessenek a meddőség területén is. Ehhez egy saját klinikát akarnak, amihez viszont pénz kell. Találnak is támogatókat, viszont eközben Beverlyre meg a szerelem talál rá egy csinos színésznő (Britne Oldford) képében. Elliot ezt nagyon nem nézi jó szemmel, és egyre jobban próbál beleférkőzni testvére magánéletébe, ami persze rengeteg konfliktushoz és egyre vadabb balhékhoz vezet. Már az első képkockákból kitűnik, hogy több változást is eszközöltek Cronenberg eredetijéhez képest: például megváltoztatták a főszereplők nemét.

Két dolog miatt vártam nagyon ezt a filmet. Az egyik, hogy az argentin Demián Rugna rendezte, aki a 2017-es Terrified című horrorral nagyon betalált nálam. A másik pedig, hogy Scott Derrickson, a Sinister és a Fekete telefon rendezője egy interjúban megemlítette, hogy szerinte az idei év egyik legjobb filmje a Barbie mellett – igen, elég erős a kontraszt. A When Evil Lurks időközben felkerült a Shuderre, és kifejezetten sajnálom, hogy külföldön is csak néhány moziban vetítették, hiszen nagyon szívesen megnéztem volna nagyvásznon is.

A sztori szerint két testvér, Pedro és Jaime rájönnek, hogy a környéken valaki rejteget egy fertőzött/megszállt embert. A démon még nem tudott megszületni, viszont a test már kvázi bomlásnak indult, ezért kellene jönnie egy hivatalos személynek, aki végez a gazdatesttel – csakhogy ez nem történik meg. A két testvér annyiban hagyná a dolgot, de a földbirtokos Ruiz úgy dönt, hogy azonnal el kell tüntetni a félig már hulla alakot. És igazából itt kezdődnek a problémák. A fertőzöttet nem lehet lőfegyverrel megölni, a vele való érintkezés szigorúan tilos, nem lehet a nevén nevezni a démont és arra is ügyelni kell, hogy nehogy bármiféle fényforrás legyen a közelben, mert ezek az ördögi teremtmények az árnyékokat kihasználva közlekednek. Ez így leírva totális zagyvaságnak tűnhet, de a film szépen megmagyarázza a legfontosabb dolgokat – bár bennem így is hagyott kérdéseket.