Sztereotípia. Elfogultság. Előítélet. Jellemző a mai társadalomra, hogy szeret ezekre alapozva általánosítani, beskatulyázni bizonyos dolgokat, és rengetegen vannak, akiknek sziklaszilárd meggyőződését, elvakult hitét valamiben bizony szinte lehetetlen megváltoztatni. Nagyon sokan éreznek így a francia Ubisoft játékaival kapcsolatban is.
This Little Piggy Went to Camden Market
Divat lett szidni a kiadót az évek alatt felhalmozódott bugok, glitchek és a méltán népszerű downgrade miatt, de többnyire csak azok fröcsögnek ezekre hivatkozva, akik végig sem játszottak egy-egy középszerűbb, vagy annál csak néhány fokkal jobb Ubisoft címet. Én sem azt mondom, hogy a franciák alaptalanul szolgáltak rá arra a szartengere, ami sokszor elöntötte őket a dühös rajongók, és a még dühösebb kívülállók által. Egy valamit azonban fontos kiemelni: a Ubi nem egy Rockstar, és nem is egy Naughty Dog. A középszerre rendezkedtek be, az évente kiadott játékaik pedig csak nagyon ritka esetekben karcolják meg a legnagyobbak szintjét, többnyire a 6-7 pontos „korrekt, de semmi extra” ligában mozognak – nem is eredménytelenül. Az Assassin’s Creed franchise mára azoknak is magára vonja a tekintetét, akik világ életükben csak a FIFA virtuális gyepjén rúgták a bőrt, a Rainbow Six Siege pedig rövid idő alatt igen szép sikereket ért el az online FPS-lövöldék között. Bárki szíve képes megdobbanni, ha bejelentésre kerül egy új Prince of Persia, vagy Splinter Cell. És bár titokban mindenki számít rá, hogy az újabb érkezők már nem fogják kiváltani azt az élményt, amit ezek a klasszikusok fénykorukban adtak nekünk, azért csak figyelemmel követjük a velük kapcsolatos híreket, megnézzük a kiadott videókat, és ha eléggé – ismétlem: eléggé – meggyőzve érezzük magunkat (értsd: felszállunk a robogó hype-vonatra), akkor akár még az előrendelés, vagy a későbbi megvásárlás is kilátásba helyeződik.
Welcome to the Resistance
Nálam az első Watch Dogs mind a mai napig az egyik legjobb GTA-klón (persze csak a Sleeping Dogs mellett!) amivel valaha játszottam. A hackerkedés mellett egy kissé limitált, ám legalább változatos tartalommal megtöltött, sötét hangulatú történetet mesélt el, adva egy komor, ám kedvelhető protagonistát a zsánernek. Aiden Pearce ugyan feleannyira sem volt szószátyár, mint a későbbi részek karakterei, de pont ez adott hozzá rengeteget a borongós atmoszférához – nameg egy tökéletesen lemodellezett Chicago. A Watch Dogs 2 szakított a depresszív hangulattal. A helyszínt is a napfényes San Fransisco-ra cserélte, és a jóval fiatalabb szereplőkkel is egyértelműsítette, hogy ezúttal már nem a sandbox-műfaj megreformálása a cél, hanem az abban bejáratott alapok tökéletes lemásolása és a Watch Dogs világába átültetése. Kedveltem a játékot, de nem annyira, mint az elsőt. A végén lévő üzenetből aztán megtudhattuk a következő helyszínt is: London. Tudod, hal, chips, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins… LONDON! Nem ez az első eset, hogy a Ubi az angol fővárosba helyezi egy játék cselekményét, hiszen az Assassin’s Creed Syndicate is ugyanitt játszódott, ám az előzetesek alapján azt láthattuk, hogy a Watch Dogs 3 emeli a tétet, és egy disztopikus, már-már az „1984” világát idéző, egy félkatonai szervezet által rabigában tartott elnyomott társadalom köszönhet ránk a folytatásban.
Fifty Shades of Earl Grey
Ígéretes alapkoncepció. Kár, hogy ebből nem sok valósult meg a kész játékra. Az Albion nevezetű szervezet ugyan valóban előszeretettel vegzálja a lakosságot az utcán (iratokat kérnek bemutatásra, random leellenőrzik az embereket, stb.) de az itt-ott állomásozó, hatalmas katonai járműveiken és az útközben előforduló checkpoint-kapuikon kívül annyira mégsincsenek jelen a londoni lakosok életében. Bár igen sok helyen futhatunk bele az ellenük zajló tüntetésekbe, mégsem érezzük úgy, hogy a lakosság teljes, ösztönös elnyomása lenne jelen. Az emberek vígan sétálgatnak, munkába járnak (akár végig is követhetjük napjaikat), telefonálnak, iszogatnak a kocsmákban, beszélgetnek egymással, miegymás. Ez még nem egy totalitárius diktatúra, csupán az Albion veszi a kelleténél kicsit komolyabban a feladatát. Ebben a Londonban kell tevékenykednünk. A közeljövőben járunk, ami szerencsére nincs túltolva. Csupa olyasmivel találkozhatunk, ami nem elképzelhetetlen módon futurisztikus, hanem akár már holnap megvalósulhat: sofőr nélküli, önvezető autók, csomagszállító drónok, hatalmas hologrammok a főtereken. Szerencsére a Legion nem esik át a ló túloldalára a technikai fejlődés bemutatását illetően, a benne szereplő dolgok már itt toporognak a küszöbön. A DedSec egyre nagyobb létszámban van jelen, ám egy nap a város több pontján terrortámadást hajt végre valaki, aki magát a DedSec emberének vallja. Ezután a hackercsoport megint a nyilvánosság kereszttüzébe kerül, és meg kell védje, egyúttal be kell bizonyítsa saját igazát azzal, hogy megtalálja a valódi tettest, aki Zero-Day néven ismert.
A Hard Night's Day
Ez persze csak az egyik történeti szál. Több is rendelkezésünkre áll, mindegyik egy-egy miniboss társaságában. A végső leszámolás persze majd Zero-Day ellen fog zajlani, akinek kilétére én személy szerint egyáltalán nem számítottam, szóval egészen hatásos módon megleptek egy jókora fordulattal a készítők a végjátékra. A fősztori és a mellékküldetések is jópofák, bár lényegesen kevesebb áll rendelkezésre belőlük, mint korábban. Ez persze nem baj, 40 órát úgy tettem bele a játékba, hogy fel se tűnt, szóval elmondható, hogy a Ubi ismét egy kreatív, szórakoztató történettel ajándékozott meg bennünket, mely ráadásképp néha ki is lép saját komfortzónájából, és bedob valami olyasmit, ami minimum meglepő épp egy Watch Dogs játéknál. Itt is megvan a safehouse, ahová bármikor visszatérhetünk, bár az előző részben ennek legalább volt értelme (például a 3D-nyomtató miatt), ezúttal csak az oda szóló küldetések miatt mentem vissza. A Legion legnagyobb újítása, hogy bárkit beszervezhetünk a DedSec kötelékébe. Ehhez a kiválasztott karakterrel előbb beszélgetnünk kell, majd megoldani egy hozzá kapcsolódó mellékküldetést, és már csatlakozott is hozzánk. Ennek hátulütője, hogy ezzel szinte teljesen elveszik az egyéni, szerethető főszereplő karaktere, hiszen ha egyszerre harminc emberünk van és ezek között még váltogatunk is a megfelelő küldetésekhez, akkor nehéz lesz szorosabban kötődnünk bármelyikükhöz is. Permadeath a játékban ugyan van, de opcionálisan ki- és bekapcsolható – én nem használtam.
Cruel Britannia
A hackelés finomodott, láthatóan foglalkoztak vele. Már drónok és spiderbotok felett is átvehetjük az irányítást, utóbbiak a játék leghasznosabb kis segítői. Lezárt kapuval találod szemben magad és az egész épületet meg kéne kerülni a bejutáshoz? Csak dobd át a kerítésen a spiderbotot, és majd ő megkeresi a kapunyitó rendszert! Legalább ennyire hasznosak a szállítódrónok is, amikre felpattanva – igaz baromi lassan – szinte bárhová eljuthatunk a városban. Néhány gyűjthető cucc eléggé eldugott helyre került, szóval érdemes szállítódrónnal repkedve közlekedni, ha ezekre vadászunk. Gyűjthetünk új maszkokat, tech-pontokat (ezek a kioldható tulajdonságokhoz jönnek jól), relikviákat, szöveges és audio-logokat, szóval van itt tartalom bőven. London valami kegyetlen aprólékosan lett megalkotva: a főbb épületeken és látványosságokon az utolsó parányi díszítés is autentikus, a finoman futurisztikus látkép az éjszakai neonfényekkel pedig igazi hangulat-bomba minden esetben. Erre rátesz még néhány lapáttal a soundtrack. A licenszelt zenék között olyan nagy előadókat találunk, mint például: Blur, Alt-J, Gorillaz, Lily Allen, Muse, The Libertines, Bring Me the Horizon, Architects, The Prodigy, és hosszasan lehetne még sorolni. Érdekes megfigyelni, hogy amíg a Rockstar a GTA-sorozattal a San Andreas kiváló soundtrackje után egyre alább adta a színvonalat zenei téren, addig a Ubi pont az ellentettjét hozza, hiszen már a Watch Dogs 2 is tartalmazott remek muzsikákat, de érzésem szerint most a Legion tette fel végleg az i-re a pontot. És itt éreztem végre azt is, hogy nem csak a licenszelt zenék, de az original score is odavág. Stephen Barton (CoD 4: Modern Warfare, Titanfall, Apex Legends, Jedi Fallen Order) rendesen odatette magát, szerzeményei a játéktól függetlenül is remek hallgatnivalók.
The Future Is Bright
Sajnos a Legion technikai oldalról koránt sem hibátlan – legalábbis egyelőre. A cloud save nem mindig működik zökkenőmentesen, több helyen olvastam, hogy volt, akinek több órányi játékideje veszett oda, mert megsérült a mentése. Illetve nem tudom PC-n mi a helyzet, de PS4-en konkrétan bugos néhány trófea. Háromszor jártam körbe a játék összes kocsmáját, ahol inni és dartsozni kell egy-egy trófea miatt, de nekem nem adta be. Fórumokon írják, hogy nem csak ez a kettő, de a falfestéses trófea is bugos, szóval simán előfordulhat, hogy az ember több órát elcsesz ezekre, majd következő belépésnél mindet egyszerre adja meg a játék. Ennél nagyobb hibákkal viszont nem találkoztam, pedig már legalább 50-60 órát simán beletettem a programba. London alapból eladta volna nálam, de a Ubi ügyesen gondolta tovább a hackelés, egyúttal a DedSec jövőjét illető témakört is. A sandbox élményt kitolták – kismillió megvehető ruha van már, amikhez a boltba se kell bemennünk! –, a küldetések jópofák, a sztori valóban tetszetős, de a legfontosabb, hogy az a bizonyos flow élmény megvan, és ha egyszer elkap, onnantól nem ereszt a stáblistáig – sőt, még utána sem. Már előre bereklámozták, hogy a Season Pass tartalma révén visszatér majd Aiden Pearce, és Wrench is, akikre már nagyon kíváncsi vagyok. Addig legurítok még egy pofa barna sört a The Winter Lion pubban, majd bepattanok az elektromos autómba, és spiderbotom társaságában a „Feel Good Inc.”-re nekiindulok egy újabb bázis elfoglalásának a Downing Streetre.
PRO:
- aprólékosan lemodellezett, gyönyörű London
- nagyszerű sandbox élmény
- korrekt, csavaros sztori...
KONTRA:
- ...amiből hiányzik a beígért sötét tónus
- a cloud save nem a legtökéletesebb
