Kiadás éve: 2011
Kiadó: RCA, Columbia
Műfaj: Indie rock/Neo-psychedelia/Space rock/Electronic rock
Ezt hallgasd meg: Days Are Forgotten
Ugyan sok helyütt rákerült az év végi toplistákra, de első ötben nem igazán szerepeltették az angol Kasabian 2011-es – sokak szerint eddigi legjobb – albumát. Pedig mindenképpen figyelemreméltó, amit a srácok összehoztak. Kezdjük talán ott, hogy a producer ismét Dan the Automator volt akit például a Gorillaz, avagy Gnarls Barkley mellől ismerhetünk de már a Kasabian előző albumánál (West Ryder Pauper Lunatic Asylum) is ő segédkezett. És milyen jól tette! Akkor abban a hiszemben voltam, hogy azt a szintet már nem is lehet megugrani de szerencsére a Kasabian rám cáfolt ebben és letették az asztalra a Velociraptor! lemezt, amely azon kívül, hogy egy tökéletes rockalbum, még üde színfoltja is a jelenlegi indie/alternatív mezőnynek. Most vegyük át a Velociraptor! albumot dalról-dalra, hiszen ezt teljes joggal megérdemli. Lássuk csak: a Let's Roll Just Like We Used To az első szám és – ez elég merész húzás – egy gong hangjával indít. Keleti hatásokért a továbbiakban sem kell messzire mennünk mert az album jócskán csepegtet még belőlük. Az első dal inkább egyfajta nosztalgiázás, jóleső múltba révedés korunk egyik legzseniálisabb dalszerzőjétől (Sergio Pizzorno-ról van szó aki ha pár évtizeddel előbb kezd el zenélni, simán méltó vetélytársa lehetett volna még John Lennon-nak is). Ezután érkezik a Days Are Forgotten amely egy régi hip-hop dal fel/átdolgozása és azóta már kijött egy olyan verzió is amelybe Jay-Z is beleszövegel. Tökös kis dal lett, a videoklipjét Ti is megszemlélhetitek alant. A Goodbye Kiss a dalszöveg ellenére vidám, bohókás szerzemény – az embernek furcsán jókedve is lesz tőle még akkor is ha kifejezetten azzal a szándékkal ült le hallgatni az albumot, hogy kritikát kell írnia róla és félre a tréfával, meg egyebek. Jó kedvre derít bárkit, na. Egyszerű a képlet, mint a faék. A La Fee Verte az első dal a lemezen amit nem a frontember Tom Meighan, hanem a gitáros Sergio Pizzorno énekel és csak mellékesen jegyzem meg, hogy a hangja olykor engem nagyon, de nagyon emlékeztetett arra a bizonyos The Beatles tagra akit már említettem fentebb és akit sajnálatos módon egy őrült agyonlőtt. Lennon szelleme végig ott lebeg az albumon, a La Fee Verte – amely eredetileg a London Boulvard című angol gengszterfilmhez íródott – több helyen is tartalmaz utalásokat a The Beatles-re (például rögtön az elején Pizzorno azt énekli: ''I see Lucy in the sky, telling me I'm high'' ami egyértelmű utalás a gombafejek Lucy in the Sky with Diamonds című szerzeményére). Eztán következik a címadó szám (Velociraptor!) amiről sok mindent nem lehet írni, legyen elég annyi, hogy ha valaki elbóbiskolt az előző dal alatt akkor ez majd felébreszti, annyira dinamikus és falhoz vágós. Csak épp rövid. Majd jön az Acid Turkish Bath (Shelter From The Storm) ami az egyik kedvencem az albumról. Szintén Pizzorno énekli de a már említett keleties hatások itt most még erőteljesebben vannak jelen. Nem mellesleg az egész annyira fülbemászó, annyira a helyén van minden egyes hang, minden egyes ütem, minden egyes kis apróság...tökéletes popdal. Én azt hittem jobb már nem lehet, de a soron következő I Hear Voices bebizonyította az ellenkezőjét. Rideg szinti hangokkal indul. Egyazon dallam ismétlődik a végéig, mégsem fullad unalomba a dal. Idősebbeknek a Kraftwerk, fiatalabbaknak a Justice, a Digitalism, avagy a The Chemical Brothers juthat eszébe az említett szerzemény hallatán de csak amíg meg nem hallják Meighan jellegzetes hangját. A dalt állítólag egy írországi kastélyszállóban eltöltött éjszaka ihlette, mikor is Pizzorno valódi kísértetekkel találkozott, azonban hogy ez mennyiben volt köszönhető az elfogyasztott tudatmódosító szereknek, azt nem tudjuk (itt jegyezném meg, hogy egyik volt osztálytársam pár bogyesz hatására egy sárga manót látott kiflit venni a péknél, egy másik meg egy krokodilt amint gépágyúval lövöldözik rá az ágy alól...áhh, a drog rossz gyerekek, ne vegyétek meg...inkább legyetek rocksztárok és megkaphatjátok ingyen!). A Re-wired megint csak arra hivatott, hogy felpörgesse egy kicsit a szellemek által mélabússá tett hangulatot, aztán a Man of Simple Pleasures egészen a The Doors korába repít vissza minket de felidéződhet akár a The Rolling Stones is. A Switchblade Smiles elég jó utolsó előtt számnak de már hetekkel (tán hónapokkal) az album tényleges megjelenése előtt kinn volt ezért az is rongyosra hallgatta aki nem is akarta. A lemezt a Neon Noon zárja, amely egy kellően lassú, éteri szépségű ballada. Eléggé elszállós/elvágyódós, pont tökéletes.
Reméltem, hogy a Kasabian nem adja alább az évek alatt igen magasra tornázott szintet de azt nem reméltem volna, hogy meg is ugorja mindezt. A Velociraptor! úgy tökéletes album ahogyan van és kár erre több karaktert áldozni, mert elvitathatatlan tény, hogy a Kasabian már jó előre beírta a nevét a rocklegendák lexikonjába, csak épp az önismétlés helyett ők képesek időről időre megújulni és merészen meríteni különféle stílusokból. Ha hirtelen visszatérne a 60-as évek, akkor lehetnének ők az új The Beatles – persze a tinilányok mellett már a fiúk, és az idősebb korosztály is elismerően bólogatna a koncertjeiken. A korong bővelkedik pszichedeliában, fúvósokban, arab és filmzenés hatásokban. A Let's Roll Just Like We Used To című nyitódal azonnal visszateleportál minket a hatvanas évekbe, ahogy tette ezt pár éve a The Last Shadow Puppets is, a Days Are Forgotten ennél kasabianosabb már nem is lehetne, LedZep-riff, kiabáló ének, menetelős dob, stb. Pont a helyén van. A La Fee Verte olyan, mint egy a Fehér Albumról lemaradt Lennon szám, a Man Of Simple Pleasures szimpla Kinks utánlövés, spagettiwesternes gellerrel, a Re-Wired új hullámos, glames, táncos, az Acid Turkish Bath természetesen török motívummal díszített és egzotikus, a Switchblade Smiles egy az XTRMNTR korszak előtt tisztelgő perfekt Primal Scream tribute, a címadó szám pedig egyszerre vonultatja fel mindazt, amiért imádni és utálni lehet a Kasabiant. Pofátlan, de hatásos hatásvadászat. És hogy miért épp Velociraptor! a cím? A zenekar szerint azért, mert ezek a jószágok négyesével vadásztak, így ők voltak a dinoszauruszok rakkenroll bandái... Hát igen, pofátlan hatásvadászat, de jól áll nekik. Figyelj, én nem tudom, hogy Te melyik stílust preferálod jobban de ha egyetlen albumot ajánlhatok neked amit mindenképp érdemes lenne meghallgatnod 2011-ből, akkor – még néhánnyal egyetemben – a Velociraptor! lenne az. Én tavaly szeptemberben majd' minden héten meghallgattam és pont leszartam, hogy éppen itthon voltam, munkába mentem a büdös, húgyszagú 2-es metrón, avagy az akkori barátnőmet vártam a sulija előtt. Tökmindegy. Ez egy kötelező album és pont. Azóta sem mászott le a lejátszómról. Tovább ragozni nem is igazán szeretném, hiszen felesleges. Ennyire tökéletes lemezt teremteni nem kis kihívás lehetett, de az eredmény magáért beszél. Azóta a Kasabian már mindenféle címet/díjat bezsebelt amit csak be lehetett, szerepeltek az NME címlapján is (nem is egyszer) és a turné is pörög ezerrel. Borzasztóan kíváncsi leszek a következő albumukra mert ezt a szintet már nem igen lehet feljebb tornászni. Persze 2009-ben is ezt hittem, erre beütött a Velociraptor!, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy akkor ezt most hogy?! Zárószónak még annyit írnék, hogy a CD ára mostanában olyan 4000 forint körül tendál de érdemesebb a deluxe kiadást megvenni (én is azt kaptam meg) mert ahhoz jár egy kihajtogathatós poszterszerűség, gombostűk, meg egy bónusz DVD egy 2009-es fellépésről. Kicsit talán nehéz hozzájutni de összességében bőven megéri az árát. Számomra örök klasszikus, megunhatatlan remekmű.
Értékelés: 10/10
